Éled a mindennapi életed, dolgozol, gyereket nevelsz, szeretsz és szeretnek. Gondolataid egy nap azonban beindulnak, a valóság mellett megjelenik egy másik, egy izgalmas, egy érdekes, és veled együtt él, mozog. Látod, amit mások nem, beszélgetést hallasz, gyilkosságot látsz, történet folyik a szemed előtt. Boldogságot, szeretetet, félelmet, együttérzést érzel, épp úgy mint a való világban. Tombol a fejedben a történet, ezért előveszel egy papírt és egy tollat, leírod mindazt, amit átélsz, látsz, ott a másik világban. Amikor kész vagy, leteszed a tollat. Kiürül a fejed, eltűnik a másik világ. Marad egy csomó papír teleírva egy történettel. 

Így készül egy regény. A valóság visszatér és már csak egy kellemes emlék a másik világ eseménye. Ezt az emléket, érzés- és gondolathalmazt szeretném veletek megosztani. Ezért jelent meg a Hazug igazságok.

Sötét az iroda épülete is, a szoba is. Ketten ülnek a félhomályban. Olivér a másik elé dobja a papírköteget és gúnyosan kérdezi.

– Szóval főnök lettél?

– Csak mert te most nem lehetsz! – hangsúlyozza Zoltán, a „most” szót. Furcsa felállás ez. Olivér egykor a tanára volt, később a kollégája, ő a rangidős, tőle tanult mindent. Olivér azonban most egy nyugis munkát kért, mert az elmúlt évek munkái kifárasztották, leszívták. Egészségileg sem volt rendben. Látszott rajta, Zoltán még sosem látta olyan meggyötörtnek, mint amikor néhány hónapja megjelent náluk. Azonban a helyzet nem sokat javult, pedig több mint három hónap telt el azóta. A rábízott feladat nem volt nehéz, bár Olivér megnehezítette a saját helyzetét azzal, hogy mellette másik munkát vállalt. Az sem volt nehéz, csak fárasztó. Viszont még valami történt, amit Zoltán nem értett. Olivér nem foglalkozott az eredeti feladatával. Úgy tűnt, elvesztette a józan ítélőképességét, nem értettek szót a feladattal kapcsolatban. Jelentései üresek és semmitmondóak voltak. És semmit nem tett azért, hogy haladjon az ügy. Zoltánt viszont a főnökei sürgették, a nemzetközi kapcsolat nyomása egyre nagyobb volt, valamit végre fel kellett volna mutatnia. De úgy tűnt, ha Olivéren múlik, a helyzet nem fog változni.

– A barátommal kellene beszélnem! – közli Olivér, és elnyúlik a széken, jelezve, hogy a főnökével semmi dolga tovább. Zoltán viszont nem enged.

– Inkább velem beszélj! Semmit nem írsz a jelentéseidben!

– Mert semmi nem történik! – vágja rá Olivér, és feláll. Türelmetlen, érzi magán, hogy most nem tud nyugodtan cseverészni. A másik viszont nem érti, így megpróbálja neki elmagyarázni. Visszafordul felé, az asztal sarkára ül. A helyzet olyan Zoltán számára, mint mikor az előadó teremben tanárként tette ezt a docens úr. Kedvenc helye az asztal sarka volt, és ezt ők, a tanulói szerették is, mert a tanár laza volt és közvetlen. Lehetett vele órán beszélgetni, mertek visszakérdezni, vitatkozni, megvitatni egy-egy anyagot. Jó tanár volt Olivér, ezt tudta Zoltán. És értékelte mindazt, amit a férfi az elmúlt években tett. A székén ülve hátradől és hintázni kezd a szék hátsó lábain. Így nem tűnik olyan nyomasztónak a felette magasodó alak.

– Olyan munkám van, ahol egyfolytában hazudok. Egyetlen emberhez tudok őszintén szólni, az pedig te vagy. És most szükségem van arra, hogy beszéljek veled! – kéri Olivér. – Nem bírom a nyomást, amit a kialakult helyzet okozott. Én vagyok az oka, tudom, de ezt csak veled tudom megbeszélni. Ismered a helyzetet, te is voltál már így! – emlékezteti, Zoltán bólint. Volt és Olivér segített neki. Igen, pontosan tudja, hogy milyen az, mikor a nap huszonnégy órájában kell valaki mást alakítani. Pontosan ismeri, milyen az, ha egyfolytában arra kell figyelnie, hogy jól játssza a szerepét. De azt is tudja, hogy a barátja ebben profi. Ennek a mestere. A legjobb benne, mindannyiuk között. És most valami nagyon nincs rendben nála.

– Igyunk egy sört! – javasolja. Az asztalra dobott jelentést a fiókba teszi, kulcsra zárja a fiókot. Feláll, másik szekrényhez megy, nem sört vesz elő, erősebbet. Olivér azonban nemet int, pedig Zoltán tudja, hogy bírja az italt. Viszont, ha nem mer inni, akkor valóban nagyon tart attól, hogy elveszti a fejét. Nagy önkontrollra van szüksége, amit az ital megakadályozhat. Nincs más a szekrényében, csak üdítő. Tonikot nyújt Olivér felé, tudja, hogy azt szereti. Magának is bont egyet, bár kifejezetten nem szereti a keserű üdítőt. Most mégis úgy dönt. jó lesz. Neki is jobb, ha észnél van. Leül, vissza az előző helyére, Olivér is ott marad, támasztja az asztalt. Nem szólnak, isznak. Végül Olivér szólal meg.

– Ki kell másznom valahogy ebből a helyzetből! – mondja. Nem magyaráz többet, úgy gondolja, Zoltán tudja, hogy miből.

– Nem tudsz jól kijönni! – állítja a barát. – Csináld végig! Aztán meglátod, mi lesz – javasolja. – Ha tiszta, akár még meg is értheti. De, egyébként nem tiszta. Nem tudom még, mennyire van benne…

– Nincs benne – mondja nyugodtan Olivér. Egyszerűen tudja.

– …de könyvelő. És kettős könyvelés megy a családban. És csak az egyik fele van meg. A tiszta könyvek. Meg kell találnunk a másikat, ha csak másolatok erejéig is. Be kell kerülnöd a családba. Ez az egy út van. A család másik oldalán teljesen zárnak. A feleség még a pizzafutárral sem beszélget. A gyereknek magántanára van, megközelíthetetlen barátok. Sejtik, hogy figyeljük őket. A románok sokat tudnak, mi semmit. Valami pedig itt is kell, hogy legyen!

– Nem ez a lány a könyvelőjük! – állítja ismét Olivér. – Semmit nem csinál, még csak nem is találkozik velük.

– Tegyél róla, hogy akarjon velük találkozni! – javasolja Zoltán. – Tegyél olyat, ami miatt akar majd az anyucival meg az apucival beszélni.

– A gyerekre sem kíváncsiak! Szerinted én mit tehetnék?

– Tegyek én? – kérdezi hirtelen a barát. Olivér arca elszürkül, láthatóan ezzel a megoldással nem számolt.

– A közelébe ne menj! – mondja, hangja határozott, komoly. Zoltán bólint.

– Nem megyek! De akkor kerülj közelebb a családhoz!

– Tisztán látok, mielőtt ezt megkérdőjeleznéd! – jelenti ki Olivér, sóhajt. – Régebben, ha azt mondtam, hogy nem ez a megfelelő út, továbbléptünk, kerestünk más utat. Akkor még adtál a szavamra. Most miért nem hiszel nekem?

– Bár nem úgy tűnik, de hiszek. Csak nincs más út. Nem találunk másik rést, értsd meg. Ez az egyetlen. Segítek neked, ha gondolod. Ha a közelébe férkőzöm, te tiszta maradhatsz. Te csak bemutattál, ennyi. Nem tudhattad, miért akartam megismerni, és így jól jöhetsz ki a dologból. De mondd, mit tud, hogy ennyire elkapott?

– Ne menj a közelébe, inkább megoldom én! – ismétli Olivér és elhagyja az asztal sarkát. Nem mond semmit, elmegy az ablakig, kinéz a sötétbe.

– Figyelj, nem szoktál így beindulni egy csajtól! – békítené Zoltán. – A libák meghülyítettek, ágyba vitted őket, kiábrándultál belőlük, eddig ennyi volt. Mit tud ő?

– Nem vittem ágyba! – mondja halkan Olivér. Zoltán majd leesik a székről. Ezt már valóban nem érti. Olivér nagy kujon, ahol lehet, kihasználja a helyzetet. Ráadásul buknak rá a lányok, főleg a plázacica, nyávogós fajták, mint amilyen ez a csaj is lehet. Gazdag család elkényeztetett kicsi lánya. Olivér nem bírta őket, egy-két éjszakára kihasználta a lehetőséget, utána lerázta mindet. Az volt az elve, hogy egy nő sem ér meg ennél több időt. Inkább a haverokkal járt hegyet mászni. Lovagolni. Imádta a munkáját. Éjjel-nappal képes volt dolgozni. Villám logikája volt, és tudta, mikor mit kell tenni. Gyors volt és hatékony. És most?

– Egyszerűen ez nem erről szól! Ezt próbálom megmagyarázni neked hetek óta. Csak nem figyelsz rám!

– Rendben, most figyelek rád! – mondja Zoltán, feláll, ő is kinéz az ablakon. A sötétben saját magát látja és a másik férfit, a barátját. Olivér azonban nem mond semmit. Zoltánt ez nem lepi meg, már magához képest így is sokat beszélt a barátja. Igen, tudja, hogy Olivérrel történt valami, ez a nő olyan hatással van rá, mint eddig senki. De ez akkor is egy munka. Nézik egy ideig a sötétet, aztán Zoltán szólal meg.

– Én kívülről ezt látom: nem tudsz egyszerűen kimászni a helyzetből. Ezért jobb, ha csinálod a munkád. Ágyba viszed, elhiteted vele, hogy el akarod venni, így bemutat a családjának. Összebarátkozol a testvérével, figyelsz, hátha valaki elárul bármit. Az ügyre fél évünk van. Maximum. A románok már most lépni akarnak. A főnökeim a pénzkidobás miatt tajtékzanak. Egy dílert és egy piti felhasználót tudunk felmutatni. Eddig. Ha… ugye fel tudjuk mutatni? – kérdezi elbizonytalanodva.

– Igen, ennyit fel!....

Szenvedésem története 1.

Szenvedésem története 2.

Szenvedésem története 3.

Szenvedésem története 4.

Szenvedésem története 5.

Szenvedésem története 6.

Szenvedésem története 7.

Szenvedésem története 8. 

A teaház sejtelmes fényeiben Tibor helyet mutatott Eszternek. A lány elfogadta a felkínált párnát, leült és várta, hogy Tibor is mellé telepedjen. Két hónapja ismerték egymást. Két hónapja volt, hogy Tibor a kezdő salsa csoportba belépett, végignézte a táncórát majd az óra befejeztével felajánlotta Eszternek, hogy induljanak együtt a salsa amatőr bajnokságon. Eszter nem is tudta, mit akar a fiú, nem is értette, miért ő. Tibor az ismét felcsendülő dallamra táncba vitte, a salsa minden lépését ismerve vezette a lányt, Eszter pedig mint egy hattyú, forgott körülötte. Nem számított, hogy nem ismeri a lépéseket. A fiú vezette, ő pedig úszott a boldogságban. Mindig erre a pillanatra vágyott, imádta a táncot, érezte a zenét. És most, 24 évesen, mikor már lemondott arról a gyermekkori álomról, hogy valaha táncos lehet, megtörténik a csoda.

Az eltelt két hónapban minden nap gyakoroltak. Tibor tanította, segítette, dicsérte. Udvarias volt és elegáns. Eszter pedig az elmúlt két hónap minden napját élvezte.

És most itt voltak, kettesben, az első randin. Eszter úgy érezte, ez már nem a táncról szól, nem a salsáról, ez kettőjükről szól. Nézte a felette magasodó férfit, ahogy megigazítja a kabátokat a fogason. Tibor nem volt szép férfi, de Eszter annak látta. Kissé kopaszodó, pocakos, szemüveges fiú volt, de kedvessége és udvariassága felülírt minden férfi-ideál elképzelést. És Eszternek ő hozta el a gyermekkori vágyálmot, így nem számított a kopaszodás, a pocak, az izgága tekintet.

Tibor elrendezte végre kabátokat, leült Eszter mellé, elnyúlt a kényelmes babzsákon. A pincérnő szinte azonnal megjelent, gyertyát gyújtott a keskeny teázó asztalkán, itallapot nyújtott át. Mikor magukra hagyta őket, Tibor megszólalt.

- Azért akartam itt veled találkozni, mert szerettem volna elmondani neked egy fontos dolgot – kezdte. Látta, hogy Eszter rá figyel, ezért a lány kezébe nyomta a teaház ajánlatát. – na, válasszál közben! – szólt a lányra, aki a fiúra akart figyelni, nem túlzottan érdekelte a teaválaszték. Tibor folytatta:

- Szerettem volna, hogy tudd, az én döntésem volt az, hogy az elmúlt két hónap minden napján tudjunk találkozni. Mert ha én nem döntök így, akkor most például nem ülünk így kettesben.

- Tudom, persze, hisz te bárkivel indulhattál volna ezen a versenyen, és nagyon köszönöm neked, hogy miattam ennyit gyakoroltál! – helyeselt Eszter.

- Nem erről van szó! Csak azt akartam, hogy tudd, ez az én döntésem volt. Persze tudom, hogy te is választhattál volna mást, például Krisztiánt. – jegyezte meg Tibor, miközben az itallapba olvasott. Eszter meglepődött.

- Krisztiánt? – kérdezte. Eszébe sem jutott az a fiú eddig.

- Igen, tudom, hogy ő egy nagyon helyes férfi és van egy bizonyos kisugárzása, ami vonzóvá teszi.

- Nem is gondoltam rá! – vallotta be Eszter.

- Krisztián egy jelenség. Ahol ő megjelenik, ott azonnal a társaság középpontja lesz. Ha együtt vagyunk én mindig csendben vagyok, mert nem tudom vele felvenni a versenyt! – folytatta Tibor, meg sem hallva a lány szavait. – Tudom persze, hogy én is helyes vagyok, jó vágású, férfias, de Krisztiánnak van egy kisugárzása, ami a táncában is megjelenik. - Eszter meglepődve nézett Tiborra, nem tudta, mit mondhatna, nem is értette, hol tart a férfi. A pincérnő ismét megjelent, rendelésre várt.

- Én még nem döntöttem! – mondta neki Eszter. A pincérnő elfogadta a válaszát, visszavonult.

- Én még nem döntöttem! – nyávogta Tibor Eszter hangját utánozva.

- Most miért vagy ilyen? – csodálkozott rá a lány, hisz eddig Tibor mindig udvariasan, kedvesen viselkedett.

- Csak olyan furcsán mondtad! – visszakozott a férfi. - Egyél nyugodtan valamit, lehet pizzát is rendelni, bár nem hiszem, hogy itt bárki szeretne pizzát enni.

- Nem kérek pizzát! – utasította el a lány. – Annyi minden van itt, nem tudom, melyik teát válasszam.

- Bármelyik jó! – vont vállat Tibor és letéve az itallapot a lány felé fordult. – Szóval azt akartam csak mondani, hogyha úgy döntesz, hogy Krisztiánnal kavarsz vagy vele jársz vagy ilyesmi, az nem baj! – mondta és a lány szemébe nézett. – Nekem mondjuk öngyilkos, de nem baj, mert én csak nyerhetek rajta.

- Miről beszélsz! – ült fel a lány a nagy párnán. – Ezt hallgatni sem bírom!

- Én csak Krisztiánról és a táncról beszélek.

- Engem nem érdekel most a tánc, és Krisztián sem! - vágta rá a lány kissé idegesebben, mint ahogy szerette volna. Nem akarta Tibort megbántani, de nem értette, miért beszél a fiú ezekről a dolgokról. Tibor látta, hogy Eszter ideges lett a mondandójától, felült, átölelte Esztert. A lány viszonozta az ölelést, és jól esett neki, hogy a férfi ismét figyelmes és kedves.

- Szóval csak ezt akartam mondani. Nyugodtan kavarjatok, nem számít, én mindebből csak profitálok – ismételte, mikor elengedte az ölelésből Esztert. A lány semmit nem válaszolt. Tibor a következő pillanatban felpattant a párnáról. - Most megyek! – mondta és mire Eszter felocsúdott, a fiú magára hagyta a teaház elszeparált szobájában. A pincérnő megjelenésétől tért teljesen magához.

- Nem kérünk semmit, meggondoltuk magunkat! – mondta gyorsan. Magára kapta cipőjét, kabátját és kiszaladt a teaházból. Tibort azonban már nem látta sehol. Tétován nézett szét, nem is tudta, merre menjen, majd lába elindult, vitte gazdáját a táncterem felé. Ott még égtek a fények, a versenyzők gyakoroltak. Eszter az egyik tánctanárnőhöz lépett, udvariatlanul közbeszólt egy beszélgetésbe, elhúzta a többiektől és beszámolt arról, hogy mi történt.

- Tibor kissé furcsa, de nyugodj meg, nem gondolta ezt az egészet komolyan!

- De azt mondta, öngyilkos gondolat, hogy én meg Krisztián együtt vagyunk! – fogalmazta meg félelmét a lány.

- Nem úgy gondolta, furcsa egy kicsit a szóhasználata, de semmit nem jelent. Tibor és Krisztián albérlőtársak, lehet, hogy Krisztián megjegyzett valamit rólad neki, és ez váltotta ki Tiborban ezt a nagy őszinteségi rohamot. Menj nyugodtan haza, holnap gyere edzésre, meglátod, Tibor itt lesz.

Eszter kissé megnyugodva lépett ki a táncterem épületéből. Hazaindult a sötét, de ismert utcákon. Sosem félt, most mégis valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha valaki követné. Megállt egy pillanatra, de semmi zajt nem hallott maga mögött. Újra indult, majd hirtelen megfordult, de senkit nem látott. Mégis, szíve egyre idegesebben remegett, gyomrában kemény görcs alakult. Alig várta, hogy meglássa lakása bejáratát. Szinte szaladva tette meg az utolsó lépéseket. A kapunál megállt, hátrafordult. Senki. „Képzelődöm! Teljesen őrült vagyok! – gondolta, és nyugodtabban tette kulcsát a zárba. Pár perc múlva már a lakása ablakából, a biztonságos szobából nézett le a sötét utcára. Most sem látott senkit az utcán, mégsem tudott megnyugodni. Egész este Tibor szavai foglalkoztatták. Késő este tudott csak elaludni, álmában is az esti események foglalkoztatták. Megjelent Tibor, ahogy táncba hívja, vérvörös ruhában lejtenek a táncparketten, Tibor forgatja a lányt, mosolyog, udvarias és kedves, de szeme izgatottan keresi a lány pillantását. Eszter felé fordul, mosolyogna, de érzi szájában a vér ízét. Tibor irányítja Esztert, forgatja, majd elengedi és a lány Krisztián felé repül, borítva mindenkit, aki útjába kerül. Eszter felriadt álmából. Elaludt, órája nem ébresztette. Sietősen kapkodta magára ruháit, miközben lidérces álmán próbált úrrá lenni. „nincs semmi baja, Tibor él, virul, jól van! – nyugtatta magát fésülködés közben. A munkahelyére épp időre beért, elfoglalta a helyét, mikor a telefonja sms-t jelzett. Tibortól jött, Eszter nagyot sóhajtva nyitotta meg az üzenetet.

- Most már tudod, mennyire szeretlek! – közölte a képernyő.

- Tudom! – súgta maga elé Eszter mosolyogva. Békésen dolgozott egész nap, lidérces álma már nem foglalkoztatta, a fiú üzenete megnyugtatta.

Estére a táncterembe ment, várta Tiborral a találkozást. A fiú Krisztiánnal beszélgetett a nagy tükör előtt, a táncparkett másik oldalán. Mikor meglátta Esztert, felé intett, elmosolyodott. Eszter visszamosolygott, az öltözőbe indult, magára vette vállpántos táncruháját. Mire visszaért a táncparkettre Tibort nem látta, Krisztián indult felé.

- Változás van! – mondta a fiú, mikor hozzá ért. – Tudnád velem folytatni a felkészülést?

- Mi történt, hol van Tibor és Réka, a partnered?

-  Rékát sajnos reggel elütötte egy autó. Nem tudom, hogy történt, kórházban van, súlyos az állapota. Tibor lemondta a versenyt, a munkája miatt el kell utaznia. Ezt a cetlit küldte neked.

Eszter csodálkozva vette át a papírt, kibontotta az apró, szabályos kockákra hajtogatott cetlit. Tibor írását azonnal felismerte. Ennyi állt a papíron:

- Most már tudod, mennyire szeretlek!  

I. rész

- Minden rendben otthon! – állítja szép kék szemeivel igézve, de tudom, hogy nem igaz.

- Ez jó hír! – mondom némi gúnnyal. Vállat von, úgy tesz, mintha nem szeretne beszélni, de tudom, hogy igen, mert valakinek el kell mondania mindazt, ami vele történik.

**********************

Egy éve játsszuk ezt a játékot. Akkor ismerkedtünk meg. Dávid tizenöt éves volt és sikertelenül fejezte be a hatodik osztályt az általános iskolában. Az osztályfőnöke teleírta az ellenőrzőjét figyelmeztetésekkel. De sajnálta is az értelmes, kedves gyermeket, így szólt nekem. Pontosabban a gyermekjóléti szolgálatnak. Akkor leültünk egymással szemben, mint most is. Dávid unott volt, kedvetlen és gúnyos. „Hagyjon békén!” – ismételgette egy órán keresztül. Én jó jelnek vettem, hogy megszólal, még ha csak ezt a mondatot is skandálja, így másnapra is visszarendeltem magamhoz. Eljött. „Hagyjon békén!” ismételgette újra. Harmadnap is visszajött, és én akkor már nem kérdeztem, mi újság, miről szeretne beszélni. Sportcipőben, szabadidőruhában vártam. Nem tudta, hogy szabadnapos vagyok, hisz én rendeltem be akkor is. Meglepődött a szerelésemen. Kértem, hagyja a táskáját az irodában, jöjjön velem. Szót fogadott, jött, beült velem az autómba. Nem kérdezett semmit, bámult kifelé, nézte a hétköznapi forgalmat. Sok néznivaló nem volt rajta, de nem akart beszélni, viszont úgy éreztem, megbízik bennem, hiszen minden magyarázat nélkül tette, amit mondtam. Kivittem a külvárosba. Aznap élelmiszerosztás volt, az autó hátulja tele volt liszttel, cukorral, tésztával. A várost elhagyva a poros úton lassan haladtunk, az autó majd szétesett alattunk, fejünket be-bevertük a mennyezetbe.

- Vezessek én? – kérdezte, némi gúnnyal.

- Ha lenne jogsid, megtehetnéd! – válaszoltam, vigyázva, bele ne harapjak a nyelvembe, amikor a döccenőnél ugrott egyet az autó. – Most inkább arra kérlek, segíts! – javasoltam, megállítottam az autót a helyi kocsma épülete előtt.

- Leisszuk magunkat? – kérdezte felismerve a helyet. A helyiek az autót ismerték meg, körülálltak minket. A csomagtartóból egyesével adtam mindenkinek egy-egy kilogramm alapanyagot. Dávidot nem kértem újra, magától segített, ő is adta annak, aki nyújtotta érte a kezét.

- De szép fia van! – mondta az egyik néni és megsimogatta Dávid arcát.

- Köszönöm, büszke is vagyok rá! – mondtam. Így kezdődött.

 **********************

- Tudja, hogy tegnap jött a családi - szólal meg. - Anyám megint piás. Nem akarok most hazamenni.

- Elmondtam, hogy van más lehetőség! – jegyeztem meg emlékeztetve arra, hogy ezerszer felajánlottam neki a nevelőotthont. Most is, mint mindig, megrázta a szőke fejét.

- Kibírom. Évike miatt, tudja. Ő jól van! Apám elvitte az óvodába, én megyek érte. Mire hazaérünk, anyám már aludni fog. Majd egy kicsit játszunk a játszótéren, azt Évike is élvezni fogja. Mire apám jön, hazaérünk.

- Mit fogtok vacsorázni?

- Anyám főz! Mindig, akkor is, ha piás. Egész nap vedeli a sört, szívja a bagót, de a főzést nem felejti el. Valami meleg kaja lesz otthon. Csak ne ébredne fel! De kilenc körül, a híradó után mindig felébred, kómásan üvöltözik, apám meg csitítgatja. Rosszabb esetben Évike is felébred, ő meg sír olyankor. Mint a bolondok házában! – sóhajt.

Tudom, sokszor elmondta. Az anyja, ha segélyt vagy családi pótlékot kap, inni kezd. Csak sört. De már kikészült a mája a több évtizedes alkoholfogyasztás miatt így bármit iszik, megárt neki azonnal. Dávid rendszeresen ellopja a pénzt tőle, amit megtalál. Ezeken a napokon abból vesz magának uzsonnára valót, otthonra kenyeret, parizelt, vajat, ami kell. Kifizeti az óvodába Évike után az ovipénzt. És cigarettát is vesz. Az számára az élvezet. Az egyetlen, pedig tizenhat éves.

- Nyugi, ne majrézzon, megoldjuk! – figyelmeztet, elmosolyodom. – Senkinek egy szót sem! – kéri, bólintok.

- Azért kimegyek hozzátok holnap!

- Most ne, nincs olyan állapotban! – kéri, de tudja, menni fogok. – Délelőtt, akkor még talán! – alkudozik.

- Apáddal mi van?   

- Bírja, melózik! – rám villantja kék szemeit. – Ja, melyik, magát mindkettő szokta érdekelni! Az igazi nem fagyott meg a télen, kihúzta a hajléktalanon. Hétvégén láttam, matt részeg volt. A másik okés.

Bólintok, értem, amit mond, ezek szerint Évike apja bírja még a felesége alkoholizmusát. A két férfi védő-óvó ernyőként él ezeken a napokon, az apa pénzt keres, éjszaka kordában tartja az anyát, a gyerek rendezi a kislányt. Két hétig. Addig tart ugyanis a pénz. Mikor elfogy, az anya kijózanodik, sír, könyörög megbocsátásért és egy kis piáért. Az a két hét borzalmasabb vagy ez? Nem tudom. Dávid szerint ez a két hét, mert ilyenkor az anyja az ital hatására vagy magatehetetlen alvó vagy üvöltő állat. Ha nincs ital, beszélgetni is lehet vele, eszébe jut, hogy van fia, szereti is, majdnem hogy foglalkozik vele. És ígéri, hogy nincs több ivás. Ígérete két hétig tart.

II. rész

A javítóintézet légköre olyan, mint egy jégkamra. Érzéketlen, szürke, fagyos hangulatú, félelmetes. Kollégistákat kísérek be a hosszú, szürke folyosóra. Engedélyt kaptunk arra, hogy nyolc középiskolással elrémisztő látogatást tegyünk. A vagány, nagypofájú kölykök elnémultak a szürke folyosó láttán. Pedig még csak beléptünk. Egyenruhás, gumibottal felszerelt kísérőt kapunk. Megmutatja a szobákat, amik nekem celláknak tűnnek. A tanulószobát, a mosdót, az étkezőt. Mint a börtön. Megnézzük az udvart. Már egyik kollégista sem vigyorog, mint a tyúkanyót, úgy vesznek körül. Az udvaron egy hat fős társaság egyenruhában, valami szürkésben áll. Gyerekek a szememben, azonban a törvény szerint fiatalkorú bűnelkövetők. A kollégisták oda se mernek nézni az egyenes sorban, üres tekintettel álló csoportra. Én igen. És megmerevedek. Dávid rám néz, és elkapja a tekintetét. Nem tudom, miért van itt, hogy került ide, de itt van.  

**********************

Két év telt el. Engem leépítettek, mert a gyermekjóléti szolgálatnál sokan voltunk egyesek szerint. Szerintem sosem lehettünk volna elegen, de az én véleményem nem számított. Dávidtól elköszöntem, átadtam az egész írásos anyagot a kollégámnak. Azt is tudta, amiről nem szabadott tudni. Amit Dávid csak nekem mert elmondani anno. A fiú kérte, senkinek ne szóljak, de nem tehettem eleget ennek a kérésének. Beszéltem az iskolai tanáraival, a gyermekvédelmi felelőssel, a háziorvossal, Évike óvodájával, a gyámhivatallal, mindkét apjával, a vidéki nagynénivel, akinek a telefonszámát az akkor épp józan, bűnbánó anyából szedtem ki. Beszéltem Dávid barátaival. Mindenkivel, akivel lehetett. Kértem, segítsenek, figyeljenek.

**********************

Azonnal telefonálok, ahogy belépek a munkahelyemre.

- Szeretnél velem beszélgetni? – kérdezem. A másik oldalon néma csend. Ó, hogy ismerem ezt a félelemmel teli csendet!

- Ha muszáj! - mondja végül. Alig ismerem meg a hangját. Két éve nem beszéltünk, nem mertem vagy nem akartam keresni, ő pedig hiába tudta a privát számomat, nem hívott.

- Nem muszáj – nyugtatom – csak ha akarod!

- Legyen! – vágja rá, és lecsapja a telefont. Vagy kiveszik a kezéből, nem tudom. Javítóintézetben van, bármi megtörténhet.

**********************

Egymással szemben ülünk megint. Megnőtt, nagyon is, férfi lett. Szomorú arcú, rövidre vágott hajú, vékony, magas férfi. Csak a két kék szeme a régi. Rám emeli, majd elkapja a tekintetét. Percek óta ülünk így. Magunkra hagytak, beszélhetnénk, de nem tesszük. Az előbb, amikor bevezették egy pillanatra elmosolyodott. Aztán leül velem szembe, köztünk az asztal, és két év csendje. Vádolom magam, mert keresnem kellett volna. Gyáva voltam, vagy csak lusta? Felelőtlen vagy …vagy igen, nincs mit szépíteni, gyáva voltam. Tudtam, hogy nem tehetek semmit, ezért nem kerestem, nem bírtam volna tehetetlenül nézni, ahogy tönkre megy a fiú az imádott anyja miatt. Nélkülem is zátonyra futott, ide került.

- Gondoltam, annyit mondd, hogy bocs! – kezdi ő vádlón, mintha hallaná a gondolataimat.

- Mi történt? – kérdezem. Nem megyek bele az általa feldobott vitába, nem érnék vele semmit, az már megtörtént, most itt vagyok.

- Olvassa el az anyagomat! – vágja hozzám a szavakat. Elolvastam, de nem az érdekel. Tudja. Mint régi jó barátok, fél szavakból is megértjük egymást. Hátrales, keresi a smasszert, mivel nem látja, fel mer állni, elmegy a falig, nekidől.

- Kellett a pénz – kezdi – Évikét be kellett iskolázni. Mindenféle szarságot kértek. Ilyen füzet, olyan ceruza, tisztasági csomag, meg logikai mit tudom mi! Anyámtól elvettek egyhavi családit, mert sokat hiányoztam a suliból, a többit gyorsan elitta, hogy el ne tudjam venni. Apám reggeltől estig gürcölt piri pénzért, tökre ki volt az öreg. Kitől kértem volna? Évike meg nyafogott, hogy csak neki nincs rózsaszín szalag a hajában! Nem bírtam!

- Lacibá, a gyermekjólétis, nem segített?

- Az egy balfasz! Ki akart emeltetni anyámtól, mert nem jártam suliba, meg nem tanultam! Maga sosem csinált ilyet!

- Akkor még jártál iskolába!

- Akkor még igen. De már minek mentem volna? 18 éves leszek két hónap múlva, nincs meg a nyolcadik! Nem vagyok hülye, tudja maga is, de éjszakánként anyám ordított, apám beteg lett, Évike egyre nyafogott, kaja már csak akkor volt, ha loptam. Kit érdekel ilyenkor a tanulás? Évikével naphosszat kóboroltam óvoda után, hogy ne lássa az anyját olyannak. Egy tisztességes barátom nem volt, aki volt, az meg… - elhallgat, látom rajta, szégyelli, amit csinált. Ezerszer átbeszéltük, hogy csak drogot ne, bármit, csak azt ne használjon.

- … drogot adott – mondom ki helyette.

- Azt! – bólint. – Később jó üzletnek tűnt. Lett pénzem. Kevés, de lett. Igaz, az elején elszívtam, de aztán tettem félre, vettem Évikének ruhát, szalagot, cipőt. Meg magamnak is, sőt anyámnak is, apámnak végre kiváltottam a gyógyszert – meséli, végre elmondhatja, tudja, bennem megbízhat. – Egész jó vásárlói kört alakítottam ki. Aztán az egyik beárult. Ennyi.

- Hogy bírod itt? – kérdezem aggódva. Felállnék, legszívesebben átölelném, de nem merem, már nem kisfiú.

- Mindegy! – mondja, vállat von. – Éviről semmit nem tudok! – teszi hozzá, látom, kérné, ha merné, hozzak infót. Lejár az időnk, megérzi, visszaül a helyére, arca megint érzéketlenné válik, ahogy belép a felügyelő. Szófogadóan feláll, elindul, az ajtóból visszaszól.

- Nem a maga hibája, nehogy szívére vegye! – mondja, kimegy. Az őr kíséri, majd értem jön, engem az épületből is kikísér.

**********************

Hetek telnek el, jórészt intézkedéssel. Utánajárok a történteknek, keresem a fiatalkorúak ügyészét, ügyvédet fogadok, és a gyámhivatal előtt életemben először kiharcolom, hogy egy gyermeket kiemeljenek a családból. Sosem hittem, hogy ez jó megoldás, most megteszem. Évike az egyik közeli ismerősömhöz, nevelőszülőhöz kerül papíron, valójában sokat van velem. Nem ismer, két éve még kicsi volt. Az apja kétnaponta hozzám jár, ragaszkodik a gyermekéhez, de nincs hova vinnie, a felesége megint mattrészeg. Elmondása szerint most már folyamatosan. Dávidnak küldök csomagot és telefonon beszélek vele. Eltelik két hét, a fiú nagykorú és születésnapját egy javítóintézetben tölti. Bűnhődik a sorozatos lopásokért, a tudatmódosító szer terjesztéséért, használatáért. Két évet kap, de már nem a város javítóintézetében kell letöltenie. Utolsó telefonon történt beszélgetésünkkor mérgesen közli, hogy nem ezt várta tőlem. Soha nem gondolta volna, hogy képes vagyok Évikét az anyjától elvenni. Az anyjuk szereti a lányát, mindent megtett volna érte. És Dávid is mindent megtett azért, hogy Évike az anyjuknál maradhasson.

- Soha többet nem akarok magáról hallani! – ordít a telefonba.

Másnap elviszik az ország másik végébe.

**********************

Három év telt el. Évike hozzám nőtt, megszokott. Pszichológus, fejlesztőpedagógus segít neki feldolgozni a kisgyermekkorában ért sérüléseket, én is igyekszem minden időmet vele tölteni. Elvégeztem érte a nevelőszülői tanfolyamot, így hivatalosan is én vagyok a gyámja. Meg az apja mentora, aki még mindig nem bírja elhagyni alkoholista feleségét. Tűr és harcol érte. Lassan felőrli a kilátástalan helyzet. Dávid ügyvédje egy alkalommal keresett, amikor közölte, hogy a fiú kiszabadult. Féltést hallottam a hangjában, hiszen tudta, hogy milyen módon váltunk el. Kértem, segítse őt, amiben tudja, legfőképp szerezzen neki munkát. Többet nem hívott, Dávid nem jelentkezett sem nálam, sem a nevelőapjánál. Évikének semmit nem mondtam.

Főleg most nem, hogy végre csupa négyes osztályzat van a harmadik év végi bizonyítványában. Ő mondhatja az egyik verset az évzárón. Ügyes, szerethető, kedves kislánnyá cseperedett. Három szál virágot vásárolunk, miközben sétálunk az évzáróra. Az ünnepség rövid, Évike ragyog, a verset ügyesen elmondta, megtapsolják. Hozzám fut, a karomba veszem, magamhoz ölelem.

- Szaladj vissza a virággal a tanító nénihez! – kérem tőle. – Köszönd meg neki, hogy segített neked egész évben!

Átveszi a virágot, gondolkozik, felnéz rám, úgy kérdezi:

- Nem a tied a virág? Te segítettél nekem, nem Ő! – mondja.

- De igen Évike, neki jár minden virág! – szólal meg mögöttem egy férfihang, tekintetemet beborítja egy nagy csokor virág.

- Dávid! – sikít a kislány, a bátyjához szalad, aki felkapja, magához szorítja. Dávid rám mosolyog, a gyermeket a kezében tartva engem is átölel, megpuszil.

- Mindent köszönök!  - súgja, és nem enged el, magához szorít Évikével együtt.

Az olvasószerkesztő véleménye:

Nagyon jól kezdődik a történet, jól eltalált, változatos szereplőkkel, s még bonyolultabb történettel. Az igazat megvallva a közepe felé megijedtem, mert nem tudtam elképzelni mit tartogathat a maradék száz oldal, nehogy unalmassá váljon. S csak gratulálni tudok, tökéletesen oldotta meg a feladatot. Néha-néha még én is elhittem némely „hazug igazságot”. 

Rövid tartalom: 

Egy különleges történetben lehet része az olvasónak, amelyből nem hiányozhatnak az érzelmek, csalódások, ármánykodás, de az igazságszolgáltatás átverése, kijátszása sem.

Főhősünk Császár Brigitta, aki egyedül neveli kisfiát.  Családja műkereskedéssel foglalkozik, ő a könyvelő, de miután rádöbben, hogy csalást és hazugságot várnak el tőle, inkább elköltözik otthonról. Fura és különc barátokra tesz szert, akik élete részévé válnak.

Egy nap másik albérletbe kényszerül, s a „véletlen” folytán egy magas, jóképű férfi is épp akkor jelenik meg a kiadó lakásnál. A házi néni örül, hogy egy „pár” veszi ki a lakást, a fiatalok pedig belemennek a hazugságba. Vekerdy Ádám keveset beszél, ismeretlen utakon jár, de szeretettel bánik a lánnyal és gyermekével. S egyszer csak azt veszik észre, egymásba szerettek…

Brigitta szülei bajba kerülnek, a lány pedig a lakótársától kér segítséget, miközben fogalma nincs, hogy valójában ki a férfi....

.... és ezzel elkezdődnek a hazug igazságok

Játékra fel! Itt a következő feladvány!

Megérkezett az ősz

Játékra fel

Így készül ...  a regény

Egy korty/sor limonádé

Anyák napjára

A nyár pillanatai

Az érem mindkét oldala - megjelent a regény

A lemenő nap árnyékában

Amatőr írók találkozója

Könyvbemutató Tarjában

Hetente jártam edzeni, azaz visszatértem a gyökereimhez. Szó szerint éreztem, hogy olyankor hazamegyek. Otthonosan éreztem magam a betonházak dzsungelében, ismerősek voltak a bérházak alatti kisboltok, a házak előtti fapadok, a pletykáló idős nénik, a harapós ölebkutyák, a parkokban drogozó srácok, egyszóval minden és mindenki. A konditerem izzadságszaga várt rám, a haverok is visszatértek az életembe. Piroska is örült, hogy nem ülök otthon esténként, megegyeztünk abban, hogy heti kétszer lekötöm magam, amíg ő nyugodtan kapálgatja a kiskertjét. Olyan boldogság töltötte el, amikor meglátta a kis zöld növénykéket kinőni a földből, amit én nem is voltam képes felfogni. Igaz, ő sem értékelte, hogy mennyivel növeltem a súlyokat edzésen, azt viszont igen, hogy nem a sörizmom nő. Elvoltunk egymás mellett, tiszteletbe tartottuk egymás vágyait. Enikővel azonban meg tudtuk beszélni ezeket a kérdéseket, őt érdekelte, hol tartok a súlyoknál, segített nekem fejlődnöm. Bántott, hogy Piroskát nem érdekli és nem értékeli a teljesítményem, de elfogadtam, nem szóltam érte. Azt viszont nem bírtam befogadni, ami április végén történt.

Minden hétvégén igyekeztünk egymásra figyelni, Piroskával együtt tölteni az időt, ez egy hallgatólagos megegyezés volt köztünk. Kérte, hogy ne kívánjak tőle hatfogásos ebédet, inkább kiránduljunk, sétáljunk sokat. Bár nekem bőven elég volt az ő kertjében lévő gazok csodálata, neki erdő és tó kellett. Nem volt nekem sem ellenemre, hát miért ne! De aznap úgy ébredtem, hogy elaludtam a vállamat, vagy karomat, nem is tudom. Viszont mozdítani nem tudtam, és mikor ezt szóvá tettem, sajnálkozva nézett rám. Később azonban megemlítette, hogy mozgatnom kellene, hogy az izmok lazuljanak, és nem fogadta el a tényt, hogy fel sem bírom emelni a kezem. Délutánig bírtam, akkor gyógyszert kértem tőle, fájdalomcsillapítót. Válaszul vizes ruhát javasolt, sportkrémet hozott és kinevette a nyafogásomat. Azzal példálózott, hogy itt falun ezek apróságok, sokkal nagyobb fájdalmat is el kellene tűrnöm. Aztán sétálni akart, arra hivatkozva, hogy nem bír bezárva lenni a négy fal között, pedig szinte az egész délelőttöt a kertben töltötte. Feszült volt a hangulat köztünk egész nap. Estére újra fájdalmaim lettek, így elkezdtem az internetet böngészni, mi bajom lehet. Találtam sok leírást, olyat is, hogy akár még a szívinfarktus jele is lehet a karom lebénulása. Piroska röhögő görcsöt kapott, mikor megosztottam vele ezt a félelmemet. Én azonban annyira beleéltem magam, hogy telefonálgatni kezdtem, és Enikőt is hívtam, aki megerősített, hogy bizony nem csak a szívem, még az agyam problémáját is jelezheti ez a panasz. Agydaganat talán, ki tudja? – gondolkoztam el, de ezt a gondolatot már nem fejtettem ki Piroskának. Estére fájdalomcsillapítót, vizes ruhát kaptam tőle, némi babusgatást, de úgy éreztem, ez nem őszinte, nem is volt hozzá türelmem. Nem értette meg, hogy én már a korai halálom lehetőségén gondolkoztam. Másnap reggel felkeltünk és közöltem vele, hogy orvoshoz megyek.

Az ügyeleten épp olyan komolyan vették a problémámat, ahogy én gondoltam és elvártam. Bár megállapították, hogy az agyam és a szívem nincs veszélyben, kiderült, hogy az izom gyulladt be olyan szinten, hogy csak egy injekcióval lehetett elmulasztani. Enikő várt a kórház bejárata előtt és felajánlotta, hogy hazakísér. Piroskával telefonon közöltem, hogy igenis komoly bajom volt, és nem tudom megbocsájtani, hogy nem gondoskodott rólam megfelelően. Azt mondta sajnálja, ő próbált segíteni, de nem tudta megérteni a nagy kétségbeesést. Neki az sok volt, ahogy viselkedtem. Nekem meg az volt sok, ahogy ő viselkedett, és különben is, Enikő egész más volt. Megismételte, hogy sajnálja, én meg közöltem vele, hogy ennyi és nem tovább, sosem megyek többet a falu, a birkák és a sáros utca környékére sem.

Később lecsillapodva beszélgettünk telefonon és megállapítottuk, hogy a falu levegője volt, mely megrontotta a kettőnk közötti kapcsolatot. Persze, szép volt ez a háromnegyed év együtt, de egy életre megtanultam, hogy a Meredekparti lakótelepet körülvevő autópálya sávján túl nincs az a kedves, mézes-mázas mosoly, hihetetlen vékony darázsderék, telt keblek, vagy varázslatos macskaszemek melyek elcsábíthatnak.

Tavaszodott. Végre. A Meredekparti lakótelepen, szülőhelyemen már kellemes meleg levegőt sugárzott vissza a betonjárda, mikor Piroska lakóhelyén végre felolvadt az utolsó sáros-havas latyak is az erdőben, a fák között. Kedvesem, aki a természettel együtt szinte kivirult, a kertben töltötte minden szabad idejét, a lakásba és hozzám csak akkor jött, amikor már nem látott semmit odakinn. Azt vettem észre, teljesen elhanyagol.

A tavasszal én is érezni kezdtem testem ébredését, mozgásra vágytam, ezért úgy döntöttem, visszatérek az edzéshez, a pinceszalonba. Kedvesem nem tartotta jó ötletnek, hiszen ott a kert, lehet ásni, az elég jó edzés, és hiába magyaráztam, hogy egy konditerem miért nyújt többet, jobbat, nem értett meg. Igazán meg sem hallgatott. Csodálta a számomra teljesen egyforma növényeket, amik egyik napról a másikra épp ugyanannyit nőttek és amit naponta meg kellett csodálnom. Ráadásul azzal zaklatott, hogy tudom-e, mi bújik ki ott, meg itt, meg mindenütt! Hát honnan tudtam volna? Nálunk a betonrepedések között csak fű bújt ki, anyám az erkélyre művirágot rakott, mert csak az bírta a nyári forróságot! Megtanított a drága, hogy mi micsoda, de én semmi különbséget nem láttam a zöld növénykék között. Egyre hülyébbnek éreztem magam, ő viszont jókat kacagott rajtam.

Éreztétek már azt az érzést, mikor megláttok egy régi helyet, és tudjátok: hazaértetek? Ezt éreztem, mikor beléptem a szalonba. Ugyanolyan izzadtság- és pinceszag volt, mint régen, de most nem facsarta az orromat, sőt ismerős, jó érzés töltötte el minden sejtemet. Gyorsan átöltöztem és már bent voltam kedvenc futópadomnál. Alig voltak a teremben, ismerős is csak egy: Enikő.

- Rég láttalak! – szólt és hangja melegséggel töltött el. Bár örültem a testmozgásnak is, Enikő csengő hangjának még jobban. Végigbeszélgettük az edzést, ami azért tett jót, mert izmaim a télen elsatnyultak, így a mozgás most igencsak fárasztott. Kibeszéltük a lakótelepen történt eseményeket, jócskán le voltam maradva, de Enikő mindenről tudott és felvilágosított. Későre járt, mikor elváltunk az edzőterem előtt. Úgy döntöttem, nem megyek már ki a drágámhoz, falura, inkább a szüleimnél alszom. A gyermekkorom lakótelepi szobájának ismerős illatában felhívtam Piroskát és ő megértő volt, sőt úgy hallottam örül is, hogy a szüleimmel töltöm az estét. Anyámék is örültek, így mindenki elégedett volt. Nem tudom, ismeritek-e az emeletes házak zaját és illatát. Piroska szerint büdös és hangos, nekem kedves és lágy. Hallottam az ágyam melletti fal másik oldalán az ismerős szomszédok esti vitáját, éreztem, hogy Margit néni odaégette a rántott húst a III/9-ben. Itthon voltam. Hiányzott Piroska kedvessége, csacsogása, forró, magához ölelő combjai, de mégis, itthon voltam.  

Augusztus utolsó napja van. Készülünk az iskolára. Fiam izgatottan sertepertél körülöttem, nézegeti a befedett füzeteket, az új iskolatáskáját, az évnyitóra kikészített ünneplő ruháját.

–  Lehet, hogy nem fognak velem barátkozni a többiek! – gondolkodik hangosan. Tétován néz rám, látom rajta, hogy nagyon izgul. Szeretett óvodába járni, szerette a társait, az óvónőket, de eljött az ideje, hogy tovább lépjen. Tudja ő ezt, várta is, de most, itt a nagy lépés küszöbén mégis megtorpan. – Értem jössz, időben, ugye? – kérdezi.

–  Ígérem, ott leszek négy órakor! Mindenki szeretni fog téged! – nyugtatom. Bár nem ismeri még leendő osztálytársait, könnyen barátkozik, jószívű gyermek, még ha kicsit csendes is. Az óvónők is mindig kedvelték, ismerem leendő tanító nénijét, tudom, ő is szeretni fogja és figyelni fog rá. Megmutatom neki a szépen berendezett tolltartóját, hogy eltereljem a figyelmét. Nézegeti a ceruzákat, tollakat, vonalzót, színes korongokat, lelkesen ki is próbálja a piros színű ceruzát, majd az összes többit. Együtt kezdjük újra a hegyezést, hiszen csak tűhegyes ceruzával kezdődhet az iskola. Segít, serénykedik, bepakoljuk az iskolatáskát.

–  Biztos jó lesz? – kérdezi ismét, biztatást vár. Magamhoz húzom, átölelem. Érzem, hogy kicsi szíve remeg az izgalomtól. Megsimogatom a hátát, hogy kissé megnyugodjon.

–  Szeretni fogod, meglásd!

*******

Augusztus utolsó napja van. A szakközépiskola utolsó évére készülünk. Fiam körül sertepertélek, próbálom rávenni, hogy legalább a füzeteket készítse elő.

- Nyugi anya, van füzetem! – közli és továbbra is a számítógép képernyőjét bámulja. Üvölt a zene a szobájában, az ágyra felrakott lábbal ül elnyúlva a székén, üti a billentyűket, „beszélget” a barátnőjével.

- És a tolltartód? Van elég ceruzád? – kérdezem idegesen. Tudom, kiabálnom felesleges, veszekednem is, így visszafojtott hangon próbálom rávenni, hogy legalább egy kicsit vegye komolyabban az évkezdést.

- Tavaly sem hordtam tolltartót, hiába vetted meg! A táskámban van mindig egy-két toll! – közli, fel sem néz rám. Tehetetlenül toporgok a szobájában. Tipikus fiú szoba, rendetlen, koszos, az ágy beágyazatlan, mindenütt szerszámok, a szoba falának dőlő kerékpár, ami ki tudja hányadik átszerelésen esett át. Természetesen a szobában, nem az udvaron. Állok a szoba közepén, nem tudom, mit tegyek. Felnéz, elhúzza a száját, ahogy észreveszi, hogy még mindig ott vagyok. Lekapcsolja az üvöltő zenét, feláll, hozzám lép. Két fejjel magasabb, mint én.

- Anya! – kezdi, hangja határozott, erős. - Megígérem, hogy le fogok érettségizni! Ne aggódj, minden cuccom meglesz, késni sem fogok a suliból! – mondja és átölel. Érzi, hogy szívem idegesen dobol, hogy megnyugtasson, megsimogatja a hátamat.

- Minden rendben lesz! – ígéri a fülembe súgva. – De nem megyek el az évnyitóra, és ezen ne veszekedjünk, rendben?