Az olvasószerkesztő véleménye:

Nagyon jól kezdődik a történet, jól eltalált, változatos szereplőkkel, s még bonyolultabb történettel. Az igazat megvallva a közepe felé megijedtem, mert nem tudtam elképzelni mit tartogathat a maradék száz oldal, nehogy unalmassá váljon. S csak gratulálni tudok, tökéletesen oldotta meg a feladatot. Néha-néha még én is elhittem némely „hazug igazságot”. 

Rövid tartalom: 

Egy különleges történetben lehet része az olvasónak, amelyből nem hiányozhatnak az érzelmek, csalódások, ármánykodás, de az igazságszolgáltatás átverése, kijátszása sem.

Főhősünk Császár Brigitta, aki egyedül neveli kisfiát.  Családja műkereskedéssel foglalkozik, ő a könyvelő, de miután rádöbben, hogy csalást és hazugságot várnak el tőle, inkább elköltözik otthonról. Fura és különc barátokra tesz szert, akik élete részévé válnak.

Egy nap másik albérletbe kényszerül, s a „véletlen” folytán egy magas, jóképű férfi is épp akkor jelenik meg a kiadó lakásnál. A házi néni örül, hogy egy „pár” veszi ki a lakást, a fiatalok pedig belemennek a hazugságba. Vekerdy Ádám keveset beszél, ismeretlen utakon jár, de szeretettel bánik a lánnyal és gyermekével. S egyszer csak azt veszik észre, egymásba szerettek…

Brigitta szülei bajba kerülnek, a lány pedig a lakótársától kér segítséget, miközben fogalma nincs, hogy valójában ki a férfi....

.... és ezzel elkezdődnek a hazug igazságok

Hazug igazságok

Főhősünk Császár Brigitta, aki egyedül neveli kisfiát. Családja műkereskedéssel foglalkozik, ő a könyvelő, de miután rádöbben, hogy csalást és hazugságot várnak el tőle, inkább elköltözik otthonról.

Fura és különc barátokra tesz szert, akik élete részévé válnak. Egy nap másik albérletbe kényszerül, s a „véletlen” folytán egy magas, jóképű férfi is épp akkor jelenik meg a kiadó lakásnál. A házi néni örül, hogy egy „pár” veszi ki a lakást, a fiatalok pedig belemennek a hazugságba. Vekerdy Ádám keveset beszél, ismeretlen utakon jár, de szeretettel bánik a lánnyal és gyermekével. S egyszer csak azt veszik észre, egymásba szerettek… Brigitta szülei bajba kerülnek, a lány pedig a lakótársától kér segítséget, miközben fogalma nincs, hogy valójában ki a férfi… és ezzel elkezdődnek a hazug igazságok.

Fodor Brigitta olvasószerkesztő véleménye:

Nagyon jól kezdődik a történet, jól eltalált, változatos szereplőkkel, s még bonyolultabb történettel. Az igazat megvallva a közepe felé megijedtem, mert nem tudtam elképzelni mit tartogathat a maradék száz oldal, nehogy unalmassá váljon. S csak gratulálni tudok, tökéletesen oldotta meg a feladatot. Néha-néha még én is elhittem némely „hazug igazságot”.

 ++++++++++++++++++++++++++++++++++

 Az érem mindkét oldala

Egy fiatal lány történetét olvashatod, akinek minden vágya az, hogy orvos legyen. Elindul hát Debrecenbe, hogy beteljesüljön a vágya: orvosnak tanulni, gyógyítani. Ám az első lépés után jönnek a problémák: nincs pénz és ha nincs pénz, nem lesz tankönyv, felszerelés, sőt, még az ebéd kifizetése is egyre nagyobb nehézségbe kerül. Jó barátnő ad neki tanácsot, így eljut Júliához, aki pedig munkát ajánl neki. Petra dönt, és hogy jól döntött-e, azt maga sem tudja. De Timivé alakul, pénzt szerez és így mindent biztosítani tud ahhoz, hogy a tanulmányait folytathassa. Csakhogy valahol közben elvesződik Petra. Vajon visszatalál régi énjéhez vagy az új felemészti? Hova vezeti a pénz utáni vágya? Ezer kérdés közt őrlődik, és halad egyre jobban a sötétség felé, miközben kapálódzik a fény felé. De a pénz az kell, és a diploma is. És az élete...?

 ++++++++++++++++++++++++++++++++++

A lemenő nap árnyékában

  A regény egy pályázatra készült, így írtam hozzá egy összefoglalót és hozzátettem egy apró részletet is. Elsőként ezt osztom meg veletek. A pályázaton nem tartották értékelhetőnek a történetet, kíváncsi vagyok, a ti véleményetekre is.

 A történet a jövőben játszódik, a nem is olyan távoli jövőnkben. A fehér emberek száma drasztikusan csökken, a fehér kultúra vívmányai veszélybe kerülnek. A regényben egy olyan választ nyújt az író a felmerülő kérdésekre, amelyet talán jobb lenne elkerülni, de … ki tudja.

A főszereplőnek nincs választása, a fehér társadalom szerveződik, összezár, és ő már ebbe az összefogott, fehérek által irányított Központban nő fel. Hiába okítják azonban az iskolában, és a családjában arra, hogy mindenekelőtt a legfontosabb a fehérek hatalmának és tudásának megőrzése, ő mégis úgy gondolja, nem igazságos bőrszín alapján kizárni a technikai vívmányokból, az egészséges környezetből, a gyógyszeripar fejlesztéseiből, az európai kultúrából egyes embereket. Kérdezni mer és lázad a kialakított rend ellen. Társakra talál. Lázadásuk kevésbé hatékony, de a rendszer figyelmét maguk felé fordítják.

A világ ég, egy ismeretlen vírus tizedeli a sötét bőrűeket, akik válaszképpen fegyvert fognak a fehérek ellen. Mindkét fél térde akarja kényszeríteni a másikat. Mindkettőnek célja a világhatalom megszerzése. Az egyik a tudomány segítségével, halálos vírussal támad, a másik az időt hívja segítségül, kivárásra, éheztetésre játszik. Csendes, néma háború zajlik fehérek és sötét bőrűek között. A vírus és a fegyver öl, főhősünk pedig a bosszúvágy közepébe csöppen. Megtapasztalja, mit jelent félni, rettegni, szembenézni a halállal, az erőszakkal, a durvasággal. Megpróbál még ebben a környezetben is ember maradni.

+++++++++++++++++++++++++++++++++

 Hermes kisdiákja

Hermes - Maia és Zeus fia volt. Egy éjszaka Zeus lelopakodott Maia mellé, és együtt töltötték az éjszakát. Mire felkelt a nap, a főisten már az Olümposzon volt. Azon az éjszakán megfogant Hermes, és még napkelte előtt világra jött. Maia megmosdatta, bepólyázta, és azután kimerülten ágyába dőlt és elaludt. A gyermek Hermes addig fészkelődött, míg kihámozta magát a pólya szoros kötéséből, és a bokáján nőtt szárnyak segítségével Thesszáliába ment, ahol Apollón csordái legeltek. A gyermeknek megtetszett a csorda, és egy Püloszhoz közeli barlangba hajtotta őket, a nyomokat pedig eltüntette, úgy, hogy hátrafelé vezette be az 50 tehenet a barlangba, így azok fordított nyomokat hagytak maguk után. A reggeli nap már fenn ragyogott az égen, amikor Hermes visszatért az anyja mellé, és ugyanúgy bepólyálta magát. Apollón azonban észrevette a lopást, hamarosan Maiánál volt, és követelte vissza a csordáját, amit a csecsemő Hermes ellopott. De persze végül is a furfangos Hermes megoldotta a kérdést, meghódította Apollót és a többi istent, így ő lett a hírnökük is. Így lett Hermes a kereskedők, a pásztorok, utazók az irodalom és a tolvajok védelmezője.

Csenge pedig Hermes kisdiákja...

... egy édes kicsi lány, akit anyukája a Katewille-i kertváros árvaházának lépcsőjén felejtett gyermekkorában. Sok viszontagság után találkozik Mala Stranával, aki úgy dönt, magához veszi az akkorra már szinte felnőtt lányt és felhasználja saját vállalkozásában a lány képességeit, Cserébe lányává fogadja, szereti, taníttatja, és életre neveli. A fehér galléros bűnöző terve megvalósul, Csenge szófogadóan és élvezettel tanul, miközben beleszeret Mala Strana fő ellenfelébe. Hiába minden próbálkozás, a dörzsölt bűnöző érvei, a fekete hajú, karvaly orrú barát indián tanításai, Csenge nem bír elszakadni szerelmétől. Harcol benne a hála Mala Strana iránt, a múlt rossz emlékei, a szerelem utáni vágyakozás. Keresné az egyensúlyt, de az események ellene játszanak. az ellenfelek már már barátokká válnának a kedvéért, mikor az alvilág közbeszól és mindent tönkretesz.

Csenge úgy érzi magára maradt ismét, mint ott, az árvaház lépcsőjén annak idején. Újra próbálja építeni az életét, de a Mala Stranától kapott tanítás, az élete körüli zavar, a szerető férfi látszólagos elutasítása miatt hibát hibára halmoz.  

Hermész - Maia és Zeus fia volt. Egy éjszaka Zeus lelopakodott Maia mellé, és együtt töltötték az éjszakát. Mire felkelt a nap, a főisten már az Olümposzon volt. Azon az éjszakán megfogant Hermész, és még napkelte előtt világra jött. Maia megmosdatta, bepólyázta, és azután kimerülten ágyába dőlt és elaludt. A gyermek Hermész addig fészkelődött, míg kihámozta magát a pólya szoros kötéséből, és a bokáján nőtt szárnyak segítségével Thesszáliába ment, ahol Apollón csordái legeltek. A gyermeknek megtetszett a csorda, és egy Püloszhoz közeli barlangba hajtotta őket, a nyomokat pedig eltüntette, úgy, hogy hátrafelé vezette be az 50 tehenet a barlangba, így azok fordított nyomokat hagytak maguk után. A reggeli nap már fenn ragyogott az égen, amikor Hermész visszatért az anyja mellé, és ugyanúgy bepólyálta magát. Apollón azonban észrevette a lopást, hamarosan Maiánál volt, és követelte vissza a csordáját, amit a csecsemő Hermész ellopott. De persze végül is a furfangos Hermész megoldotta a kérdést, a líráján játszva meghódította Apollót. Amíg a Földön járt, sok találmánnyal segítette az embereket, 

Amikor megunta a földi életet, kérte anyját, engedje fel az Olümposzra a fényes paloták közé a jólétbe. Anyja óvta őt, hogy nem fogják befogadni. Erre Hermész azt mondta, ha nem engedik fel, rablóbandát szervez és az élére áll annak. Az olümposzi istenek azonban kedvesen fogadták, mert már hallottak csínytevéseiről, és Zeusz küldöncévé nevezték ki. Ez volt legfontosabb rangja, de emellett ő volt a pásztorok, utazók, kereskedők, súly- és hosszmértékek istene, az ékesszólás, irodalom, az atlétika és a tolvajok védelmezője. Ezek mellett közismert volt az olümposziak között furfangjáról és ravaszságáról (Forrás: Wikipédia)

Csenge pedig Hermész kisdiákja... (rajz: Szabó Mária)

... egy édes kicsi lány, akit anyukája a Katewille-i kertváros árvaházának lépcsőjén felejtett gyermekkorában. Sok viszontagság után találkozik Mala Stranával, aki úgy dönt, magához veszi az akkorra már szinte felnőtt lányt és felhasználja saját vállalkozásában a lány képességeit, Cserébe lányává fogadja, szereti, taníttatja, és életre neveli. A fehér galléros bűnöző terve megvalósul, Csenge szófogadóan és élvezettel tanul, miközben beleszeret Mala Strana fő ellenfelébe. Hiába minden próbálkozás, a dörzsölt bűnöző érvei, a fekete hajú, karvaly orrú barát indián tanításai, Csenge nem bír elszakadni szerelmétől. Harcol benne a hála Mala Strana iránt, a múlt rossz emlékei, a szerelem utáni vágyakozás. Keresné az egyensúlyt, de az események ellene játszanak. az ellenfelek már-már barátokká válnának a kedvéért, mikor az alvilág közbeszól.

Csenge úgy érzi magára maradt ismét, mint ott, az árvaház lépcsőjén annak idején. Újra próbálja építeni az életét, de a Mala Stranától kapott tanítás, az élete körüli zavar, a szerető férfi látszólagos elutasítása miatt hibát hibára halmoz.  

Játékra fel! Itt a következő feladvány!

Megérkezett az ősz

Játékra fel

Így készül ...  a regény

Egy korty/sor limonádé

Anyák napjára

A nyár pillanatai

Az érem mindkét oldala - megjelent a regény

A lemenő nap árnyékában

Amatőr írók találkozója

Könyvbemutató Tarjában

Hetente jártam edzeni, azaz visszatértem a gyökereimhez. Szó szerint éreztem, hogy olyankor hazamegyek. Otthonosan éreztem magam a betonházak dzsungelében, ismerősek voltak a bérházak alatti kisboltok, a házak előtti fapadok, a pletykáló idős nénik, a harapós ölebkutyák, a parkokban drogozó srácok, egyszóval minden és mindenki. A konditerem izzadságszaga várt rám, a haverok is visszatértek az életembe. Piroska is örült, hogy nem ülök otthon esténként, megegyeztünk abban, hogy heti kétszer lekötöm magam, amíg ő nyugodtan kapálgatja a kiskertjét. Olyan boldogság töltötte el, amikor meglátta a kis zöld növénykéket kinőni a földből, amit én nem is voltam képes felfogni. Igaz, ő sem értékelte, hogy mennyivel növeltem a súlyokat edzésen, azt viszont igen, hogy nem a sörizmom nő. Elvoltunk egymás mellett, tiszteletbe tartottuk egymás vágyait. Enikővel azonban meg tudtuk beszélni ezeket a kérdéseket, őt érdekelte, hol tartok a súlyoknál, segített nekem fejlődnöm. Bántott, hogy Piroskát nem érdekli és nem értékeli a teljesítményem, de elfogadtam, nem szóltam érte. Azt viszont nem bírtam befogadni, ami április végén történt.

Minden hétvégén igyekeztünk egymásra figyelni, Piroskával együtt tölteni az időt, ez egy hallgatólagos megegyezés volt köztünk. Kérte, hogy ne kívánjak tőle hatfogásos ebédet, inkább kiránduljunk, sétáljunk sokat. Bár nekem bőven elég volt az ő kertjében lévő gazok csodálata, neki erdő és tó kellett. Nem volt nekem sem ellenemre, hát miért ne! De aznap úgy ébredtem, hogy elaludtam a vállamat, vagy karomat, nem is tudom. Viszont mozdítani nem tudtam, és amikor ezt szóvá tettem, sajnálkozva nézett rám. Később azonban megemlítette, hogy mozgatnom kellene, hogy az izmok lazuljanak, és nem fogadta el a tényt, hogy fel sem bírom emelni a kezem. Délutánig bírtam, akkor gyógyszert kértem tőle, fájdalomcsillapítót. Válaszul vizes ruhát javasolt, sportkrémet hozott és kinevette a nyafogásomat. Azzal példálózott, hogy itt falun ezek apróságok, sokkal nagyobb fájdalmat is el kellene tűrnöm. Aztán sétálni akart, arra hivatkozva, hogy nem bír bezárva lenni a négy fal között, pedig szinte az egész délelőttöt a kertben töltötte. Feszült volt a hangulat köztünk egész nap. Estére újra fájdalmaim lettek, így elkezdtem az internetet böngészni, mi bajom lehet. Találtam sok leírást, olyat is, hogy akár még a szívinfarktus jele is lehet a karom lebénulása. Piroska röhögő görcsöt kapott, mikor megosztottam vele ezt a félelmemet. Én azonban annyira beleéltem magam, hogy telefonálgatni kezdtem, és Enikőt is hívtam, aki megerősített, hogy bizony nem csak a szívem, még az agyam problémáját is jelezheti ez a panasz. Agydaganat talán, ki tudja? – gondolkoztam el, de ezt a gondolatot már nem fejtettem ki Piroskának. Estére fájdalomcsillapítót, vizes ruhát kaptam tőle, némi babusgatást, de úgy éreztem, ez nem őszinte, nem is volt hozzá türelmem. Nem értette meg, hogy én már a korai halálom lehetőségén gondolkoztam. Másnap reggel felkeltünk és közöltem vele, hogy orvoshoz megyek.

Az ügyeleten épp olyan komolyan vették a problémámat, ahogy én gondoltam és elvártam. Bár megállapították, hogy az agyam és a szívem nincs veszélyben, kiderült, hogy az izom gyulladt be olyan szinten, hogy csak egy injekcióval lehetett elmulasztani. Enikő várt a kórház bejárata előtt és felajánlotta, hogy hazakísér. Piroskával telefonon közöltem, hogy igenis komoly bajom volt, és nem tudom megbocsájtani, hogy nem gondoskodott rólam megfelelően. Azt mondta sajnálja, ő próbált segíteni, de nem tudta megérteni a nagy kétségbeesést. Neki az sok volt, ahogy viselkedtem. Nekem meg az volt sok, ahogy ő viselkedett, és különben is, Enikő egész más volt. Megismételte, hogy sajnálja, én meg közöltem vele, hogy ennyi és nem tovább, sosem megyek többet a falu, a birkák és a sáros utca környékére sem.

Később lecsillapodva beszélgettünk telefonon és megállapítottuk, hogy a falu levegője volt, mely megrontotta a kettőnk közötti kapcsolatot. Persze, szép volt ez a háromnegyed év együtt, de egy életre megtanultam, hogy a Meredekparti lakótelepet körülvevő autópálya sávján túl nincs az a kedves, mézes-mázas mosoly, hihetetlen vékony darázsderék, telt keblek, vagy varázslatos macskaszemek melyek elcsábíthatnak.

Vége

Tavaszodott. Végre. A Meredekparti lakótelepen, szülőhelyemen már kellemes meleg levegőt sugárzott vissza a betonjárda, mikor Piroska lakóhelyén végre felolvadt az utolsó sáros-havas latyak is az erdőben, a fák között. Kedvesem, aki a természettel együtt szinte kivirult, a kertben töltötte minden szabad idejét, a lakásba és hozzám csak akkor jött, amikor már nem látott semmit odakinn. Azt vettem észre, teljesen elhanyagol.

A tavasszal én is érezni kezdtem testem ébredését, mozgásra vágytam, ezért úgy döntöttem, visszatérek az edzéshez, a pinceszalonba. Kedvesem nem tartotta jó ötletnek, hiszen ott a kert, lehet ásni, az elég jó edzés, és hiába magyaráztam, hogy egy konditerem miért nyújt többet, jobbat, nem értett meg. Igazán meg sem hallgatott. Csodálta a számomra teljesen egyforma növényeket, amik egyik napról a másikra épp ugyanannyit nőttek és amit naponta meg kellett csodálnom. Ráadásul azzal zaklatott, hogy tudom-e, mi bújik ki ott, meg itt, meg mindenütt! Hát honnan tudtam volna? Nálunk a betonrepedések között csak fű bújt ki, anyám az erkélyre művirágot rakott, mert csak az bírta a nyári forróságot! Megtanított a drága, hogy mi micsoda, de én semmi különbséget nem láttam a zöld növénykék között. Egyre hülyébbnek éreztem magam, ő viszont jókat kacagott rajtam.

Éreztétek már azt az érzést, mikor megláttok egy régi helyet, és tudjátok: hazaértetek? Ezt éreztem, mikor beléptem a szalonba. Ugyanolyan izzadtság- és pinceszag volt, mint régen, de most nem facsarta az orromat, sőt ismerős, jó érzés töltötte el minden sejtemet. Gyorsan átöltöztem és már bent voltam kedvenc futópadomnál. Alig voltak a teremben, ismerős is csak egy: Enikő.

- Rég láttalak! – szólt és hangja melegséggel töltött el. Bár örültem a testmozgásnak is, Enikő csengő hangjának még jobban. Végigbeszélgettük az edzést, ami azért tett jót, mert izmaim a télen elsatnyultak, így a mozgás most igencsak fárasztott. Kibeszéltük a lakótelepen történt eseményeket, jócskán le voltam maradva, de Enikő mindenről tudott és felvilágosított. Későre járt, mikor elváltunk az edzőterem előtt. Úgy döntöttem, nem megyek már ki a drágámhoz, falura, inkább a szüleimnél alszom. A gyermekkorom lakótelepi szobájának ismerős illatában felhívtam Piroskát és ő megértő volt, sőt úgy hallottam örül is, hogy a szüleimmel töltöm az estét. Anyámék is örültek, így mindenki elégedett volt. Nem tudom, ismeritek-e az emeletes házak zaját és illatát. Piroska szerint büdös és hangos, nekem kedves és lágy. Hallottam az ágyam melletti fal másik oldalán az ismerős szomszédok esti vitáját, éreztem, hogy Margit néni odaégette a rántott húst a III/9-ben. Itthon voltam. Hiányzott Piroska kedvessége, csacsogása, forró, magához ölelő combjai, de mégis, itthon voltam.  

Folytatás: Szenvedésem története 8. rész

Augusztus utolsó napja van. Készülünk az iskolára. Fiam izgatottan sertepertél körülöttem, nézegeti a befedett füzeteket, az új iskolatáskáját, az évnyitóra kikészített ünneplő ruháját.

–  Lehet, hogy nem fognak velem barátkozni a többiek! – gondolkodik hangosan. Tétován néz rám, látom rajta, hogy nagyon izgul. Szeretett óvodába járni, szerette a társait, az óvónőket, de eljött az ideje, hogy tovább lépjen. Tudja ő ezt, várta is, de most, itt a nagy lépés küszöbén mégis megtorpan. – Értem jössz, időben, ugye? – kérdezi.

–  Ígérem, ott leszek négy órakor! Mindenki szeretni fog téged! – nyugtatom. Bár nem ismeri még leendő osztálytársait, könnyen barátkozik, jószívű gyermek, még ha kicsit csendes is. Az óvónők is mindig kedvelték, ismerem leendő tanító nénijét, tudom, ő is szeretni fogja és figyelni fog rá. Megmutatom neki a szépen berendezett tolltartóját, hogy eltereljem a figyelmét. Nézegeti a ceruzákat, tollakat, vonalzót, színes korongokat, lelkesen ki is próbálja a piros színű ceruzát, majd az összes többit. Együtt kezdjük újra a hegyezést, hiszen csak tűhegyes ceruzával kezdődhet az iskola. Segít, serénykedik, bepakoljuk az iskolatáskát.

–  Biztos jó lesz? – kérdezi ismét, biztatást vár. Magamhoz húzom, átölelem. Érzem, hogy kicsi szíve remeg az izgalomtól. Megsimogatom a hátát, hogy kissé megnyugodjon.

–  Szeretni fogod, meglásd!

*******

Augusztus utolsó napja van. A szakközépiskola utolsó évére készülünk. Fiam körül sertepertélek, próbálom rávenni, hogy legalább a füzeteket készítse elő.

- Nyugi anya, van füzetem! – közli és továbbra is a számítógép képernyőjét bámulja. Üvölt a zene a szobájában, az ágyra felrakott lábbal ül elnyúlva a székén, üti a billentyűket, „beszélget” a barátnőjével.

- És a tolltartód? Van elég ceruzád? – kérdezem idegesen. Tudom, kiabálnom felesleges, veszekednem is, így visszafojtott hangon próbálom rávenni, hogy legalább egy kicsit vegye komolyabban az évkezdést.

- Tavaly sem hordtam tolltartót, hiába vetted meg! A táskámban van mindig egy-két toll! – közli, fel sem néz rám. Tehetetlenül toporgok a szobájában. Tipikus fiú szoba, rendetlen, koszos, az ágy beágyazatlan, mindenütt szerszámok, a szoba falának dőlő kerékpár, ami ki tudja hányadik átszerelésen esett át. Természetesen a szobában, nem az udvaron. Állok a szoba közepén, nem tudom, mit tegyek. Felnéz, elhúzza a száját, ahogy észreveszi, hogy még mindig ott vagyok. Lekapcsolja az üvöltő zenét, feláll, hozzám lép. Két fejjel magasabb, mint én.

- Anya! – kezdi, hangja határozott, erős. - Megígérem, hogy le fogok érettségizni! Ne aggódj, minden cuccom meglesz, késni sem fogok a suliból! – mondja és átölel. Érzi, hogy szívem idegesen dobol, hogy megnyugtasson, megsimogatja a hátamat.

- Minden rendben lesz! – ígéri a fülembe súgva. – De nem megyek el az évnyitóra, és ezen ne veszekedjünk, rendben?

Ma szembe jött velem egy birka az utcán. Bocsánat. Négy lába volt, bégetett és bámult rám. Én birkának azonosítottam, ha nem az volt, tudjátok be tudatlan városi neveltetésemnek. Szóval ma a vasútállomás felől közelítettem meg Piroska házát, mert a buszok valamiért nem voltak hajlandóak járni, a rádió bemondta, hogy a buszközpontban valami történt, talán bombariadó. A lényeg, hogy a vonat járt, elértem, gondoltam, el is találok a kedvesem lakásáig.

És jött ez a négylábú. Egyszerre pillantottuk meg egymást, egyszerre álltunk meg. Ne gondoljátok, hogy féltem tőle, dehogy! De életem első élő birkája volt! Nem olyan mesebeli, mint ami álomországban ugrál a kerítésen át. Nem, ez egy kövér, négylábú valami volt, ami ráadásul közölte velem, hogy: - BEEE. A hangjára előkerült egy fekete kutya is, amitől mindketten megrettentünk. A kutya tudta a dolgát, elterelte előlem az állatot, de azért én óvatosan haladtam tovább Piroska háza felé. Szerencsére, mert a kanyar után, az erdő mellett egy egész csapat birkával találkoztam. Az előbbi kutya most is ott csaholt körülöttük, de a juhász, aki az általam ismert mesékben nagy bundában, csilingelős bottal jár közöttük, természetesen nagy, csavart bajsza alatti mosollyal, egy fiatal suhanc volt, kismotoron. Farmerben, sportcipőben. Azért tudom ilyen jól jellemezni nektek a teljes ruházatát, mert látva, hogy megállok az úton, mellém robogott és rám vigyorgott.

- Megijedtél, kiskomám? – kérdezte és hangosan felröhögött, majd felpörgette az ötven köbcentis motorját. Füttyentett a kutyának, aki lelkesen terelte tovább a birkákat épp a Piroska házának utcájába. Lassan követtem őket. Óvatosan, egyrészt, hogy ne érjem utol őket, másrészt hogy ne lépjek bele az állatok által elpotyogtatott bűzös ürülékkel kevert sárba. Lehetetlen feladat volt. Elmentek Piroska háza előtt, majd eltűntek az erdőben. Cipőm egyre nehezebb lett a ráragadt trutyitól. Ekkor már határozottan éreztem, hogy kezd elegem lenni a falusi életből.

Folytatás: Szenvedésem története 7. rész

Továbbra is tombolt a tél. Tudom, néhányan azt gondoljátok, hogy a cserépkályha melege megoldotta a problémámat, de ez nem így volt. Ismétlem, nem fáztam, csak érzékeltem a hideget. Lent, a földön, a talpamon. Hiányzott az egyenletes meleg levegő. A harminc éves fakeretes ablaknál süvített be az éjszaki szél. Esténként rátapadtam a kályha felforrósított cserepeire. Odakint hol olvadt, hol fagyott. Egyik sem volt számomra könnyen elviselhető. Itt, falun, a fagy azt jelentette, hogy még a levegő is megfagyott. A házzal szemben lévő erdőből, mint a halál sóhaja fújt a jéghideg szél. A föld keménnyé vált, a traktorok által barázdált földúton bukdácsoltam a hajnali és a késő esti sötétben. Ha olvadt, ugyanaz pepitában, nyakig sáros lettem. Az utcán minden második égő világított. A távolsági buszok késtek, a nagykabátos utazók agyonnyomtak. Már persze, ha felfértem a buszra, mert itt az sem volt természetes. Ha a sofőr úgy látta, az a néhány ember a buszmegállóból már nem fér fel, meg sem állt. Munkahelyemről állandóan késtem, pedig egy órával hamarabb keltem, mint a Meredekparti lakótelepi életem folyamán.

Piroska élvezte a telet. Annyira szerette az erős, téli szél ereje alatt hajladozó fák látványát, hogy képes volt percekig nézni az ablakból. Volt, hogy kiszaladt a hóesés örömére. Pólóban! Féltettem őt, de én fáztam meg. Kedvesem szerint azért, mert túlöltöztem. És mert nem fogadtam be a természetet magam körül. Valóban nem.

Számomra az egészben az öröm és a boldogság azokban a pillanatokban teljesedett ki, amikor Piroska végre velem foglalkozott. Akkor mindent feledtem, hiszen vidám életkedve elsöpörte szerinte gyermekes vágyamat a lakótelepi élet iránt. Véleménye szerint a betondzsungel nem alkalmas emberi életre. Ti vitatkoztatok volna vele, mikor sötétkék csipkés hálóingében kifejtette, hogy mennyivel szebb az élet itt, falun? Ott, akkor, az ágyban, egyetértettem minden gondolatával!

Szilveszterkor elment az áram. Fogalmam nincs hova, mi történt, de egy szál gyertya mellett vártuk este hét órakor hogy történjen valami. Kedvesem persze élvezte, azt javasolta, szerelmeskedjünk át az újévbe. Ez egész jó ötletnek tűnt, amíg rá nem döbbentem, hogy az árammal együtt elment a zene, a meleg víz és a gázfűtés is. A kályhában vidáman ropogott a fa, Piroska pezsgőt bontott, az egy szem gyertyánk egyre kisebbre fogyott. Az ablakon kinézve csak sötétséget és a koromsötétségben csak a fák hajladozó ágait láttam. Mint óriás karok borultak jobbról balra. Tudjátok milyen sötét van, ha sehol egy közvilágítás? Ha szembe veled egy hatalmas fenyőerdő van? Ha a gyertyád fénye már csak halványan pislákol? Bepánikoltam.

Jó, persze nevessetek ki, férfi létemre ilyen nyamvadt vagyok! De igenis bepánikoltam, ideges lettem, kiabálni kezdtem Piroskával. Hagyjon a pezsgőjével, fényt akarok! 

Piroska térült, fordult, eltűnt a sötét spájzban, pakolt, elejtett és felborított néhány dolgot, de diadalittasan előkerült egy marék gyertyával. Leültetett a kályha mellé, amelyben legalább a ropogó fa pirosas-kékes lángja lobogott, körülpakolt a gyertyákkal és mindet meggyújtotta. Nem azt mondom, hogy megvakultam a fénytől, de valamennyire megnyugodtam. Kedvesem nem engedte, hogy kinézzek a koromsötét utcára, az erdőbe, felbontotta a pezsgőt és a gyertyák mellé telepedve énekelni kezdett.

Aranyos volt, imádtam érte, hisz mindent megtett értem. Este kilenc óra körül visszatért a villany a lakásba, minden lámpát felkapcsoltam és a tökéletes világosságban boldoggá tettem a drágát. Átszerelmeskedtünk az újévbe, ezzel is megpecsételve közös, boldog jövőnk első óráit.

Folytatás: Szenvedésem története 6. rész

Az első havat nagy hideg követte, és hiába volt Piroska szerelme tüzes, a lakást fagyosnak éreztem. Nem fáztam, csak érzékeltem a hideget. Pedig drága szerelmem mindent elkövetett, a lakásban már 28 fok volt a hőmérséklet. Ha lakótelepen nőttetek fel, értitek, miről beszélek. Eddigi lakóhelyem minden oldalról védett volt, alulról, felülről fűtött lakás vett körbe, mezítláb lehetett a lakásban járkálni, egyenletes hőmérséklet vett körbe. Itt azonban, falun, minden oldalról süvített a hideg szél. A redőny sem segített, a forró radiátor sem bizonyult elégnek, hiába tapadtam rá, így Piroska – látva szenvedésemet – megoldást keresett a problémámra. Előbb az ágyban, és panaszra nem volt okom, szerelmünk kiteljesedése felmelegítette fagyott csontjaimat, de ezt a forróságot nem tudtuk folyamatosan fenntartani, így más megoldásra volt szükség.

Hosszas gondolkozás után kitalálta a megfelelő megoldást: a hálószobába lévő, már rég nem működő cserépkályha melegével gondolta felforrósítani a fagyos téli napokat. Ennek érdekében előbb a szomszéd bácsival kikormoztatta a kéményt és a kályhát. Értitek a szót? Kikormoztatta! Aki nem érti, fordítom: jött a férfi, szilvapálinka illattal és füstszaggal, felmászott a tetőre, valamit művelt, melynek eredményeként a kályha tűz nélkül is füstölni kezdett. Ezt követően alulról is megzargatta a kályhát, így már porban, hamuban, koromban állt az egész szoba. Piroska valódi nő volt, mégsem panaszkodott a sötét por ellen, sőt lelkesen üdvözölte a szomszéd minden mozdulatát, majd köszönetképpen szilvapálinkával kínálta. Álltam a szoba közepén, fuldokoltam a portól, miközben ők vidámkodtak, kezükben a pálinkás pohárkával megbeszélték, hogy mi a helyzet azzal a kóbor rókával, ami legutóbb megtizedelte a tyúkjait.

– Veszett lehet, ha ilyen közel merészkedik, majd kilövetem! - morogta az öreg, és erre inni kell alapon, lenyelte a pohárka tartalmát. Talán a pálinka hozta meg a tiszta látását, hiszen ekkor vett észre engem, vigyorra húzva száját közölte is köszönés helyett:

- Látom, van itt segítség! No, akkor én nem is kellek már, egy óra múlva hozom a fát! – felém biccentett, és ment is.

– Veszett róka? – kérdeztem Piroskától ijedten.

– Ne aggódj, mindig akad! – vont vállat kedvesem. – Ne menj a közelébe, az a lényeg! – figyelmeztetett. – De kilövik, ne félj!

Mitől is tartanék? Veszett róka! Mi az nekem? Kimentem volna a friss levegőre, akármilyen hideg is van odakint, de az előbbi információ mégis arra intett, maradjak a lakásban. Piroskát nem zavarta sem a veszettség, sem a róka, de még a porral kevert korom sem, pillanatok alatt takarítás címén még nagyobb port kavart. Allergiám és asztmám együttes erővel támadtak rám, nem jutottam megfelelő mennyiségű levegőhöz, így mégiscsak az utcát választottam. Pontosabban az udvart, csak ekkor még mindig elfelejtettem, hogy itt a házból kilépve nem az utcára jut az ember. Nem mentem persze messze, már délután öt óra volt, alkonyodott, emlékeimből tudtam, Karrahk is ekkor indul vadászni.

Ahogy álltam az udvaron, óvatosan szívtam magamba a hideg levegőt, annak érdekében, hogy tüdőm is tisztuljon és a hörgőim se fázzanak meg, újra megjelent a szomszéd. Fegyverrel jött, akkorával, mint én magam.

– Gondolom, erre szüksége van! – mondta és a kezembe nyomta. Nem magyarázott semmit, otthagyott csodálkozásomban. Ezt nem bírom a falusiakban! Alig beszélnek! A kezemben lévő valamire bámultam. Nem vagyok buta, azonnal rájöttem, hogy egy fejszét kaptam. A veszett róka ellen? – gondolkoztam, de már a választ is megkaptam a következő pillanatban, a bácsi újra jött, most talicskával. A taliga tartalmát a lábam elé borította és fordult is kifelé.

– Jó munkát! – morogta és még a kaput is becsukta maga mögött.

– Ó, már itt is a fa! – lelkendezett a házból kilépő kedves, a szomszéd után szólva megköszönte kedvességét, melyet nekem nem sikerült felfedeznem benne, majd hozzám lépett és hosszan megcsókolt azzal kellemes, puha, meleg ajkaival.

– Milyen jól áll a kezedben! – gurgulázta nevetve és úgy tűnt, vár tőlem valamit. Gondolom, már rájöttetek, hogy nem vagyok egy puhány csiga, felemeltem a fejszét és büszkén közöltem:

– Jöhet a veszett róka, lecsapom!

– Szuper! – biztatott a kedves. – De most talán a fát csapd össze! – javasolta. – Gyújtós is kell! – tette hozzá, miközben fázósan beszaladt a meleg lakásba. Elgondolkozva bámultam utána. Valóban fát hozott a szomszéd a talicskában, kisebb rönköket, amiket a Meredekparti lakótelep játszóterére is hoztak egyszer, abból építettek a hinta körül kerítést. De itt nincs játszótér, nincs kerítés. Tanácstalanul néztem ki a fejemből, miközben egyre jobban fáztam. Piroska, mint egy bundás tündér jelent meg újra, felöltözve szép kis bekecsébe – igen, ekkor már vágtam, hogy mi az a bekecs – kikapta a nehéz fegyvert a kezemből, egy rönköt felállított, fél kézzel tette rá a másikat és rásújtott. Dobbant a fa, dolgozott az ék, hasadt a rönk. További pár sújtás után tudatta velem, hogy a gyújtós kész, lehet darabolni a többit. Összekapta a fapálcikákat és ismét a meleg lakás felé vette az irányt.

Felfogtam a feladatot. Fél kézzel nyúltam én is a rönkhöz, hiszen erő volt a kezemben, bár ablaktalan, de mégiscsak izzadtságszagú edzőterembe jártam heti két alkalommal is, mielőtt Piroska és a falu beszippantott volna. A rönk azonban kiesett a markomból, elgurult, így a fejszét a hóra téve két kézzel helyeztem a helyére, majd a fejszével pontosan bemértem, hova is illene ütnöm, hogy megfelelően darabokra essen a rönk. Ugye említettem már, hogy informatikus vagyok? Úgy számolok fejben, mint egy számítógép, egy ilyen számítás meg sem kottyant. Próbálgattam a fejsze súlyát, megbecsültem a nyél hosszát, a fa ellenálló sűrűségét.

– Még ma kell a fa! – lépett hozzám ismét Piroska. Kissé füstszaga volt, ebből kitaláltam, hogy már begyújtott a kályhába. Kissé zavarba hozott a megjegyzésével, mert úgy éreztem, nem veszi komolyan a feladatot, a számítást. Mégsem engedtem, újra gondoltam a szépen felállított egyenletet és rácsaptam a rönkre. Valamit elszámíthattam, mert a rönk visszaverte a fejszét, Piroska pedig nevetni kezdett.

– Leég a tűz! – mondta, és hozzám lépve ismét megcsókolt, miközben kivette kezemből a fejszét, és azzal a lendülettel ismét fél kézzel felkapva a rönköt a megfelelő helyre helyezte. Aztán lesújtott. Gondolkodás, számítás nélkül csapott, nem is sikerült neki pontosan középre, viszont a fa széthasadt. Ezt további három rönkkel megtette, majd kezembe nyomta a fejszét, összekapta a fadarabokat és beviharzott a lakásba.

Megszégyenítve bámultam utána. Elhúztam a számat, jelezve, ennyire link munkát nem lehet végezni, így újra tudományosan kezdtem a feladathoz, és határozottan a rönkre csaptam. Most sikerült. A vas belevájt a fába, de az a fránya nem akarta visszaengedni. Egybeolvadtak, mint a megzavart kutyák szerelmeskedés közben. (Erről is volt egy élményem, azt majd később elmondom.) Szóval a fával együtt emeltem a fejszét, de hiába. Húztam, ütöttem, semmi.

– Ajaj! – szólalt meg mögöttem a szomszédból az öreg, aki feltehetőleg eddig mozizta a működésemet. – Nem lesz ez így jó! – közölte, de „kedves” pillantásomnak köszönhetően nem szólt többet, elkotródott a kerítéstől. – Nehogy már ő mondja meg, hogy megy ez! – morogtam, számoltam, ütöttem. Harmadik vagy negyedik ütésre végre darabokra hullt az a fránya rönk, pont akkor, mikor kedvesem ismét kilibbent hozzám.

– Ügyes vagy! – örvendezett, de úgy tűnt, ez az öröm az háromévesek dicséretével vetekedett, aki végre a bilibe volt képes vizelni.

– Ja! – morogtam és kiejtettem kezemből a fejszét.

– Gyere kedves, meleg van már bent! – hívott, és megfogva a kezem beinvitált a lakásba. A hálószoba koromszaga füstszaggal vegyülve valóban valamennyire melegebbnek tűnt, mint eddig, de a köhögési roham, ami a levegőben terjedő apró részecskéknek volt köszönhető, kizavart a szobából. Piroska jött – ment, ablakot nyitott, fát vágott, bepakolta a kályhába, amíg én a fürdőszobába igyekeztem magamhoz térni, éltető oxigénhez jutni. Mire úgy ahogy lenyugodtak a légzőszerveim és kiléptem a fürdőből, ropogott a tűz, eltűnt a füst és a kályha cserepei meleget sugároztak felém. Piroska már rég ledobta a bekecset, pulóvert, egy szál pólóban rohant felém és invitált a hálószobába.

 – Meglátod, nem fogsz fázni! – ígérte és ledobta a földre a puha gyapjútakarót. Az elkövetkező egy órában valóban nem fáztam, sőt a hideget sem érzékeltem. 

Folytatás: Szenvedésem története 5. rész

Harminc éves korára minden férfiban ki kell alakulnia egy egészséges csőlátásnak. A férfi olvasóim részére azt gondolom ezt a jelenséget nem szükséges bemutatnom, de talán a hölgyeknek egy példán keresztül illusztrálnám:

Képzeljük el, hogy egy férfi megkíván egy hideg sört (néha előfordul, de ez csak fantázia, ne vegyük komolyan). Szóval a férfi, aki a hideg sörre vágyik, elindul a hűtő felé, kinyitja a hűtő ajtaját, kiveszi a sörös üveget, bezárja a hűtőt, az első sörbontóig viszi, felbontja az üveget és megissza annak tartalmát. Nem jó példa? Dehogynem!

Ha véletlenül egy hölgy kívánna meg egy üveg sört (fantázia, mindenki tudja!), elindul a hűtő felé, de észreveszi a földre esett papír zsebkendőt. Felveszi, tovább megy. Kinyitja a hűtőt, látja a sörösüveget, de azt is, hogy gyermeke ismét fedetlenül tette be a karfiollevest a hűtőbe, így előbb elmegy a fedőért, lezárja a levest, kiveszi az üveget, mert még mindig tudja, hogy ez az alap cél, és ezt követően ő is eljut a sörbontásig, bár lehet, hogy közben még észrevesz valamit és azt is helyre teszi. Szóval, érzékelhető a különbség, igaz?

Én egészséges férfiember voltam anno, harminc éves, teljesen kifejlett csőlátással. Csak Piroskát láttam, szédítő idomai betöltötték látószögemet, amire az a kb. harminc centi cső lehetőséget adott. Kedves, állandóan vidám hangja füleimtől elzárt minden más zajt a külvilágból. Dolgoztam én, végeztem a mindennapi teendőimet, de Piroska varázsa akkor is bennem élt, ha nem volt mellettem. Reggel mellette keltem, este mellé feküdtem.

És eljött egy vasárnap. És a hóesés. Ne gondoljátok, hogy bérházi gyermek, Meredekparti lakótelepi patkány létemre ne tudtam volna, mi a hó. Tudtam, hiszen harminc év alatt minden télen találkoztam vele. Hógolyóztam is, főként engem dobáltak, de ez akkor részletkérdés volt, amikor Piroska vidám hangjával reggel hatkor így ébresztett:

– Leesett a hó, menjünk, seperjük el!

Ismétlem: vasárnap, reggel hat óra, hóseprés. Szerintetek?

Éreztétek már azt az érzést, amikor valamit először láttok meg, pedig ott van hetek óta a szemetek előtt? Először fogjátok fel valaminek az értelmét, ami eddig is így volt? WÁÓ! Ez azonban kegyetlen volt. Piroska már vastag pulcsiba bújt, gyönyörű combjait elrejtette a kopott farmernadrág, finoman ívelt lábfejét szőrmés csizmába bújtatta. Követtem persze, hogyne tettem volna. Magamra ráncigáltam a fogalmam nincs miféle állatból készült bekecset (értitek a szót? mert én azóta sem!) és kiléptem a házból. A házból. Mert ekkor eszméltem fel arra, hogy házban vagyok, nem lakásban, kertbe léptem, nem folyosóra, és előttem, ameddig a szem ellát, hófedte tér terül el. Piroska kezembe nyomott egy szerszámot.

– Nosza! – mondta és lelkesen nekiállt. Mint a gép, hányta a havat. Mint a gép – mármint az a gép, amely végigmegy a bérházak közötti járdán és lövi oldalra a havat.

– Gyere már! – szólt rám. – Ne csodálkozz, Trabant motor-háztetejéből készült!

Ne csodálkozzak? Képzelhetitek! Én egy egészséges, normális, lakótelepi kölyök vagyok, aki Trabanton tanulta meg a kézifékkel fordulás titkát és a szappantartónak becézett autó karosszériájának többféle módon történő összetörését. De hólapát állapotában nem bírtam felismerni.

Piroska hányta tovább a havat, fáradhatatlanul, én meg álltam a lépcső legfelső fokán. Végül elszégyelltem magam, nekiálltam, követtem imádott hölgyemet. Felrémlett bennem, hogy valamikor gyermekkoromban, az iskola udvarán, a portás bácsi is hasonlóan cselekedett, így rátámaszkodtam a rúdra, és ahogy emlékeimből felsejlett, megtoltam a szerkezetet.

Akkorát estem, mint egy béka. Piroska meg úgy kacagott, mint egy kislány. Ennivaló kislány, így nem haragudtam rá, magamhoz rántottam, beszórtam hóval és megcsókoltam. Nem tiltakozott, dehogy a drága, imádott és én is őt.

Most talán már értitek, miért is kezdtem el naplómat megírni. Szenvedéseimet a falu okozta, mely egyet jelentett szerelmem lakhelyével, édes románcunk helyszínével és mindennapjaim küzdelmeivel. Pedig ekkor még csak leesett az első hó.

Folytatás: Szenvedésem története 4. rész

Többen nem értettétek, milyen módon lehet szenvedni Piroska gyönyörű kebleinek árnyékában. Nos, ott nem is volt semmi probléma. Ahogy nagyapám mondaná: a hölgy megért egy–két ajtócsapkodást. De nem volt ott nagyapám, az én esetemben pedig senki, aki az ajtót csapkodta volna, mikor a testépítő szalonban megpillantottam Piroskát. Fehér trikót és rövidnadrágot viselt, és bár ez egy elfogadott öltözéknek számított az izzadt szagú szalonnak becézett pincében, ő mégsem az erőgépekhez lépett, hanem csak állt a bejárati ajtónál. Én meg a futópadon álltam meg, majd ennek következtében jó nagyot estem a gép mögött.

Akkor már egy éve építettem izmaimat tudatosan. Mint informatikus szakember hamar rádöbbentem arra az egyszerű tényre, hogy a billentyűzet nyomogatása és az egér kattogtatása nem lesz jó hatással izmosnak eddig sem nevezhető testfelépítésemre. Felismerésemet tett követte, némi morfondírozás, átgondolás, haverokkal át– és rábeszélést követően lemerészkedtem a szalonba. A Meredekparti lakótelepen két testépítő klubot lehetett fellelni, és mivel ez volt közelebb a lakótömbömhöz, ide jöttem. Később megtudtam, hogy rossz választás volt, mert ez pincében található, ablaktalan, büdös helyiség szalon elnevezéssel, a másik viszont valóban szalon, ablakkal, légkondicionálóval, csodagépekkel, legmodernebb zenei aláfestéssel. De akkor már határoztam, és az elhatározásaim mellett ebben az időben még hősiesen kitartottam.

Szóval Piroska belépett, én meg leestem a futópad mögött. Az én esésemre senki nem figyelt fel, az ő kecses lépteire mindenki. Megálltak a gépek, elcsitult a lélegzet, a jelenség pedig halkan megszólalt:

– Enikőt keresem! – mosolygott a csendben ránk, elkápráztatott férfiakra. Mindannyian tudtuk, hogy ki az Enikő, és tudtuk, hogy nincs most itt, de ezt senki nem akarta elárulni a szépségnek. Piroska még mindig mosolygott, úgy tűnt, nem zavarja, hogy nyolc izzadt férfi bámulja anélkül, hogy válaszolni képes lett volna bármelyik is. Felálltam, és mivel mozgásban voltam, ezt az előnyömet kihasználva egyenesen hozzá léptem. Nem vagyok vagány gyerek, de a villanás, mely a hölgy megjelenését kísérte, elkápráztatott.

– Nincs ma itt Enikő! – mondtam sajnálkozó képet vágva, bár nem tudtam, mennyire sikeredett igazán úgy, ahogy szerettem volna, mert valójában nem sajnálkoztam. Szívtam magamba a hölgy látványát, illatát, kedves hangját.

– Kösz! – mondta, oly kedvesen, szeretettel, ahogy csak egy megbolondult fül hallhatja azt az egyszerű, odadobott szót. A jelenség megfordult és elhagyta a pincét. Én meg ott álltam egy pillanatig. Majd, mint aki rádöbbent, hogy nincs több lehetősége, csak tőle kaphat éltető energiát, utána szaladtam. Eszeveszett összevisszaságban hadartam el néhány mondatot Enikőről, üzenetről, és ki tudja még miről.

– Iszunk valamit? – kérdezte Piroska, amikor levegővétel miatt elhallgattam egy pillanatra. Bólintottam, már csak szótlanul és követtem az automatáig. Pár nap múlva ugyanígy követtem a kedvenc kávézójáig, majd az imádott folyópartjáig, néhány héttel később pedig a kedves kis lakásáig. Ő vezetett, engem, autót, kettőnk kapcsolatát és én, mint akire valami bolondkór telepedett, követtem, csodáltam és imádtam őt.

Ekkor még messze nem szenvedtem, igaz, nem is tudtam, mi folyik körülöttem, hiszen minden gondolatomat betöltötte Piroska gyönyörű teste, kedves mosolya, vidám hangulata.

És ezzel már túl is léptem a bevezetőt, hiszen akciódús napokat éltem át. Plátóinak messze nem nevezhető kapcsolatunkat nem tudnám lélektani történetbe sűríteni, így ezúton elköszönök ama kedves olvasóimtól, akik ezt várták tőlem. Kapcsolatunkat a bujaság, eszement párbeszédek és előre tervezettség nélküli mindennapok jellemezték ebben az időszakban.

Folytatás: Szenvedésem története 3. rész

Csodálatos gyermekkorom volt. Innen nézve már tudom, bár akkor, amikor át kellett élnem, nem éreztem annyira tökéletesnek. De innen nézve....

A Meredekparti lakótelep kellős közepére helyezett a gólya. Ennek az oka egyszerű volt: oda építették a kórházat. Akkor még nem tudtam kilesni az ablakon, de ha megtehettem volna, végestelen végig bérházak, betontömbök látványa tárult volna elém.

Később édesanyám részletesen is megismertette velem a betondzsungelt és értelmes kiskölyök lévén hamar megjegyeztem az egyforma emeletes épületek között az utat az óvodáig (három tömb előre majd egy tömb balra), majd az iskoláig (három tömb szintén előre, de utána jobbra és már ott is a szürke, betonból épült iskola). A boltok elérése sem volt bonyolult, mert minden negyedik lépcsőházban nyílt egy kisbolt, egy nagyáruházat pedig épp a mi útvonalunkon (a három tömb előre úton) építettek, és se jobbra, se balra nem kellett fordulnom, máris előttem magasodott a világoskékre festett, háromszintes épület.

Mivel értelmes gyermek voltam, nem foglalkoztam játszótérrel és rohangálással, mindig a könyveket bújtam. Így másodikos koromban már regényt is írtam, mely öt oldalon regélte el a Meredekparti lakótelep gyilkosának viszontagságait. Igaz, az egyéb játékok azért is elmaradtak gyermekkoromból, mert balkezes voltam, kissé ügyetlen, vékony és gyenge testalkatú, így nem nagyon akaródzott lemenni a többiekhez. Egy alkalommal felfedeztem, hogy a játszótér azért különleges, mert ott nem minden beton: a játékokat zöld színű műanyagra építették. Ez azonban annyira nem hatott meg, hogy megkockáztassak egy hintából való kiesést.

Anyám harmad osztályos koromban vette észre, hogy valami gond van velem. Ekkor ugyanis a macska című tananyagból, mely a környezetóra témája volt, kettest kaptam. Apám – aki falun nőtt fel – rádöbbent, hogy fiának fogalma nincs, mi az a macska. Én persze állítottam, hogy tudom pontosan, hiszen cirmos cica képét épp annyiszor láttam a meséim között, mint a rút kiskacsát, a vörös, bogárszemű rókát, Kelét, a kelepelő gólyát, a farmernadrágos vakondot, a lila elefántot és kedvencemet, a békakirályt. Anyám ekkor állatkertbe vitt. Ott minden vicces volt, de természetesen én a könyveimnek hittem. Láttam furcsa állatokat, a fű sem a betonkockák között nőtt, hanem csak úgy, mindenütt, de persze tudtam, hogy ez csak a rendezetlenség és az állatkerti furcsaságok miatt történhet meg.

Kamaszkorom egy kissé zavaros volt, mert többet néztem a számítógép monitorján a lövöldözést, mint a könyveket, de szerencsére a középiskola is Meredekpart szélén volt, így nem kellett messzire mennem. Saját, megszokott világomban teljesedtek ki kamaszkori hóbortjaim. Barátaim a szomszéd háztömbökben laktak, az első – titokban elfogyasztott – füves cigit a negyedik háztömb háta mögött szívtuk el a garázssor mellett, és hát az első csók is onnan nem messze, az egyik aluljáróban esett meg.

Ebből a rövid beszámolómból is láthatjátok: csodálatos, gazdag gyermekkorom volt, melyben szüleim mindent elkövettek, hogy felkészüljek a nagybetűs életre. De közbejött valami, illetve valaki: Piroska, a nagy mellű, kerek fenekű, vidám lány, aki elhódította szívemet, lelkemet és mindent megváltoztatott. A hirtelen rám tőrt boldogság, melyet Piroska gyönyörű, simogatni való idoma gerjesztett, eltakarta a valóság ama arcát, melyet csak jóval később ismertem meg. Észre sem vettem a gyönyörűen domborodó mellek árnyékában, hogy mikor kezdődött el a szenvedésem falun.

Folytatás: Szenvedésem története 2. rész

Szombat van. Majdnem negyven fok a lakásban. A rádiót talán megzavarta a meleg, ki tudja, ismert csatornámat nem bírom rajta beállítani, csak zúg, zörög. Keresem az adót, de helyette klasszikus zene tölti be a teret. Megáll a kezem, nem tekerem tovább a csatornakeresőt. Operazene érkezik, az ária beteríti a tudatomat, a meleg és a szoprán együtt hat rám, mintha lágy, kellemes szél ölelne körbe. Pár perccel később egy hölgy veszi át az operaénekestől a szót, ez már nem érdekel, tovább tekerem az állomáskeresőt. Kovács Kati slágerére találok, ismét végignyúlok a fotelben, élvezem gyönyörű hangját, végiggondolom a szöveg értelmét. Több dalt játszik a rádió, a régi sláger után modern gépzene következik. Nem bírom felfedezni a dallamot a zajban, ugyanakkor az ütem, az összhatás elvarázsol.

Elgondolkoztam azon, milyen csodálatos helyzetben vagyok, annak köszönhetően, hogy ilyen sokszínű a világ és hogy lehetőségem van arra, hogy ezt a sokszínűséget élvezzem. Hangulattól, kedvtől, időjárástól vagy ki tudja mitől függően. Én dönthetem el, egy egyszerű állomáskereső segítségével, milyen zenét szeretnék hallani. Számomra mindhárom műfaj tökéletes. Az adott pillanatban élvezetet nyújtó kellemes időtöltést okozó dallamok.

A laptopra tekintve látom a félkész, általam írt történetet. Szerelmes regény születik a fantáziámból. Semmi művészi érték, semmi klasszikus. Nem lesz a világirodalom része, száz év múlva egy szó sem marad fenn belőle. De a ma olvasóját talán elvarázsolja egy időre. Nyugalmat, békét, vidámságot teremt számára. Ha a zenével szeretném összehasonlítani, akkor azt kell mondanom, még Kovács Kati dalainak színvonalát sosem éri el. Talán a gépzene szintjét igen. Talán, bár ez sem biztos. De – elmosolyodom– nincs is rá szükség most. Nem klasszikus regényt szeretnék írni, csak egy kis limonádét. Egy szórakoztató semmiséget. Ezzel is bővíteni szeretném a sokszínűséget. Kiszolgálni az olvasót. Talán van, aki arra vágyik ebben a pillanatban, hogy csak egy kis semmiséget olvasson…

Frissítés: A regény 2024. októberétől részletekben olvasható a Wattpadon 

Az Amatőr írók oldalán osztottam meg a regényt, keresem a megfelelő kiadót hozzá. Addig fogadjátok szeretettel az első véleményt:

Amikor az ember egy írótól először olvas valamit, akkor nincsenek előítéletei, csak elvárásai. Aztán vagy megkapja amit várt, vagy nem kapja meg. De valamit mindenféleképpen kap. Egy könyv sikere nem csak kimondottan az irón múlik, mert az író létezése, alkotói kedve, ki van téve az olvasó, a befogadó közeg igényeinek, elvárásainak, hangulatának netán anyagi helyzetének. Az író azt ír amit akar, de az olvasó azt olvas el ami tetszik neki. És akkor kezdődik az író dilemmája, kinek feleljek meg, magamnak, vagy az olvasónak. Ezért néha kompromisszumot kénytelen kötni, nem csak magáért, hanem az olvasóért is, ami mindig paradox helyzetet teremt, mert az olvasó ezerarcú.

Mindezek ellenére a "Hermész kisdiákja" írójának, Kate Pilloy-nak ez maradéktalanul sikerült, olyan karaktereket felvonultatni, olyan helyzeteket teremteni, amelyek egy percig sem hagyták lankadni az olvasó figyelmét--éles helyzetei megmutatták történetformáló képességét, a karakterek egymáshoz való viszonyulása, minden emberi érzést megmozgatott , úgy a férfi , minta női olvasók szívében. Regény-- nem is akasztanék rá más jelzőt - annak klasszikus értelmében, helyzetekkel akciókkal , a jó és a rossz összecsapásával, amiből az olvasó jön ki jól. A két főszereplő-- valahol közös sorsból indul-- Csengét rossz irányba viszi a sors, de nehéz küzdelmek, buktatók után egymásra találnak. És ebben jelentős része, szerepe, van a másik főszereplőnek Chrisnek, aki állhatatosan kitart tévelygésre hajlamos szerelme mellett. Hát kell ennél több?

- Igen!- egy újabb regény, ami újabb bonyodalmakba, megoldásokba, fájdalmakba és boldogságba repíti az olvasót!

Tisztelettel Balogh Zoltán. 2013 június.

Köszönöm Zoltánnak, az Amatőr írók oldal oszlopos tagjának ezt a kedves bemutatót és köszönöm az alábbi verset is:

Balogh Zoltán: Csenge

Peches kislány volt a Csenge,

már otthonról rosszul volt elengedve.

Sorsa meg csak egyre romlott

és a rosszra igent mondott.

Választása nem nagyon volt

becsületén esett sok folt.

 Egyszer egy férfi felkarolta,

de nem csak jóra,

rosszra is oktatta

Nevet, alakot, ruhát cserélt,

néhány jó napot is megélt,

és egy boldog életet remélt.

 Már a rendőrség üldözte,

Jótevőjét elvesztette.

Rendőr nyújtott segéd kezet

irányításában segédkezett.

És szerelmes lett a zsaru,

Csengének a szerelem tabu.

A rossz emlék is kíséri,

míg a zsaru kísérgeti

 Hát így állunk most Csengével

csak úgy flörtöl a rendőrrel!

 Balogh Zoltán: Csenge

 Peches kislány volt a Csenge, már otthonról rosszul volt elengedve.

Sorsa meg csak egyre romlott és a rosszra igent mondott.

Választása nem nagyon volt, becsületén esett sok folt.

Egyszer egy férfi felkarolta, de nem csak jóra,

rosszra is oktatta,

Nevet, alakot, ruhát cserélt,

néhány jó napot is megélt, és egy boldog életet remélt.

Már a rendőrség üldözte, Jótevőjét elvesztette.

Rendőr nyújtott segéd kezet irányításában segédkezett.

És szerelmes lett a zsaru, Csengének a szerelem tabu.

A rossz emlék is kíséri, míg a zsaru kísérgeti

Hát így állunk most Csengével, csak úgy flörtöl a rendőrrel!

Miért írok? Nem írok. Csak élek. Abban a környezetben, világban élek. Mikor kikukkantok belőle és látom, hogy lám, itt más a világ, papírra vetem emlékeimet, amit ott a másik világban megéltem. Ahogy leírom, eltűnik a gondolataimból, marad egy köteg papír, szép emlékképek, a vágy, hogy újra visszatérhessek oda. De ha már itt vagyok, rendbe szedem a papírokat és könyvvé alakítom. Ezt olvashatja, aki kíváncsi rá.

Gyermekkorom óta játszom a két világ között. Néha azt gondolom, ott is van egy asztalfióknyi történetem erről a világról. Ki tudja? Mindenesetre, ami ott megtörténik, itt a papíron megjelenik. Nincs egyforma sztori.

Nőknek szólnak ezek az írások? Nem tudom. Nő írja, ez látszik minden során. Mégis tetszik az írásom férfiaknak is. Na, erről most mit gondoljak?

Humor az alap. Ahogy az élet alapja is a vidámság. És romantika. Mert a szeretet az emberi léthez tartozik. És izgalom.  Mert abból is kell egy cseppnyi az életben. És én élek. Hol itt-hol ott, de mindkét világhoz kell humor, szeretet, izgalom.

Az élet, amely feladatokat ad nekünk, az élet, amelyet boldogan akarunk élni. Mindenki, én is. Te is. Keressük a boldogság felé vezető utat. Közben megpihenünk, kikapcsolódásra vágyunk a feladatok során, melyet harcként élünk meg. Na, akkor most vedd elő Kate Pilloy könyvét. Lépj át a másik világba, élvezd a történetet, aztán lehet újra felvenni a kesztyűt és megtalálni a boldogságot. De ne felejtsük el, a boldogság is csak pillanatokból áll. Mint egy-egy betű a könyvben. A könyv is csak betűkből áll, és egy pillanatra boldognak és könnyűnek érzed magad, mikor magával ragad a történet.

Ha nem ez történik, tedd le a könyvet. Neked nem ez a varázs való. De keresd a saját varázsodat, olvass mást, nézz filmet, sétálj egyet a természetben. Mert csak az a fontos, hogy megtaláld saját boldog pillanataidat. Amikor könnyű vagy, ragyog minden és nagyszerűnek tűnik a világ.