Augusztus utolsó napja van. Készülünk az iskolára. Fiam izgatottan sertepertél körülöttem, nézegeti a befedett füzeteket, az új iskolatáskáját, az évnyitóra kikészített ünneplő ruháját.

–  Lehet, hogy nem fognak velem barátkozni a többiek! – gondolkodik hangosan. Tétován néz rám, látom rajta, hogy nagyon izgul. Szeretett óvodába járni, szerette a társait, az óvónőket, de eljött az ideje, hogy tovább lépjen. Tudja ő ezt, várta is, de most, itt a nagy lépés küszöbén mégis megtorpan. – Értem jössz, időben, ugye? – kérdezi.

–  Ígérem, ott leszek négy órakor! Mindenki szeretni fog téged! – nyugtatom. Bár nem ismeri még leendő osztálytársait, könnyen barátkozik, jószívű gyermek, még ha kicsit csendes is. Az óvónők is mindig kedvelték, ismerem leendő tanító nénijét, tudom, ő is szeretni fogja és figyelni fog rá. Megmutatom neki a szépen berendezett tolltartóját, hogy eltereljem a figyelmét. Nézegeti a ceruzákat, tollakat, vonalzót, színes korongokat, lelkesen ki is próbálja a piros színű ceruzát, majd az összes többit. Együtt kezdjük újra a hegyezést, hiszen csak tűhegyes ceruzával kezdődhet az iskola. Segít, serénykedik, bepakoljuk az iskolatáskát.

–  Biztos jó lesz? – kérdezi ismét, biztatást vár. Magamhoz húzom, átölelem. Érzem, hogy kicsi szíve remeg az izgalomtól. Megsimogatom a hátát, hogy kissé megnyugodjon.

–  Szeretni fogod, meglásd!

*******

Augusztus utolsó napja van. A szakközépiskola utolsó évére készülünk. Fiam körül sertepertélek, próbálom rávenni, hogy legalább a füzeteket készítse elő.

- Nyugi anya, van füzetem! – közli és továbbra is a számítógép képernyőjét bámulja. Üvölt a zene a szobájában, az ágyra felrakott lábbal ül elnyúlva a székén, üti a billentyűket, „beszélget” a barátnőjével.

- És a tolltartód? Van elég ceruzád? – kérdezem idegesen. Tudom, kiabálnom felesleges, veszekednem is, így visszafojtott hangon próbálom rávenni, hogy legalább egy kicsit vegye komolyabban az évkezdést.

- Tavaly sem hordtam tolltartót, hiába vetted meg! A táskámban van mindig egy-két toll! – közli, fel sem néz rám. Tehetetlenül toporgok a szobájában. Tipikus fiú szoba, rendetlen, koszos, az ágy beágyazatlan, mindenütt szerszámok, a szoba falának dőlő kerékpár, ami ki tudja hányadik átszerelésen esett át. Természetesen a szobában, nem az udvaron. Állok a szoba közepén, nem tudom, mit tegyek. Felnéz, elhúzza a száját, ahogy észreveszi, hogy még mindig ott vagyok. Lekapcsolja az üvöltő zenét, feláll, hozzám lép. Két fejjel magasabb, mint én.

- Anya! – kezdi, hangja határozott, erős. - Megígérem, hogy le fogok érettségizni! Ne aggódj, minden cuccom meglesz, késni sem fogok a suliból! – mondja és átölel. Érzi, hogy szívem idegesen dobol, hogy megnyugtasson, megsimogatja a hátamat.

- Minden rendben lesz! – ígéri a fülembe súgva. – De nem megyek el az évnyitóra, és ezen ne veszekedjünk, rendben?