Mindennapi álarcainkról írtam néhány szót a Holnap Magazin Tollforgató történetek sorozatában.

A hívószó az "Álarcok" voltak, de nekem mégsem a bál, a farsang jutott eszembe, hanem azok az álarcok, amiket nap mint nap használunk, viselünk. Felmerült bennem a kérdés, jó, hogy használjuk ezeket az álarcokat, felveszünk szerepeket, vagy ezzel becsapjuk önmagunkat, esetleg másokat? Erről szól az alábbi történetem, melyet fogadjatok szeretettel:

"– Minden vágyam az, hogy észrevegyen „úgy is” – sóhajtott, tudtam, Erikről beszél. A fiú szeptemberben érkezett az osztályába, és bár még nem találkoztam vele személyesen, úgy éreztem, családtag. Viktória minden nap mesélt róla, pontos információm volt arról, hogy mikor mit eszik, mi a hobbija, hogyan tanul, a szülei, testvére is ismerős volt számomra, hiszen a lányom úgy rá volt kattanva, hogy még a kedvenc szavajárását is átvette. – Rám se néz, mindig csak azzal a két libával lóg, velük beszélget szünetben, suli után egy irányba mennek haza, és a kosárlabda meccseire is őket hívja mindig. Miért nem vesz észre, anya? Beszéltünk néhányszor, de nem figyelt fel rám. Valahogyan meg kellene változnom! – felsóhajtott és rám nézett, mintha megerősítést vagy ellenkezést várna. – Legalább azt tudnám megfogalmazni magamban, miért vonzódom hozzá ennyire? Valójában semmi különös nincs benne, amit ki tudnék emelni, de van egy furcsa kisugárzása, amihez vonzódom és amikor a szép, tengerkék szemeivel rám néz, egyszerűen vágyom arra, hogy megsimogassam a kezét, hozzáérjek, sőt, már az is boldoggá tesz, ha a székhez hozzáérek, amin korábban ült. Nem vagyok normális!
– Azt azért nem mondanám, hogy mindez nem normális – jegyeztem meg. – Szerinted mit kellene tenned, hogy felfigyeljen rád?"

A választ és a folytatást megtaláljátok a Holnap Magazin oldalán.

https://holnapmagazin.hu/proza/tollforgato-tortenetek/93640/