Sziasztok!

Szeretném jelezni, hogy nem állunk, a Holnap Magazin szerkesztője és Maksi Mónika grafikus segítségével dolgozunk a könyv szerkesztésén és a borítón.

A borító egy komoly kérdés számomra, mert volt egy elképzelésem, de nem tudtam, hogyan valósítsam meg. Herczeg Orsolya fényképész adott egy nagyszerű ötletet, aztán jött Móni, aki tervezni kezdte a kép alapján, amikor egyszer csak kiderült, hogy ő nagyszerűen tud rajzolni. Azonnal megfogtam a lehetőséget, és kértem, hagyjuk a vásárolható képeket, az AI által gyártott csodás műveket, fogjon ceruzát és rajzoljon, majd fessen, egyszóval alkosson.

Móni pedig megtette, nagyon kreatívan és ügyesen oldotta meg a feladatot. Kaptunk egy kis "ejnye-bejnyét" a kiadótól, amikor már azt hittük, kész a mű, de elfogadva az építő kritikát, Móni tovább dolgozott, biztatott engem, én őt, és nemsokára, azt gondolom, készen vagyunk. Még szükség van egy próbanyomtatásra, hogy a színek is a helyükre kerüljenek.

Türelmet kérek tőletek, cserébe hoztam egy idézetet a könyvből:

"A novemberi gyenge napfény melegítette a lehullt levelek által beterített aszfaltot. Aznap délután a botanikus kerthez vezető csendes úton lévő padot tartottam megfelelőnek arra, hogy vitát nyissak magammal. Kellett, mert úgy éreztem, az agyam szétesik. A rengeteg gondolat szinte agyonnyomott. Hiányzott az édesanyám, a megszokott életem, rengeteg volt a tanulnivaló, néhány tanóra és laborgyakorlat horrorisztikusnak tűnt. És ott volt a mindennapi lelki tusa a gondolataimban, a sejtjeimben, a zsigereimben. Pro és kontra viszály készült akkor, ott, a padon. Dideregtem az őszi kis kabátomban, pedig a nap sugarai igencsak erőlködtek, hogy felmelegítsenek. De a sötétség árnya ekkor már körülölelt, a jövőmet nem voltam képes tisztességesen átgondolni. A lelkiismeretes jó kislány és az akaratos nő harca lezárult anélkül, hogy bármelyik oldal meggyőzte volna a másikat. Min gondolkoztam? Csak azon, hogy mit is csinálok valójában. Hajtottam magam előre, órai jelenlét, tanulás, férfiak a pénzért, és újra és újra, minden nap ugyanez, de meddig mehet ez így? Akkor, ott, nem tudtam a választ megtalálni. Ültem a padon és bambán néztem magam elé. A fák rám dobálták elsárgult leveleiket, mintha a természet is jelezte volna, senki vagyok. "

A mellékelt kép a Pixabay: Lenyűgöző ingyenes képek oldalról került ebbe a bejegyzésbe. Egész jól kifejezi Petra állapotát.