Az Amatőr Írók Klubjában döntés született az előző feladvánnyal kapcsolatban, és egy olyan lány nyert, aki épp ezzel az írásával lépett be a klubtagok közé.
Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
1. rész Az ágyban ébredtem fel. Ijedtemben felültem, de mögöttem az altiszt a karomért nyúlt és visszahúzott a párnára.– Semmi baj – mondta halkan. Nem nyitotta ki a szemét, ahogy felé fordultam, láttam, hogy inkább aludna még. Visszaereszkedtem és becsuktam a szemem én is. Éreztem, hogy a fájdalom elönti ismét az arcomat, orrom, ajkam lüktetett, valami nedves, meleg folyik rajta végig. Lassan tudatosult bennem, hogy vérzik újra az orrom, talán a hirtelen felüléstől indult meg. Az altiszt is észrevette, zsebkendőért nyúlt, felém hajolt és letörölte a vért.– Még egy kicsit aludhattál volna! – morogta, és visszazuhant mellém. Nem tudtam, hány óra telt el, amióta utoljára elvesztettem az eszméletemet, de a beszűrődő fényekből úgy gondoltam, késő délután van. Nem mozdultam, gondoltam, így tud pihenni, de nem tette, felém fordult, rám nézett, elmosolyodott.– Most aztán tényleg szép vagy – súgta és rám kacsintott. – Senki nem hiszi el, hogy nem gyilkollak meg hamarosan.– Megsimogatta az arcomat, szótlanul nézett rám. Egy kis idő múlva elaludt, meleg, nagy tenyerét a vállamra ejtve. Néztem őt, elgondolkoztam azon, mit művel valójában. Valamikor hajnalban ismét megvédett attól, hogy azok, hárman, bántsanak. Sőt, elvihették a hírt, hogy agyonverve, kikötözve, megkínozva tartja a fehér ellenséget. Nem értettem, hogy képes mindezt csinálni, ebben élni, de tudtam, ha nem tenné, már nem élnék. Vagy úgy jártam volna, mint a másik lány. Vajon él-e még, túlélte-e az utat? Csendben imádkoztam magamban, erőt küldve neki, hogy bárhol van, maradjon életben. Megmozdultam, mert ismét vérezni kezdett az orrom, a férfi keze is mozdult, felém fordult, ismét rám nézett.– Enned kell – közölte, mintha itt, most, ez lenne a legnagyobb gondom.– Nem kell! – válaszoltam, de csak megcsóválta a fejét és felült az ágyban. Nyújtózott, majd visszafordult hozzám.– Eddig nem hittem, hogy valóban mertél a peremvidéken járkálni, de most már elhiszem. Hihetetlen bátor és makacs csaj vagy! – ismerte el. – Na, gyere, együnk valamit! – hívott, felkelt, én is felültem, de ezzel a mozdulattal meg is szédültem, így inkább úgy maradtam, ülve. Megkerülte az ágyat és anélkül, hogy magyaráznom kellett volna, megfogta a kezem, szinte felemelt és segített a fürdőszobáig mennem. Lemosta az arcomról a vért, szó nélkül meg is törölte, majd kikísért a nagyszobába. Valamikor hozott ételt, leültetett, majd magához véve egy kést az asztalról, mellém ült.– Megetetlek – ajánlotta és felvágta a barna színű kenyeret apró kockákra. – Minden fogad megvan? –kérdezte, és számba nyomta a falatot. Bólintottam, de fintorogtam is, mert minden mozdulat fájt, még a rágás is. Nem érdekelte, etetett, miközben ő is evett.– Majd elájultam edzés közben a fáradtságtól – panaszkodott. – De muszáj volt megtartanom. Számítanak rám, meg nem is szükséges, hogy utána járjanak, miért nem megyek. A bázis vezetője még alszik, bízom benne, hogy két napra kiütötte magát.– Inkább te ütötted ki.– Ő akart annyit inni – vont vállat. – Nálam jó minőségű alkohol van, ezért ha jön, mindig sokat akar – magyarázta. – Szerencsére – tette hozzá a következő falat után.– Tudsz valamit a lányról? – kérdeztem félénken, nem voltam benne biztos, hogy válaszol.– A srác még élve adta tovább – nyugtatott meg és újabb falatot nyomott a számba. – Ha túléli, azt neked köszönheti.– Inkább neked – mondtam teli szájjal. Elmosolyodott, de nem válaszolt. – Hogy bírod ezt csinálni? – kérdeztem. Vállat vont, ismét nem válaszolt. Szerettem volna, ha beszél erről, de láttam, hogy nem akar, ezért mást kérdeztem:– Te mikor mész ki innen?– Soha. Előbb-utóbb lebukom, és akkor ez már nem lesz kérdés. Most téged kell innen kijuttatni, minél hamarabb. Túl régóta vagy itt, ennyi ideig nem szokták nálam bírni az emberek.– Miért nem jössz te is? – erőltettem a kérdést.– Akkor a következő embert ki menti ki? – kérdezett vissza. – Hagyjuk ezt! – kérte és felállt, elfogyott az étel, elpakolta a tányérokat, majd ismét fájdalomcsillapítót adott, vizet hozott nekem, ő konyakot ivott.– Rengeteget iszol! – jegyeztem meg, bólintott, megitta a pohár tartalmát, majd elnevette magát.– Hihetetlen vagy. Alig élsz, de ilyesmivel foglalkozol – nevetett, visszaült mellém. – Mesélj inkább arról, mit műveltél a peremvidéken.Elmondtam, hogy néhány társammal mit csináltunk, mi volt a célunk. Bátran beszéltem neki, úgy éreztem, teljesen megbízhatok benne. Meséltem néhány számomra érdekes emlékről, aztán arról, hogy milyen híreket kaptunk, hogy a többiek miért döntöttek úgy, nem folytatják. Elmondtam a terveiket, a szórólapokról, fényképekről, újságcikkekről. És azt is, én miért mentem még aznap délután vissza. Hogy mennyire beteg volt a kislány és milyen kétségbeesett, tehetetlenek a szüleik. Hogy az apja pénzt ajánlott azért, hogy átvigyem a Központ fennhatósága alá. Az altiszt figyelt rám, mellettem ült, kezét a vállamon tartotta, szórakozottan játszott a rövid hajammal. Figyelemmel kísérte minden szavamat, de úgy láttam, jót szórakozik a hallottakon.– Ugye tudod már, hogy teljesen felesleges volt az egész, amit csináltatok? – kérdezett vissza, mire meglepődtem. Ő folytatta: – A peremvidék már messze nem olyan keskeny rész, mint régen volt. A vallási fanatikusok szövetséget kötöttek az elkeseredett feketékkel, összefogtak mindenkivel szembe, és gyilkolják azt, akit ellenségnek tartanak. A színes bőrűeket is, így ők északnak indultak, ezáltal egyszerűen kibővült a terület. Európa és Ázsia déli részét, ott, ahol a Központnak nincs fennhatósága, elfoglalták. A peremvidék már nem egy menekülttábor. Szerveződnek, a világ pedig három részre szakadt – mesélte, amiről ő tudott. – Viszont az is igaz, hogy egyedül nekik, a peremvidékieknek van most kompromisszumkésségük és egy mindenki által elfogadható nyelvük. Jelenleg is tárgyalnak a Központtal, hamarosan béke lesz, a fehérek átadják az ellenszer titkát, a gyógyszereket, cserébe nyersanyagot kapnak. Főként élelmiszert, hiszen arra van most a legnagyobb szükség északon.– Honnan tudod mindezt?– Tudom, és kész! – vont vállat, így már tudtam, nem fog erről beszélni. – Tanuld a nyelvet, ez a legfontosabb. Be fog indulni a kereskedelem, a népvándorlás, világnyelv kell és az nem az angol lesz – Ismét elnevette magát, de most meg is magyarázta: – Hihetetlen, hogy élelmet csempésztetek oda, ahol sokkal több van!– De azok az emberek éheztek! – Elgondolkoztam azon, mennyi mindent tettünk, kockáztattunk, ezek szerint talán feleslegesen. Elkomorodtam. Közelebb ült hozzám, átkarolta a vállam, magához húzott.– Nem akartalak megbántani! – mondta, miközben megsimogatta a hátamat. – Amit tettetek, az jó! De ez politika, kedves! Ez arról szól, hogy az északiak azt lássák, milyen gyengék a színes bőrűek. Egyszerűen beáldoznak néhány tízezer családot. Politika, semmi más! És persze, erről, ti nem tudhattatok. Valahol minden elsiklott… – sóhajtott és úgy tűnt, belenéz a múltba: – Annak idején attól ijedt meg az európai ember, hogy az országaikat ellepték a vendégmunkások. Egyre többen voltak, egyre erősebbek. Az európaiak félni kezdtek attól, hogy elveszítik a kultúrájukat, a sokszínűségüket, a vallásszabadságot, a demokráciát. Féltek, eltűnnek a technikai vívmányok, egyre olcsóbb és gyengébb minőség kerül az európai emberek elé. Felborult a világ, az olcsó tömegárut vásárolták, a minőség, a környezetvédelem, az egészséges élet már senkit nem érdekelt. A gazdasági válságok tönkretették a nagymúltú cégeket, gyárakat kellett bezárni, keletre telepíteni. Az olcsó munkaerő vonzó volt, de cserébe silány minőség került az egyre szegényedő, munkanélküli európai elé. És nem születtek gyerekek. Nem mertek gyerekeket bevállalni a fehér szülők a szegénységre. Nem akarták lejjebb adni a színvonalat, nem értették, hogy Európa így elöregszik. Beengedték a vendégmunkásokat, a keletieket, a délieket. És ők jöttek, hozták a kultúrájukat, a rengeteg rokonságot, gyerekeket. Valahol innen indult minden! – emlékezett, majd felsóhajtott. – És aztán mindent elrontottunk. Nagyon. Attól, hogy féltettük a demokráciánkat, a tudásunkat, az egészségügyünket, az oktatási rendszerünket, nem kellett volna elzavarni a vendégmunkásokat, a már köztünk élő, az európai kultúrához felnőtt nációkat, és kizárni őket mindenből. Azt gondoltuk, ha összezárunk, eltitkoljuk a felfedezéseket, a legújabb technikai vívmányokat, ha nem osztjuk meg velük a tudást, hatalomra teszünk szert. Pedig dehogy! Mindez haragot szült és megindult a lavina. Ami pedig itt folyik, az nem politika, hanem brutalitás. Márpedig ezt a tömény gyűlöletet, csak összefogással leszünk képesek legyőzni. A peremvidékiek már tudják ezt, és ha észak is megérti, akkor az a gyilkolás és kegyetlenség, ami itt folyik, legyőzhető.– Hol vagyunk? – kérdeztem halkan. Meglepett, hogy ennyi mindent tud és meg is oszt velem. Vajon ki lehet ő? Nem mertem megkérdezni.– A peremvidék szélén, délkeleten – válaszolta. – Tudják az északiak is, és a peremvidékiek is, hogy hol vagyunk, idő kérdése és támadni fognak. Legyőzik a brutális ellenfelet. De nem a sötétbőrűekkel, a déliekkel van gond, ne gondold! Ők csak elkeseredetten harcolnak és bosszújukat az ellenségen élik ki. Ők csak védenék népeiket a halálos vírussal szemben. Valójában ők csak gyógyszert szeretnének és megállítani a halált. De nem tudtak a fehérekkel megegyezni, mert azok büszkék, ezek pedig még nem képesek tárgyalni. A fehérek részéről nem volt megfelelő szándék, itt pedig nem volt képesség. A peremvidékiekben mindkettő megvan. A színes bőrű családokban már van szándék és van tudás arra, hogy a békekötést megvalósítsák. Itt a legnagyobb baj a vallási fanatistákkal van, akik erőt és ideológiát adnak a feketék bosszúja mögé. Jelenleg is ők akadályozzák a szövetség létrejöttét, hiszen ezek csak a saját elképzeléseiket látják, saját isteneik vannak, nekik mindenki ellenség, aki nem velük van. Ők csak gyűlöletben tudnak gondolkozni. Nekik nem számít, hogy milyen a bőröd színe, nekik a vallásuk számít. Egyszerűen csak kihasználták a fehérek nagy „Európa kultúra megmentési” elképzelését és a déliek elkeseredettségét. A Központ hatalmat akart, a fehér kultúrát akarta ismét előtérbe helyezni, mint egykor a nagy felfedezések és gyarmatosítások idején, ezek viszont gyilkolni akarnak, mindenkit gyűlölnek! Északnak ezt fel kell ismernie, azt, hogy nem a fehér kultúra és a fehér bőr megmentése a kérdés, hanem az emberiség megmentése. Az értelmes, sokszínű világot kell megmenteni! – mondta, majd hirtelen elhallgatott. – Tényleg sokat ittam, régen beszéltem ennyit! – Elnevette magát. – Holnap eltűnsz innen, ez a lényeg.– Ha ilyen jól látod mindezt, miért nem menekülsz el? – kérdeztem vissza, nem akartam annyiban hagyni a dolgot.– Ezt már megbeszéltük – hárította el a kérdésemet. – Nekem itt van dolgom, neked meg otthon. – A szemembe nézett. – Harcolj a békéért, otthon! – kérte csendesen – De légy óvatos! Ne buktass le idő előtt. Mondd, hogy megszöktél, mesélj valamit, de rólam ne beszélj! Még kivihetek néhány embert – elgondolkozott – talán… remélem – fejezte be bizonytalanul a mondatát. Csend telepedett közénk. Meg akartam tudni, ki ő valójában, miért van itt, miért vállalja ezt a veszélyt, de mégsem kérdeztem. Vállára hajtottam a fejem, becsuktam a szemem. Élveztem erős testének biztonságot nyújtó közelségét, a melegséget, amit sugárzott a bőre, a hátamon pihenő, hatalmas tenyere. Nyugalom szállt meg. Átgondoltam, amit mondott, de csak oda jutottam vissza, hogy veszélyben van, rá kellene beszélnem, hogy tűnjön el innen.– Feküdjünk le! – javasolta hirtelen, felállt mellőlem és a fürdőszobába vonult. Átmentem a hálóba és befeküdtem az ágyba. Éreztem, ahogy átjárja testemet a fájdalom, gondolataimat a jövőtől való félelem. Mi lesz ezután? Miért emeli ki folyamatosan, hogy „ha” hazajutok? Ennyire nem biztos benne? Ennyire kevés az esélyem? És ha hazajutok mégis, ott mi vár? Háború lesz? Ő itt hal meg? Szerettem volna még kérdezni, de amikor kijött a fürdőszobából, mégsem tettem. Valami megállított. Most megint más volt az arckifejezése. Nem tudtam megmondani, miért, de nem mertem megszólalni. Átment a nappaliba, gyógyszert hozott. Fogalmam nem volt, mi az, fájdalomcsillapító vagy nyugtató, de nem is kérdeztem, megbíztam benne. Mi mást is tehettem volna? Mellém feküdt, szinte egy pillanat múlva úgy tűnt, el is aludt. Arra gondoltam, nekem esélyem nincs alvásra, agyam elkezdte feldolgozni a hallottakat, a gondolatok cikáztak benne. Fázni kezdtem, éreztem, hogy a hideg rázza a testemet, így magamra húztam a takarót, szinte a fejemet is betakartam. Nem akartam az altisztet felébreszteni, így a takaró alatt, a hidegrázástól remegve, gondolkoztam azon, mi lesz ezután, mi lesz holnap. Aztán hirtelen minden eltűnt, elaludtam. 2. rész Álmodtam. Valaki sírt mellettem. Ki szerettem volna nyitni a szemem, megmozdulni, de valamiért nem tudtam. A sírás egyre hangosabb lett, idegesítő. Az arcom nedves lett, megemelkedtem volna, de valami visszarántott. És valaki folyamatosan zokogott mellettem, de nem tudtam, ki az.– Nyugodj meg! – hallottam az altiszt hangját, éreztem nagy tenyerének meleg érintését a hátamon. – Ne sírj! – súgta és közelebb feküdt, átölelt. Lassan felébredtem. Én sírtam. Folyt a szememből a könny, rázott a zokogás. Úgy éreztem, nem tudom abbahagyni.– Kérlek, ne sírj! – súgta ismét, arcomat az övéhez szorította, nyugtatóan simogatta a hátamat. Nem szólt többet, várta, hogy elmúljon. Még egy ideig nem tudtam abbahagyni a zokogást, remegtem és folyt a könnyem, levegő után kapkodtam, gyomrom görcsben szorított. Percek múlva éreztem, hogy enged a szorítás és a zsibbadás, gyomrom nyugszik, ismét levegőhöz jutok. A férfi is enyhített az ölelésén, de nem akartam, hogy elengedjen, nyugalmat éreztem a közelségében, hát hozzá bújtam, szinte ráfeküdtem. Teste forró volt, a mellkasára hajtva a fejem, éreztem a szíve dobogását. Ez megnyugtatott. Annyira jó volt így feküdni és annyira vágytam arra, hogy ne engedjen el. Talán érezte, szorosan, szó nélkül tartott. Megnyugodtam, engedett a sírógörcs miatt kialakult szorongás, szinte teljes súlyommal ránehezedtem. Éreztem konyakos, meleg leheletét, ahogy a homlokomhoz ért az ajka. Teljes nyugalom szállt meg. Csak feküdtem rajta és szívtam be az illatát. Tenyerével simogatta a hátamat, ő sem szólt semmit. Egyszer csak, nem tudom, mi történt velem, vágyat éreztem, hogy még közelebb kerüljek hozzá, feljebb csúsztam a testén és megcsókoltam. Elfogadta az érintésem, magához ölelt, visszacsókolt, majd hirtelen elfordította az arcát.– Ne csináld! – súgta, de nem engedett el.– Nem bántalak! – ígértem mosolyogva, és még feljebb emelkedtem, a szemébe néztem. A gyenge holdfényben rám villantotta barna szemeit. Éreztem, hogy elveszek benne. Nem gondolkoztam, csak újra megkerestem az ajkát és megcsókoltam. Elemi erővel fogadta most el az érintésem, megfordított mindkettőnket, végigcsókolta a könnytől áztatott arcomat. Szemünk újra találkozott, megpuszilta a szemhéjamat, a fájó ajkaimat, kezével végigsimította testemet. Éreztem, hogy akarom őt, szeretném, ha ölelne, csókolna, szerelmeskedne velem. Meglepett, hogy milyen óvatosan ér hozzám, vetkőztet le, csókolja végig testem minden porcikáját, dédelget, becézi szájával a bőröm. Csodálatosan, lassan szerelmeskedtünk. Beletúrtam rövid hajába, magamhoz szorítottam, vágytam az erejére. Boldoggá tettük egymást ott, a pokol mélyén. Éreztem őt, a vágyát, a teste kívánságát, ahogy ő is érzékelte minden rezdülésemet. Percekig nem éreztem mást, csak a kielégülés csodálatos élményét. Mintha egy másik világba kerültem volna, eltűnt a fájdalom, eloszlott a félelem, a szorongás. Csak ő volt, én és az érzés. Elvesztem barna szemében, vágytam, hogy rám nézzen, újra és újra kerestem a tekintetét. Szinte kiszolgált, ahogy teljesítette vágyamat, figyelte mozdulatomat, csókolta testemet. Szerettem volna, ha így maradunk. Örökre, vagy legalábbis addig, amíg élünk. Amíg megváltozik körülöttünk a helyzet. Amíg helyrerázódik a világ. Talán ő is így érezte, szorított magához, szó nélkül ölelt, miközben ajkával újra és újra megcsókolta az arcom. Lassan, teljesen megnyugodott minden gondolat bennem, lélegzetem lelassult, hallgattam szíve dobogását, csendes légzését, ellazultam, majd elaludtam a kellemesen meleg, megnyugtató testen fekve.
