Az Amatőr Írók Klubjában döntés született az előző feladvánnyal kapcsolatban, és egy olyan lány nyert, aki épp ezzel az írásával lépett be a klubtagok közé.
Az Amatőr Írók Klubjában döntés született az előző feladvánnyal kapcsolatban, és egy olyan lány nyert, aki épp ezzel az írásával lépett be a klubtagok közé.
Az Amatőr Írók Klubjában döntés született az előző feladvánnyal kapcsolatban, és egy olyan lány nyert, aki épp ezzel az írásával lépett be a klubtagok közé.
Sziasztok olvasók, meseimádók, amatőr írók lelkes támogatói!
Megjelent a Sas Botond barátommal közösen szerkesztett könyvünk. Egy történet, amely Debrecenben játszódik és egy olyan mesét mond el, amelyre sokan így reagálnak: én is ismerek ilyen lányt - és már meséli is az ő történetét. Örülök annak, hogy sikerült valósághű történetet kitalálni és bízom benne, hogy sikerült úgy megalkotni, hogy olvasás közben is azt érezd: a főszereplő itt van melletted, veled együtt éli át az eseményeket.
Szerzőtársammal ez volt az első közös munkánk, és bizony tudjátok meg, nehéz közös könyvet írni. Ő mesélte a gondolatait, amely meglódította az én fantáziámat, és hát a papírra az került, amit én láttam magam előtt a meséből. Így aztán voltak rácsodálkozások, "na nehogy így irjuk már" megjegyzések, közös felfedezőtúrák Debrecen utcáin, élménybeszámoló, tapasztalatszerzés egy - két kávézóban. Türelmetlenül vártam, hogy elmondja a véleményét a papírra vetett újabb hat oldalról, majd még az újabb tizenhatról - és így tovább.
Nagy élmény volt a közös munka, ugyanakkor szenvedés is. Megtanított arra, hogy nem egyedül az én véleményem számít. Előfordult, hogy néha időben, néha csak utólag (ezért sűrűn elnézést is kértem tőle) osztottam meg vele az új ötleteimet, gondolataimat, vagy épp nem időben szóltam, hogy átírtam néhány sort (néhány bekezdést :) ). Önző, egyszemélyes világomba belekavart, néha meg is tépázta az önbizalmamat, például amikor a fenomenálisnak hit soraimtól nem ájult el azonnal, sőt, merészelt más helyzeteket javasolni!
Nehéz volt és ugyanakkor csodálatos élmény. Sokat tanultam a közös munkából és azt hiszem, fejlődtem is egy kicsikét. Az eredményét ti olvashatjátok a most megjelent könyvben. Szeretnénk, ha véleményt írnátok, megosztanátok velünk gondolataitokat. És (bár éssel nem kezdünk mondatot, de most mégis) És gondolkozunk az új közös sztorin - akár még regény is lehet belőle.
Kellemes szórakozást kívánunk az olvasáshoz!
http://publioboox.com/hu_HU/az-erem-mindket-oldala
Boboztál már valaha? Érezted azt a hosszú, várakozás teli pillanatot, amikor a könnyű gépben, felkapaszkodva a meredek úton, arra vársz, hogy kiengedjen a fék és alásuhanj. Ülsz a pici műanyag ülésben, alig férsz el, kényelmetlen a széket, lábad betámasztva, előtted a lejtő. Sejted, hogy mi vár rád, talán kicsit félsz, izgulsz, de akarod, és nagy levegőt veszel, mikor elenged a fék.
Hirtelen megszűnik a múlt és a jövő. Csak jelen van. Zuhansz lefele, átéled az érzést, szorítod a pánikkart, de nem nyúlsz a fékhez. Suhansz, szinte repülsz. Kívánod ezt az érdekes bizsergést a gyomrod táján. Nincs már aggodalom, nincs félelem. Eggyé válsz a pillanattal, élvezed a jelent. Rohan veled a gép. ereszkedsz a körpályán, engeded, hogy a gravitáció húzzon, dobáljon, nem érzel veszélyt, és most nem rágódsz a múlton, nem aggódsz a jövőn, sőt nem törődsz azzal, illik-e sikítani. Teszed, majd’ hangszálszakadásig, és továbbra sem fékezel. Élvezed a pillanatot, kacagsz. Nevetésed betölti a bobpályát.
De elérkezel a pálya végére, lassít és megáll a gép. Még ott a felhőtlen boldogság az arcodon, miközben kikászálódsz a bobból, de lábad földet ér, visszatér a múlt és a jövő, eszedbe jut, hogy talán kócos a hajad.
Egy percre még visszanézel az üres bobpályára, ahonnan az imént érkeztél, szívedet ismét elönti a boldog, felhőtlen pillanat, visszavágynál oda, a sínpályára, az átélt szabadságba, de a gyerek megfogja a kezed és már húz a fagylaltárus felé. Átvillan a gondolat a fejedben, hogy vajon van-e még fagyira pénzed és aggódni kezdesz a jövőn, elfelejtve ismét a jelen boldog pillanatát.
Tudjátok ki az a Rencsi? Én nem tudtam még két órája. Azonban egy kedves írótársam, Knizner B. Szilvia küldött egy e-mail-t és Rencsi blogjának elérhetőségét. Meglepődtem. Ki az a Rencsi? A válasz az volt, egy lány, aki szeret olvasni. Ez már tetszett! Én is szeretek olvasni, nézzük, mit írt ez a lány!
Meglepődtem, mikor megláttam, hogy az én, nyomtatásban megjelent könyvemről ír. Fel sem fogtam az első pillanatban. Zavart izgatottsággal olvastam a véleményét a regényről. Az egyik kedvencemről, ami épp egy éve került a kiadó elé. És ami 2013. január 17-én jelent meg nyomtatásban.
Ha már ott voltam, szétnéztem az oldalán. Javaslom nektek is! http://rencsikonyvei.blogspot.hu/ Érdekes bekukkantani a könyvespolcára, látni, milyen könyveket ajánl nekünk, melyeket olvasott, és azokról mi a véleménye. Az egész oldal arról tanúskodik, amit ő maga is kiemel a bemutatkozó oldalán, mely sorokkal búcsúzik az oldalára látogatóktól:
"Mindenesetre azt kívánom, olvassatok minél többet, minél többfélét, mert az olvasással egy szélesebb világ tárul elénk!" - hát ő Rencsi.
Köszönettel tartozom Rencsinek a munkájáért, és írótársamnak, Szilviának a meglepetésért. Ez így, karácsony után, még színes csomagolópapír és szalag nélkül is, melegséggel töltötte el a szívemet.
... és hát loptam egy szösszenetet is Rencsitől, mert ez annyira kedves lett számomra:
Az egyszerű tény, hogy nevetünk egyet a barátnőinkkel, már meg tudja változtatni a napunkat. A legnehezebb napokat is elviselhetővé teszi az irónia, az önirónia, a játékos könnyedség. A nevetés visszaadja a reményt.
Találkoztunk. Mi, amatőr írók, és ti, olvasók. Együtt voltunk. Mi arról beszéltünk, mennyire szeretünk írni, milyen csodálatos érzés a fantázia világába átlépni, és leírva átadni nektek azt a mesét, ami a fejünkben tombol. Hallgattuk egymást, a könyvekből rövid részleteket olvastunk fel.
Nem történt semmi különös. Egyszerűen csak kellemes volt.
És akkor, különös dolog történt! Kiderült: minden második olvasó, azok közül, aki ott volt, író is. Versek, mesék, élettörténetek lapulnak az ő fiókjaikban is. Érdekes? Dehogy, csodálatos! Egymásra találtunk!
Mindenkinek azt javasoltam, írjon. Engedje, hogy a szavak, melyek a gondolataink közé befészkelődnek, történetté alakuljanak, mesét alkossanak, papírra kerüljenek, másoknak élményt nyújtsanak. Írjatok, olvassatok, élvezzétek azt a csodálatos érzést, amikor a fantázia beindul.
Volt egy találkozó! Nem történt semmi különös. Népszerűsítettük az olvasást, az írást, az amatőr írókat, a regényeket, a verseket. Nem történt semmi különös? Dehogynem! Hatalmas élmény volt számomra. Erőt, biztatást, lelkesedést, energiát kaptam és adhattam.
Köszönöm a szervezőknek, hogy ott lehettem ezen a találkozón, az író társaimnak, akik velem voltak, és nektek, az olvasóknak azt, hogy nyitottak vagytok, olvastok, szerettek és élvezitek az élet apró örömeit.
Három kedves kollégával, amatőr írőnővel együtt szeretnénk bemutatni az olvasóknak magunkat, az írásainkat, bár talán inkább mi szeretnénk megismerni titeket.
Várunk benneteket 2013. november 29. napján, pénteken délután. Arra a napra esőt jósolnak és 0-4 fok közötti hőmérsékletet, de mi visszük a jókedvünket, humorunkat, az izgalmas kalamdjainkat és néhány szép könyvet.
Elmondom nektek őszintén, fogalmam nincs, hogyan zajlik egy könyvbemutató abban az esetben, amikor ti nem ismeritek az írásomat, nekem pedig nincs gyakorlatom abban, hogy valami fergetegesen érdekeset mondjak az általam írt könyvről. Mégis, és talán épp ezért várom izgalommal ezt a péntek délutánt.
Gondolkoztam azon, hogy rám lesztek-e kíváncsiak, az írásomra, vagy arra, hogy mit mondok róla. Ötszáznyolcvanöt oldal. Ígérem, felolvasni nem fogom! Magamról sem szeretnék életrajzi bemutatót tartani. Talán inkább arról beszélgethetnénk, milyen sztorikat írunk, hogyan írjuk, ti mit vártok egy szórakoztató könyvtől. Talán összegyűjtöm, mit írtak a Hazug igazságok című könyvről azok, akik olvasták. És a kritikákát is szívesen bemutatom, amit az Olvaslak.hu kritikusa készített.
Mit gondoltok?
Mire számítottok, amikor eldöntitek, hogy részt vesztek ezen a könyvbemutatón?
Kíváncsi vagyok a véleményetekre, találjuk ki együtt, hogyan töltsük azt a kedves, esős, novemberi délutánt.
A második osztályos gyermekek örömmel szaladtak ki a teremből az iskola udvarára, ahol talán a szünet kedvéért hullni kezdtek apró pelyhekben a fehér hópihék. Ádám a cipők között téblábolt, sehogy sem akaródzott neki kimásznia a szétdobált kiscipők közül.
– Nincs csizmád megint, igaz? – gúnyolódott Tomi és nevetve szaladt el mellette. A többiek is csak gúnyos mosolyt küldtek felé, senki nem szerette őt. Legalábbis a kisfiú így érezte. Előző évben még minden jó volt, de most, mióta megtudták, hogy az apja meghalt, elutasították. Mintha ő tehetne róla. Apu beteg volt, Ádám tudta. De mégis mindenki őt hibáztatta. A gyerekek árvának csúfolták, anyu otthon türelmetlenül kiabált vele, nagyapa azt mondta, semmirekellő.
– Menj már az útból! – szólt rá Évi azon a nyafogó hangján. Feszített az új, piros csizmájában, rá is taposott Ádám lábára. A fiú vállat vont, mint akit nem érdekel az egész történet. Volt cipője, az jó a teremben, Az igaz, hogy az udvarra csizmában vagy bakancsban bújva szaladhattak csak ki, de kit érdekelt az udvar, meg az a vacak hóesés!
Gabi néni, a tanító meglátva a kisfiút a terem végében lévő ruhafogas alatt, odament hozzá, melléguggolt, nézte, ahogy Ádám a kiscipője cipőfűzőjével játszadozik.
– Nem szeretnél kimenni a többiekkel? Hógolyózhatnál velük! – javasolta, de a kisfiú csak a cipője fűzőjét húzogatta. – Mi baj van, Ádám?
– Anya nem találta reggel a csizmámat, így csak ezt adta rám! – magyarázkodott a kisfiú, de szégyenében nem mert felnézni. – Ez meg beázott már akkor, mikor reggel jöttem. Csupa víz! – mutatta fel a saját cipőjét. A tanító néni átvette tőle a rövid szárú cipellőt és a radiátorra tette száradni. Ádám ült a cipők között, szomorúan. Kintről behallatszott a többi gyermek vidám sikongása. – Mindegy is! – mondta halkan a kisfiú. – Én úgy sem tudok hóembert építeni! – vont vállat, miközben belerúgott a körülötte lévő cipőkbe. – Mindig azt mondják, semmirevaló vagyok!
– Valamilyen módon meg kellene lepni a többieket! – gondolkozott hangosan a tanító néni. – Nem lesz kedvük tanulni, amíg odakint ilyen szép az idő! – mondta és Ádámra nézett. A kisfiú tovább rugdosta a cipőket elkeseredésében. – Te szépen tudsz rajzolni, igaz? – kérdezte tőle. Ádám felnézett rá, vállat vont.
– Apa régen azt mondta, hogy szépen rajzolok. De már nincs apa.
– Mi lenne, ha idevarázsolnánk egy kis telet a terembe? – kérdezte a kisfiút a tanárnő. Szerette volna, ha a gyermek nem a gyászára gondol. Az édesapja fél éve történt halála megviselte Ádámot, hiányát nem tudta feldolgozni a család sem, az édesanya nehezen találta a hangot a gyermekéhez. Gabi néni mindezt tudta, de eddig nem talált megoldást arra, hogy tudna segítséget nyújtani a gyermeknek.
Ádám most érdeklődve emelte rá barna szemeit.
– Rajzolhatnál a tábla egyik felére egy vidám hóembert, aki köszöntené a többieket, ha bejönnek! Én addig főzök teát a tízóraihoz.
Ádám felállt, elgondolkozott.
– Timi néni megtiltotta, hogy a táblára firkáljunk! - figyelmeztette tanárát.
– Nem firkálunk, alkotunk! – bíztatta Gabi néni és előkeresett egy nagy doboz színes krétát.-- Meglátod, neki is tetszeni fog, ha jön délután! Hozd ide azt a széket! – kérte a kisfiút, aki lelkesen szaladt elfeledve cipője miatti bánatát. Gabi néni letörölte a fekete táblarészt, húzott egy vonalat ezzel kijelölve, hova kerüljön a hóember. Aztán elfordult, vizet tett fel forrni, csak fél szemmel figyelte, ahogy a kisfiú előbb bátortalanul, majd egyre ügyesebben készíti el a rajzát.
A szünet végét jelző csengő már egy piros kalapú, vidám hóembert talált az osztályterem tábláján. Ádám az utolsó simításokat végezte, Gabi néni a teafüvet áztatta, mikor az osztály nagy hanggal bevonult. Különféle véleményekkel nyugtázták Ádám művét:
– Nézzétek, összefirkálta a táblát!
– Milyen aranyos hóember! Nekem is kell egy ilyen!
– Mi nem is építettünk kint hóembert! – A gyerekek szájtátva bámulták Ádám munkáját. Átöltöztek és a helyükre ülve nézték az utolsó mozdulatait, majd azt, hogy a kisfiú zavartan helyére tolja a széket és beül a padjába. Gabi néni addigra kész lett a teával, mosolyogva nézett a teljes táblát beöltő vidám hóemberre.
– Ádám, gyere már vissza ide, mutasd be a barátodat!
A gyermek meglepődve, szégyenlősen állt fel. Nem szeretett szerepelni, kiállni oda a tábla elé, az osztálytársai szeme elé. Lassan haladt Gabi nénihez, majd megállt vele szembe. Nem tudta, mit mondjon.
– Elhoztad nekünk Hóember Marcit, a barátodat, igaz? – segített Gabi néni. Ádám bólintott, majd elmosolyodott. Gabi néni helyette beszélt, átkarolva a kisfiú vállát az osztály felé fordította a szégyenlős kisfiút: – Gyerekek, ő Hóember Marci, Ádám barátja, aki azért jött el hozzátok, hogy legyen kedvetek ma is sokat tanulni ebben a szép időben. Gyertek, ha bemutatkoztok a hóembernek, mindenkinek jut egy pohár tea.
A másodikosok szépen, poharukkal a kezükben mentek a táblán feszítő hóemberhez, megmondták a nevüket, nevetgélve köszöntötték a rajzot. Jó hangulatban telt a délután, és még Timi néni sem haragudott, amiért a fél táblára nem tudott számokat írni. Udvariasan köszöntötte ő is Marcit, megdicsérte készítőjét. Gabi néni fényképezőgéppel tért vissza a napközi óra végén, az összes gyermek Marci köré állt, középre ültették Ádámot és megörökítették a barátja vendégeskedését a második b osztályban.
Ádám édesanyja csizmával a kezében érkezett a kisfiúért. Amíg a gyermek öltözött, Gabi néni a táblarajzot csodáló édesanyához fordult.
– Hóember Marcit Ádám rajzolta a nagyszünetben. Nem tudott kimenni a teremből a csizma miatt. Tehetséges, ügyes gyermek.
– Igen, amíg az apja élt, ő foglalkozott vele. De most ….
– Most is kell vele foglalkozni, nagyon igényli a kisfiú. Talán írassa be a gyermeket egy rajzszakköre. Tessék – nyújtotta át a fénykép egy példányát az édesanyának.
– Hetek óta nem láttam ilyen boldognak a fiamat! – mesélte az édesanya látva a kisfiú vidám mosolyát az osztálytársai között. Ádám melléjük ért, büszkén nézte a hóemberét.
– Anya látod, Gabi néni megengedte, hogy odarajzoljam a hóembert és el is neveztük Marcinak!
– És ezentúl te leszel a terem díszítéséért a felelős! - egészítette ki Gabi néni a beszámolót.
– Hűha, ez komoly feladat! – guggolt le fia mellé az édesanyja. – Akkor mától készülnöd kell! Mit szólnál hozzá, ha rajzszakkörre járnál?
– Mehetek? – kérdezte a kisfiú csillogó szemmel. Mellettük egy kislány is megkérdezte az anyukáját:
– Anya, mehetek én is! Ilyen hóembert akarok én is rajzolni! – visította.
Ádám felé fordult:
– Megtanítalak, ez nem nehéz! – nyugtatta, a szülők mosolya kíséretében.
Ádám attól a naptól kezdve egyre nagyobb kedvvel ment iskolába és a szakkörre. Még előfordult, hogy nem tudtak időben beszerezni egy-két felszerelést, esetleg édesanyjának nem volt mindenre pénze, de a színes ceruza mindig a keze ügyében volt, és ha szomorúnak érezte magát, felrajzolta a füzetére Hóember Marcit, aki mindig vele tartott.