Néhány írótársammal összeálltunk, hogy szórakoztassuk magunkat és az olvasótáborunkat egy-egy novellával, miközben tanulunk is egymástól azáltal, hogy néhány hívószóval megpróbálunk értelmes irományokat kreálni.

Íme az én feladatom:

E.A Szandra: "Happy end legyen a vége" - szerinted összejött?

Maksi Mónika: "Én adnék helyszínnek egy elhagyott metró alagutat és használaton kívüli állomást New York alatt, ahova beszöktek a kalandvágyó szereplők." - később New York alól felmentést kaptam

Willow Dawn: "semmiképp ne legyen szerelmi szál, inkább valamilyen konfliktusé legyen a főszerep " - szerelmi szál nem lett, konfliktus se nagyon, bár végül is volt itt némi nézeteltérés a táska tulajdonosaival

Elizabeth Flame: "legyen a főszereplő egy kiégett gyerekzsúri bohóc." - hát majdnem ő a főszereplő, nem, ezt nem sikerült teljesítenem, hiába ködösítek

És íme a novella, amit lelkes kezek, egész pontosan E.A.Szandra egy kicsit rendbe is vágott, hogy legyen füle-farka meg értelme is. Köszönet jár neki a közreműködésért.

Kate Pilloy: Mélységben

Lelassítottunk, hiszen éreztem, hogy nem bírok tovább futni, a mellettem szaladó kiscsaj is lihegett. Igazából már azt sem tudtam pontosan, hol vagyunk. Valamikor régen, még apámmal jártam itt lent, az üzemi területen. Jártam? Dehogy, nem kirándulások voltak azok, hanem hasonló menekülések vagy jobb esetben „tanulmányi” körutak. Apám, aki profi volt a maga szakterületén, úgy ismerte a metró alatti szerelőaknákat, összekötő-szellőző alagutakat, a nagy, szellőztetőrendszereket befogadó hatalmas földalatti termeket, mint ahogy az utcaszint összes búvóhelyét, sikátorait, átjáróházait. Szüksége is volt rá, gyakran került olyan helyzetbe, amikor a nála lévő árut többen is szerették volna megszerezni. Zsaruk is, meg mások is, akik akár ölni is képesek voltak érte. Végül öltek is.

Megborzongtam a régi emléktől. Hat éve történt, oly régen, és mégis, mintha csak tegnap szóltak volna, hogy a szüleimet elvesztettem. Igen, anyámat is. Csak akkor derült fény a tényre, hogy mindketten ugyanazt a szakmát űzték. Mindkettő belehalt a késelésbe, gyilkosuk ma is kint sétál az utcákon. Az egyik volt az összekötő, a másik a megvalósító. Korábban csak apámról tudtam, hogy mit művel, és csak én. Engem vitt el az esti „sétáira”, oktatott, képzett, megmutatta a város éjszakai életét. És megtanított mindarra, amit tudott. Eközben az öcsém élte a gyerekek normális életét, suli után játszótérre mehetett, anyám esti mesét olvasott neki, ágyban jóéjt puszit kapott. Sejtelme sem volt arról, mi folyik körülötte. Neki talán épp ezért fájt jobban szembenézni az igazsággal. Akkor, aznap éjjel, minden összeomlott. Mi meg árvák lettünk, az öcsémmel nevelőotthonba kerültünk, majd szétválasztottak minket, külön gyámot rendeltek mellénk. A tesóm kiváló tanuló volt, pszichológust, nemsokára nevelőszülőt kapott. Én meg rövid idő múlva javító intézetben találtam magam, amiért megvédve magam orrba vágtam néhány társam, átszöktem az öcsémhez, és rendszeresen ajándékokat loptam neki.

Hiába fojtottam vissza a lélegzetemet és füleltem, nem hallottam a követőink zaját. A legkeskenyebb alagutat választottam, reméltem, hajnalban itt nem lesznek szerelők, ők meg, akik követtek minket a metróig, nem mernek utánunk jönni a szűk folyosón, hiszen csak egy hátizsákot emeltem el egy mulatozó, kissé részeg társaságtól. Nem is értettem, mi a csodáért rohantak utánunk ennyire kitartóan. A kiscsaj mellettem végre nyugodtabban vette a levegőt. Néhány hete voltunk együtt, az utcán lógott ő is, mint én. Nem kérdeztem ki ő, a lány sem faggatott, csak követett. Talán ő kalandvágyból, talán más miatt, ezt nem firtattam. Idekint nem kérdez sokat az ember. Megkedveltem a bátorságáért és a fanyar humoráért. Nekidőltem a ferde alagútfalnak és kibontottam a táskát. Már több, mint egy napja nem ettünk, éhesen kutattam át a tartalmát. Ahogy reméltem, találtam benne kaját. Egy dobozos kóla, egy megbontott cigi, egy tárca, nem sok pénzzel, egy croissant, ráadásul kakaós és egy…

– Ó, baszki! – szaladt ki a számon, amikor kiemeltem a tablettákkal teli zacskót. Nem gyógyszer volt és nem is kis mennyiségben zsúfolódtak a tenyérnyi átlátszó nylonban. Már értettem, miért törték magukat annyira, hogy visszaszerezzék. A kiscsaj tágra nyitott szemekkel bámult rám.

– Egyél! – nyomtam a kezébe a sütit. Nekiesett, én a Pepsiből ittam, de hagytam neki is. Ő nem adott a kakaós kifliből. Nem zavart, nem is foglalkoztam vele, járt az agyam, majd a társammal is megosztottam a gondolataimat. Számomra a legegyszerűbbnek az tűnt, ha eldobjuk itt a zacskót, és elfelejtjük.

– Nem tehetjük! – közölte két falat között a csaj, azzal érvelve, hogy ha itt hagyjuk, visszakerül az utcára. Engem ez egyáltalán nem izgatott, őt igen. Fekete szemei most szinte könyörögtek. Soha nem tartottam magam sem becsületesnek, sem beszarinak, simán bedobtam volna akár a csatornába is a tablettákat, de a csaj azt sem akarta.

– Át kell adnunk a zsaruknak! – közölte határozottan.

– Megvesztél?

Elfogyott a croissant, megitta a kóla maradékát, de nem válaszolt. Tudtam, ha én viszem a zsernyákokhoz a zacskót, azonnal bekasztliznak. Ha ő, akkor őt. Ez nekem nem volt alternatíva, neki talán igen.

Összenyomtam a kólás pléhdobozt, majd rá is tapostam. Ekkor hallottam meg őket. Közel voltak. Visszadobáltam mindent a zsákba. Halkan, de határozottan indultam tovább, a csaj némán követett. Amúgy sem volt locsi-fecsi, a nevét sem tudtam, csak a becenevét: Kotta. Hülye becenév volt, de kit érdekelt.

A cirill betűs harcigázszűrők egy kiszélesedő teremben sorakoztak a poros polcokon egymás mellett, ebből már tudtam, hol vagyunk. Csak arról nem volt fogalmam, merre menjünk, hova tegyem a tévedésből elemelt csomagot. Zakatolt az agyam, miközben balra fordultam, elrohantam az óvóhelynek kialakított helyiség tömegvécéi előtt, és egy szellőzőjáraton keresztül ismét felfele tartottam, a metró szintjére. Kotta követett, mint egy hűséges kutya, neki fogalma nem lehetett, hol vagyunk. Észrevétlenül tértünk vissza az elzárt területről a tömegbe. A Deák téri állomásban meg lehetett bízni, ott mindig hömpölygött a nép, munkanap volt, reggel hat talán. Magamra erőltetett nyugalommal haladtunk az emberek között, Kotta mellettem sétált, lehajtott fejjel, még a kapucniját is a fejére húzta. A lopott hátizsáktól már megszabadultam, egy kuka mélyén landolt, de Kotta pillantása miatt a tablettát rejtő zacskó és a lopott tárca nálam maradt.

Ekkor már tudtam, merre haladok. Egy ember volt az elmúlt években, akiben valamennyire megbíztam. Egy idős férfi, aki apámék halála után nem sokkal a pártfogó tisztem lett. Tudtam hol lakik, de azt mondta, ha egyszer is meglát az utcájában, soha többet nem szól hozzám. Ez ijesztőbb volt, mintha azt mondta volna, hogy megver. Hiszen egyedül ő volt az, aki felfogta mit, miért csinálok. Belém látott, talán mert mindig gyerekekkel foglalkozott. Értette a nyelvünket, értette, mit éltem át kölyökkorom óta. Amikor megnyíltam és elmondtam neki, hogy apámmal sokat lógtam, ő elmesélte, hogy egy ideig gyermekzsúrokon bohóckodott. Nem hittem, erre a következő találkozóra elhozta a piros bohócorrát. Őszinteségért őszinteséget kaptam. Elmondta, hogy egy idő után elege lett a gazdag visítozó kölykökből, ezért inkább azok felé fordult, akiknek segíteni tud. Én elmondtam, hogy csak az öcsémnek loptam, sosem magamnak. Persze a javítótól nem tudott megmenteni, hiszen akkor már nem csak a tesónak emeltem el dolgokat. Arról sem tehetett, hogy a nevelőotthonból újra megszöktem. Arról meg végképp nem, hogy hónapok óta az utcán lógtam. De tudtam, segíteni fog.

A metróval elmentünk a végállomásig, onnan egy vonatra ugrottam fel, amely megállt a Ferihegyi megállóban is. Kotta, továbbra is, mint az árnyék követett. Miért bízott meg bennem? Fogalmam nem volt, bár az igaz, hogy mielőtt mellém szegődött, helybenhagytam egy barmot, amelyik épp „nevelni” akarta. Kotta akkor már az utcán élt és éhezett. Kaját lopott. Szerintem ezért nem szabadna senkit megverni, azt gondolom, a fazon is megtanulta a leckét.

Gyalog folytattuk az utunkat. Üldözőink talán még mindig odalent kerestek minket, bár azt sem bántam volna, ha eltévedve bolyonganak évekig. Ideje volt bevonni a kiscsajt a tervbe és kioktatni probléma esetére.

– Figyelj rám! Megkeresünk egy rendes fószert, akit jól ismerek. Átadjuk neki ezeket – csaptam a zsebemre, Kotta bólintott. – Ha lebukunk, felkapod a nyúlcipőt, és szaladsz, ahogy bírsz. Nekem vannak cimboráim a javítóban, te csak csicska lennél. Felfogtad?

Bólintott és vállat vont. Elhúztam a számat, mert nem értettem a reakcióját, de ráhagytam. Átmásztunk a reptér kerítésén, amellett szaladtunk tovább egy alacsonyabb épületig. Ismertem az utat, még akkor utánajártam, hol dolgozik a pártfogóm, miután találkoztam vele. Mindig igyekeztem mindent kideríteni azokról, akiktől függtem. Apám erre tanított. Bár apám beledöglött a nagy eszébe.

Úgy surrantunk, mint az árnyék a kisebb repülőgépek, épületek között. A biztonsági személyzet épülete már előttünk magasodott. Az első szintről kellett a csávót lehívni, átverve a biztonsági portást, ami nehéz feladat lett volna, ha apám, a nagyokos, nem tanít meg profin hazudni és fapofát vágni. Megálltam az épület mellett, végignéztem magamon, lehúztam a dzsekim cipzárját, ujjammal átfésültem a hajamat. A csaj felé fordultam, fejéről lekaptam a kapucnit, az ő haját is átfésültem.

– Most biztosan jobban nézek ki! – dünnyögte, de benyálazta a mutatóujját és letörölte arcomról a piszkot.

– Akihez megyünk, rendes csávó. Az egyetlen, akiben megbízok. Azt tesszük, amit mond!

Ismét bólintott, de most nem vonta meg a vállát. Ebből arra következtettem, mindent ért. Megfogtam a kezét, mintha a kishúgom lenne, és határozottan besétáltam vele az épületbe. A portás azonnal megállított, én pedig nyugodtan megmondtam a nevet, akit keresünk. Nem kérdezett mást, így nem kellett a fals szöveg, csak a telefonért nyúlt. Jártam már az épületben, így oda sétáltam, ahol a vendégeknek jelöltek ki várakozó részt. Az ablakon keresztül láttuk a felszállásra készülő gépeket. A kiscsajt lenyűgözte a látvány, ahogy engem is néhány éve, amikor a pali idehozott, hogy a bizalmamba férkőzőn. Sikerült neki, bár nem amiatt, hogy megmutatta, hol dolgozik.

– Nahát!

Megismertem a hangját. Megfogtam Kotta kezét újra, és felé fordultam. Egymás szemébe néztünk. Amikor utoljára látott, gyerek voltam, egy felelőtlen, elárvult suhanc. Ő is öregedett, a szeme sokkal ráncosabb lett, de tekintete, a régi bohócszeme most is barátságos volt, mint akkor, amikor először találkoztunk. Bármit mondott, bárhogy szidott vagy nevelt, a szemei mosolyogtak. Talán ezért is kapott tőlem esélyt.

– Gyertek!

Követtük őt kifelé, szinte ugyanarra, amerre jöttünk. Az irodaépület mellett vezetett minket, arra a pici sarokra, amelyről tudtam, kiesik a kamera látószögéből.

– Segítség kellene – mondtam feleslegesen, hiszen kitalálhatta magától is, minek fordultam hozzá. A lányra nézett végig, azt hitte, miatta jöttem. Eszembe jutott, hogy igen, akár miatta is kellett volna, hogy jöjjek. Végtére is kölyök még, és egy ilyennek nem az utcán van a helye. Gyorsan elhadartam a történetet. Kiemeltem, hogy kaját akartam lopni, és tévedésből került hozzám az anyag. Csak hozzám. Elborult egy pillanatra a tekintete, ahogy meglátta a zacskót, de azonnal érte nyúlt, zsebre vágta. A pénztárcával ugyanezt tette. Kottára néztem.

– Vele kell maradnod! – közöltem határozottan. Az öreg bólintott, a kiscsaj menekülőre fogta volna, de kicsi keze még mindig a markomban volt. – Emlékezz, mit mondtam! – szóltam rá.  Apróra húzta össze magát, most igazán kislánnyá vált. – Ő segíthet, én nem tudok – nyugtattam. A férfi felé nyújtotta a kezét, Kotta rám nézett. Biztatóan bólintottam, ő meg majdnem elmosolyodott. Csak egy icipicit húzta el a szája szélét, és elfogadta az öreg kezét.

– Keress meg egy hét múlva. Raktármunkásokat keresnek, ha akarod, beviszlek, lehet munkád.

Bólintottam, és elfordultam tőlük. Mindhárman tudtuk, hogy nem jövök vissza. De a tabletták jó helyre kerültek, Kottáról is gondoskodni fog az öreg. Nekem pedig apám már adott szakmát a kezembe, meg tudtam szerezni mindazt, amire szükségem volt. 

Köszönöm a feladatot és a lehetőséget.

Romantikus történet jelent meg a Holnap Magazin márciusi Tollforgató pályázatán.

Részlet a novellából:

"A zöld fejű tőkésréce hófehér gallérjával lelkesen követte szürkés-fehér dísztelen párját a tavon. Dórinak sikerült kiszöknie az ebédről, bár anyja kifejezetten kérte, hogy ismerkedjen, beszélgessen a családtagokkal, akikkel nagyon ritkán van lehetőségük találkozni. Dóri talán, ha három emberről tudta megmondani, hogy milyen rokonságban állnak az anyjával.
– A helyes srác megjelent! – szólalt meg mögötte egy férfihang.
– Ezt ne csináld, most azonnal kérem, hogy felejtsd el azt a mondatomat! Különben is, nem vagy annyira helyes.
– De, az vagyok, és egyébként Krisztián, az unokatestvéred. Vagy másod-, esetleg lehet, hogy harmadunokabátyád. Édesanyád küldött utánad, mert, mint említette, állandóan elcsavarogsz, nem nagyon szereted a családi rendezvényeket.
– Leginkább nem szoktam ilyesmin részt venni. Mióta a szüleim elváltak, a család anyám meg én, szóval ezekről ott – mutatott a ház felé –, nem is tudtam, hogy léteznek.
– Akkor nem mondom, hogy részvétem, mert nem gyászolsz.
– Te igen?
– Fogalmam nincs, ki volt szegény megboldogult. A szüleim cipeltek el, ha már voltam olyan bolond, hogy épp most látogattam haza.
– Honnan?
Dóri kíváncsian kérdezte ki a fiút, aki mesélni kezdett a dunántúli életéről, az erdőről, ahol vadőrként dolgozik, a csendről, amely a vadászlakot körülöleli. Egy idő után már nem a kacsák mellett beszélgettek, megkerülték a kis település melletti halastó talán fél hektárnyi területét, miközben kikérdezték egymást a családtagokról, gondolatban felkutatták közös rokonaikat. Később szóba került a múlt, meséltek egymásnak az iskolai éveikről, jókat nevettek a másik szerencsés vagy épp szerencsétlen vizsgaidőszakain. Krisztián elmondta, hogy két évig kereste a megfelelő erdőt, amelyik befogadja és munkát ad neki, minderről viccesen, részletesen beszámolt, mert mint elmesélte, az volt a legfőbb vágya, hogy azt csinálhassa, amit mindig is szeretett volna. Rájuk sötétedett, amikor úgy döntöttek, hogy visszamerészkednek a rokonaik közé.
– Jópofizás után, kilenckor ismét a kacsaúsztatónál?"

A folytatást megtalálod: https://holnapmagazin.hu/proza/tollforgato-tortenetek/94053/

A Holnap Magazin Kiadó 2024 évben regénypályázatot  hirdetett. Terveim között szerepelt, hogy a 2015 évben, e-könyvként megjelent  Az érem mindkét oldala című erotikus kalandregényem újraszerkesztve, átdolgozva ismét megjelenjen nyomtatott formában, ezért a kiírásra ezt a kéziratot küldtem el.  A 125 érvényes pályázati anyag közül a kiadó az én kisregényemet is kiválasztotta a kedvezményes kiadói programba. 

Nagyon örülök annak, hogy a történet nyomtatott formában is meg fog jelenni.

Új borítót kap a kötet, amelyet Herczeg Orsi fényképésszel álmodtunk és Maksi Mónika grafikussal valósítunk meg. Jelenleg a borítón és a marketingen dolgozunk. Nemsokára visszakapom a szerkesztőtől a kéziratot, amellyel egy nagyobb munka veszi ismét kezdetét, közösen fogjuk átnézni a javasolt módosításokat.

Sokat tanulok a szakemberektől és nagyon izgatott vagyok, izgalmas időszak ez most az életemben. Bízom benne, hogy az erotikus kalandregény elnyeri majd a tetszéseteket, mindenesetre mi mindent megteszünk a körülöttem álló segítő csapattal, hogy ez így legyen.

 A kész könyv megjelenése 2025 tavaszán várható.

Íme a fülszöveg:

Egy fiatal lány történetét olvashatod, akinek minden vágya az, hogy orvos legyen. Elindul hát Debrecenbe, hogy beteljesüljön a vágya: orvosnak tanulni, gyógyítani. Ám az első lépés után jönnek a problémák: nincs pénz.. és ha nincs pénz, nem lesz tankönyv, felszerelés, sőt, még az ebéd kifizetése is egyre nagyobb nehézségbe kerül. Egy ismerőse tanácsára eljut Júliához, aki munkát ajánl neki. Petra dönt. Hogy jól döntött-e, azt maga sem tudja. Timivé alakul, pénzt szerez, és így mindent biztosítani tud ahhoz, hogy a tanulmányait folytathassa. Csakhogy valahol közben elvesződik Petra. Vajon visszatalál régi énjéhez, vagy az új felemészti? Hova vezeti a pénz utáni vágya? Ezer kérdés közt őrlődik, és halad egyre jobban a sötétség útján, miközben kapálódzik a fény felé. De a pénz, a diploma, az kell.... És az élete?

Bár  megadatott nekem, hogy a szerelem érzését mindennap átéljem, mégis hoztam ma estére egy verset.

Nem az én versem, de az én egyik kedvenc versem. Ennél szebben nem tudom kifejezni én sem azt az érzést, amely mindannyiunkat megmozgat, amelyre vágyunk és amitől kiteljesedik az életünk.

CSUKÁS ISTVÁN: SZERELMES VERS

Mindennapi álarcainkról írtam néhány szót a Holnap Magazin Tollforgató történetek sorozatában.

A hívószó az "Álarcok" voltak, de nekem mégsem a bál, a farsang jutott eszembe, hanem azok az álarcok, amiket nap mint nap használunk, viselünk. Felmerült bennem a kérdés, jó, hogy használjuk ezeket az álarcokat, felveszünk szerepeket, vagy ezzel becsapjuk önmagunkat, esetleg másokat? Erről szól az alábbi történetem, melyet fogadjatok szeretettel:

"– Minden vágyam az, hogy észrevegyen „úgy is” – sóhajtott, tudtam, Erikről beszél. A fiú szeptemberben érkezett az osztályába, és bár még nem találkoztam vele személyesen, úgy éreztem, családtag. Viktória minden nap mesélt róla, pontos információm volt arról, hogy mikor mit eszik, mi a hobbija, hogyan tanul, a szülei, testvére is ismerős volt számomra, hiszen a lányom úgy rá volt kattanva, hogy még a kedvenc szavajárását is átvette. – Rám se néz, mindig csak azzal a két libával lóg, velük beszélget szünetben, suli után egy irányba mennek haza, és a kosárlabda meccseire is őket hívja mindig. Miért nem vesz észre, anya? Beszéltünk néhányszor, de nem figyelt fel rám. Valahogyan meg kellene változnom! – felsóhajtott és rám nézett, mintha megerősítést vagy ellenkezést várna. – Legalább azt tudnám megfogalmazni magamban, miért vonzódom hozzá ennyire? Valójában semmi különös nincs benne, amit ki tudnék emelni, de van egy furcsa kisugárzása, amihez vonzódom és amikor a szép, tengerkék szemeivel rám néz, egyszerűen vágyom arra, hogy megsimogassam a kezét, hozzáérjek, sőt, már az is boldoggá tesz, ha a székhez hozzáérek, amin korábban ült. Nem vagyok normális!
– Azt azért nem mondanám, hogy mindez nem normális – jegyeztem meg. – Szerinted mit kellene tenned, hogy felfigyeljen rád?"

A választ és a folytatást megtaláljátok a Holnap Magazin oldalán.

https://holnapmagazin.hu/proza/tollforgato-tortenetek/93640/

A rokkantkocsis lány elnézést kérve, de határozottan foglalta el a számára kialakított helyet a metrón. Igaza volt, készségesen pattantam fel a lehajtható székről. A következő megállóban babakocsival érkezett egy nő, tudomásul vette, hogy a kocsinak kialakított hely foglalt, jobb híján megállt az ajtó előtt. Az utána felszálló utasok hangosan morogtak miatta. A mozgáskorlátozott lány addig helyezkedett a saját maga által irányítható székkel, amíg helyet tudott adni a babakocsinak is, így helyre állt a béke. Már ez a lépése is nagyon szimpatikus volt számomra, de ami ezután következett, az szerintem mindent felülmúlt.

Az anyuka angolul fordult hozzá és útba igazítást kért. A lány, a magyarokra szerintem annyira jellemző módon, értette a kérdést, de nem használva a nyelvet, eléggé nehézkesen válaszolt. A nő azonban nem értette a választ, így a lány a telefonját vette elő és felhívta az apját, tőle kérve segítséget. Az apa is csak “törte” az angolt, de elmondta, amit a lánya kért, miközben sűrűn elnézést kért a gyenge angol tudásáért, és amiért nem tudja jobban elmagyarázni. A nő azonban megértette a választ, nagyon köszönte.

Ismét helyreállt a rend, egy ideig magammal voltam elfoglalva, majd hallottam, hogy a lány próbálja jelezni a nőnek, hogy a következő állomáson kell kiszállnia a metróból. Mivel magyarul beszélt, az anyuka megint csak nem értette. Nekem beugrottak a helyes szavak, odafordultam és segítettem. Mindketten megköszönték, ám ekkor a lány elkezdte magyarázni, hogy ő is arra megy, elkíséri. Segítséget kérve nézett rám. Ez a mondat azonban már messze meghaladta az én tudásomat is, csak szavak jutottak eszembe, a lány is tett hozzá valamennyit, majd felénk fordulva egy nyugdíjasnak tűnő, igen idős néni egészítette ki az angol tudásunkat újabb szavakkal. Végre a nő megértette, hálásan bólogatott.

Néztem, ahogy a mozgáskorlátozott lány és az édesanya a gyermekével együtt elhagyják a metrót. Jó volt látni őket, ahogy tovább „beszélgettek”, igyekezve megérteni egymást. Ilyenkor mindig arra gondolok, milyen jó lenne, ha több nyelvet ismernénk és beszélnénk is, ha mernénk megszólalni, segíteni, ahogy ez a lány tette itt, előttem.

Megszédültem a munkahelyemen, elestem, de szinte azonnal pattantam is fel és haladtam volna tovább, azonban a kollégák megállítottak.
– Akár agyvérzés jele is lehet! – figyelmeztetett a kihívott mentőorvos. Ezzel a mondatával meggyőzött, így nem sokkal később már a kórházi ágyon feküdtem, karomban a bekötött infúzióval. Talán egy óra is eltelt, mire az önsajnálatból kimászva, az első ijedtséget elengedve szétnéztem magam körül.
Az idős asszony a mellettem lévő ágyon aludt. Arca békességet sugárzott, bár még a fehér ágyneműhöz képest is sápadtnak tűnt. Rettentően törékenynek és gyengének látszott, a takaró alig láthatóan emelkedett apró légzésének ütemére.
Lehunytam a szempilláimat, álmosnak éreztem magam, talán a gyógyszer miatt, ami hangtalanul csepegett belém. Pár perc múlva zajt hallottam az ágyam mellett, azonnal reagáltam.
– Bocsánat, szia, elnézést, jó napot, nem zavarok, bejöhetek? – kérdezte az ágyam melletti apró széken ülő fiatalember zavartan.
– Szia! – mosolyogtam rá. – Persze, maradj csak!
– Azt hittem, alszol, úgy tűnt … – magyarázkodott még mindig zavartan. – Csak ilyenkor tudok bejönni Erzsi mamához, a nővérek megengedték, azt hiszik az unokája vagyok – mondta, majd kissé elpirult. – Szóval az vagyok, az unokája, vagyis…
– Semmi gond! – nyugtattam. – Engem nem zavarsz, a néni viszont alszik, mióta itt vagyok.
– Igen, tudom, a gyógyszerektől. De jobb is, így nem érez fájdalmat.
– És te ennek ellenére itt vagy! – jegyeztem meg.
– Ő is ott volt, amikor beteg voltam – vont vállat a fiú, látszott, végre megnyugodott, helyre tette magában a helyzetet, a jelenlétemet. Megfogta a néni vékony kezét. – Sok időt töltött velem, mert beteges gyermek voltam. Aztán kiderült, hogy glutén érzékeny vagyok, pontosabban ő vette észre, és győzte meg a szüleimet, hogy vizsgáltassanak ki.
– A néni a nagymamád?
– Nem, a bejárónőnk! – mondta, majd zavartan nézett ismét rám. – Ezt kérlek ne mond el itt senkinek, mert akkor nem engednek be hozzá.
– Rendben! – ígértem. Láthatta rajtam, hogy nem nagyon értem a szavait, így mesélni kezdett:
– A szüleim üzletemberek, jól menő órakereskedésük van, a nagyszüleimtől örökölték. Apám sokat utazik, anyám vezeti a boltot. Imádták a munkájukat, de rám és a házra nem jutott idejük. Erzsi mama nyugdíjas tanítóként kevés pénzből élt, ezért vállalta a háztartás vezetését. Naponta jött hozzánk, főzött, takarított, mosott, vasalt, és sokszor vigyázott rám. És mivel sokat voltam beteg, gyakran ő volt otthon velem. Évekig járt hozzánk, azonban anyám egy idő után elküldte, mert észrevette, hogy jobban ragaszkodom a nénihez, mint hozzá. Ez azután történt, hogy kiderült a betegségem – mesélte, miközben megsimogatta a vékony, eres kezet. – Aztán sokáig felé sem mentem! – mondta szomorúan, majd szabadkozni kezdett nekem, vagy inkább talán magának: – Végre folyamatosan járhattam iskolába, apám nem cseszegetett azzal, hogy sápadt vagyok és gyenge, az osztálytársaim befogadtak, már nem voltam különleges és beteges. Kinyílt a világ előttem.
– De most itt vagy!
– Gyermekkoromban szerettem volna megtanulni gitározni – árulta el. Nem értettem az összefüggést. – A szüleim a matekot és a gazdaságtant erőltették rám, üzletembert akartak faragni belőlem, aki átveszi és tovább viszi a hagyományt. De mindez nem érdekelt, engem a zene tett boldoggá.
– És most mivel foglalkozol?
– Nemzetközi kereskedelmet tanulok.
– Tehát az ő kívánságuk teljesült – állapítottam meg.
– Nem egészen – mosolygott. – Négy évvel ezelőtt, az egyetem megkezdése előtt átrendeztem a szobámat. A régi könyveim között találtam egy kötetet, ami évek óta nem került a kezembe. Mesekönyv volt, egy rövid, talán tíz oldalas történet, amely egy nyúlról szólt, aki gitárral a kezében szelídítette meg azokat az állatokat, akik fel akarták falni.
– Én nem ismerek ilyen mesét.
– Én sem emlékeztem már rá – bólintott egyetértően. – Ő írta, Erzsi mama. Kinyomtatta, beköttette, majdnem olyan volt, mint egy nyomdában készült könyv. A címe: Menj és éld a vágyaidat. Nekem írta, mert tudta, hogy szeretnék gitározni, és hogy a szüleim nem értenek meg.
– Ez kedves volt tőle.
– A könyvről eszembe jutottak azok a napok, amikor hozzánk járt, együtt készítettük a vacsorát, esténként megbeszéltük, mi történt aznap az iskolában. Tőle tanultam, hogyan kell rajzolni a k betűt, hogy ne legyen belőle h – eltűnődött. – Gyermekkorom legszebb emlékeit tőle kaptam és én elfeledkeztem róla. Később felkerestem, és azt követően minden héten. Megöregedett, legyengült, beteges lett. Mindenki elfelejtette, majdnem én is.
– De most itt vagy vele. Tud róla? Néha magához tér?
– Már napok óta nem. Nyolcvankét éves, sajnos, nem fogják tudni meggyógyítani, csak a fájdalmát csillapítják – elgondolkozott. – Valójában, számomra fontos, hogy itt legyek. Erőt ad nekem az, hogy vele lehetek. Holnap megyek egy meghallgatásra, szeretnék bekerülni egy klasszikus zenét játszó zenekarba.
– Szóval elindultál, hogy megéld a vágyaidat.
– Igen. És mindezt neki köszönhetem.

Olvassátok szeretettel és megértéssel, hiszen ismét a családon belüli erőszakra szeretném felhívni a figyelmet ezzel az írásommal. Bízom benne, hogy egyre kevesebb áldozat hagyja magát elnyomni akár verbális akár fizikai megfélemlítésről van szó.

Korán reggel ment el mindkettő. Éreztem a feszültségüket, nem csak abból, hogy alig néztek rám, minden mozdulatukból áradt az izgatottság. Egyedül hagytak. Hozzá vagyok szokva, de ez az ideges kapkodás hajnalban megzavart. Vártam egész nap, hogy hazaérjenek és foglalkozzanak végre velem. Estére már én is nagyon izgatott lettem, mert hiába vártam. Mérgemben leszedtem az asztalról a kitett díszmanót és szétcincáltam. Először csak egyet, aztán a másikat, majd a harmadikat is. A fényfüzért is lecibáltam volna, de azt nem értem el. Késő éjjel hallottam végre az autó érkezését. Szétnéztem a szobában, látva a szétdobált manódarabokat, elszégyelltem magam. Én nem szoktam rosszat tenni. Gyorsan összeszedtem a darabkákat és eldugtam az ágyamba, majd az egészre ráfeküdtem.

Csak a gazdi érkezett haza. Fáradtnak látszott és szúrós szaga volt. Kiengedett az udvarra, de nem jött velem, mint máskor. Mire visszaértem, már vizesen, ismét jószagúan fogadott, de csak egy simit kaptam és lefeküdt az ágyába. Reggel korán kelt, fáradtnak tűnt, megint alig szólt hozzám. Észrevette a szétcincált manókat, de nem szidott meg, kivette őket az ágyamból, takarított, majd megint elment. Semmi játék, semmi simogatás. 

Másnap minden megismétlődött, de akkor estére már nagyon szomorú lettem. Még az ételt is otthagytam. Nem értettem, mi történik, miért nem jön haza a gazdiasszony, miért ideges a gazdi és miért nem foglalkozik velem. Már annak is örültem volna, ha a szétcincált manók miatt megszid. Felnéztem a csillogó fára, ami napok óta állt a kisasztalon. Emlékeztem arra, hogy amikor ez a csillogó fa megjelent, mindig jókedvűek voltunk, nem úgy, mint most. Talán, ha lehúznám az asztalról, figyelnének rám? Hazajönne a gazdiasszonyom? Két lábra álltam, de nem értem el. Ráugattam, de nem mozdult. Visszasomfordáltam a helyemre.

Negyedik nap reggelén a gazdi megint elment korán. Bár most több simit kaptam, ez nem volt az igazi. Ám délután mikor meghallottam az autó érkezését, megéreztem a gazdiasszonyom illatát. Szúrós és furcsán édeskés illattal keveredve, de ő állt az ajtó előtt. Amikor végre beléptek együtt, mindketten, majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Össze-vissza rohangáltam a házba, picit be is csurrant, dehát annyira örültem. Ők azonban alig törődtek velem. Egy csomaggal bementek a szobába, ahonnan én mindig ki voltam tiltva. A csomag büdös volt, szúrós szagú, édeskés is, meg kakaszagú is. Ugatni kezdtem a bezárt ajtót, hogy tudja, itt vagyok, nem engedem, hogy bántsa a gazdiaimat.

– Hallgass, Morzsi! – szólt rám a kilépő gazdi, ám leült mellém, ölébe vett. Beszélni kezdett valamiről, amit nem értettem, de hangja kedvesen szólt, megnyugtatott. Elfeküdtem az ölében, élveztem, ahogy cirógatja a fülemet. És végre kijött a zárt szobából a gazdasszony is. Ő is leült mellém a földre. Átkúsztam volna hozza, ahogy régen is tettem, de az a furcsa szagú csomag most is a kezében volt. Rámorogtam, de a gazdi rám szólt és ismerős szót ismételgettet:

– Barát!

Elhallgattam, megmozgattam a farkamat, jelezve, értem a szót. Engedték, hogy megszagoljam, megnézzem a csomagot. Gazdiasszonytól is ezt hallottam:

– Barát.

A csomag most édes illatú volt. Nem tudtam, mit látok, de elfogadtam, hogy „barát”.

– Téged is? – kérdeztem tőle, de nem vártam választ, rájöttem magamtól is, hogy igen, őt is befogadták, mint annak idején engem a menhelyről.

Mai utazási élményem. Mosolyogtam még akkor is, amikor beléptem a lakásunk ajtaján. Pedig még csak nem is én olvastam, én csak láttam az ő boldogságát.

Mi a boldogság?

A fehér hajú idős hölgy a buszon ült. Koráról nemcsak a haja színe, hanem az arcán és kezén látható ezer ránc is árulkodott. Anyagi helyzetéről a kopott, sokéves zöld szövetkabát, és az elnyűtt sötétbarna kézitáska mesélt.

A fehér hajú idős hölgy olvasott. Szemei, sőt, volt, hogy az ujja is követte a sorokat. Ráncokkal teli bőre a szája körül huncut mosollyá alakult, izgatottan nyalta meg néha a szája szélét, miközben lapozott a következő oldalra. Gyorsan és élvezettel falta a sorokat. Az egyik megállónál felnézett, kék, átható tekintete találkozott az enyémmel, majd visszasiklott a könyvre. Kíváncsi voltam, mi köti le ennyire a figyelmét. Leiner Laura ifjúsági regényét, A Szent Johanna gimi sorozat egyik részét olvasta nagy élvezettel.

Nem tudtam az arcáról levenni a szemem. Jó volt látni őt, valamiért én is mosolyogni kezdtem. A kinézete, a kora, az általam vélt helyzete ellenére olyan boldogságot sugárzott, ahogy falta a könyvet, jókat kuncogott magában, hogy mindez magával ragadott engem is. Pedig biztosan voltak, már csak kora miatt is, egészségügyi problémái, feltételezem, hogy anyagi gondjai is, és ki tudja, mit élt át a sok, talán hetven-nyolcvan év alatt, ám mindezt félre tudta tenni, és teljesen belefeledkezve a könyvbe átadta magát a történetnek. Látszott rajta, hogy boldog abban a pillanatban. Mi a boldogság? Egy pillanat, amelyet akkor mindketten megéltünk.

1972 nem volt egy kifejezetten jó év a történelmi feljegyzések szerint, ám azon az augusztus végi napon, amikor egy késő esti pillanatban megérkeztem, velem együtt Magyarországon négyszázhúsz gyermek született. Bízom benne, hogy a többieknek jobban örültek, mint nekem, én, mint második lány némi csalódást okoztam a családban. Szüleim azonban tettek arról, hogy a családi név ne haljon ki, így született nemsokár egy öcsém, aminek köszönhetően középső gyermek lettem, annak összes frusztrációjával.

Abban az évben történt egy számomra érdekes esemény is, amely később nagy hatással volt rám. Az Egyesült Államokból útjára indul a Pioneer-10 űrszonda a Naprendszer külső bolygóinak kutatására. Egészen 2003-ig várták, hogy adatokat szolgáltat, amikorra várhatóan az akkumulátorai lemerültek. Dolga végeztével a vörös Aldebaran felé veszi az útját, amit kétmillió év múlva érhet el. Fedélzetén a műszerek mellett egy fémlapot is hordoz, melyben a kiindulási állomása a Föld van megjelölve lakóinak rajzaival. Ez a tudományos lapokban és ma már az interneten is fellelhető hír egész korán megragadta a fantáziámat. Jó kislány voltam és sokat tanultam, olvastam, minden érdekelt, válogatás nélkül faltam a könyveket, így erre az eseményre is rábukkantam. Elképzeltem, hogy valamikor, valakik, odakint az űrben nézegetik a gyerekek képeit és fejlesztik a tudásukat, hogy eljöjjenek meglátogatni minket. Biztos vagyok benne, hogy ez a gyűjtögetési folyamat most is folyik, vagy talán már itt vannak köztünk és csendesen szemlélik, mit művel magával és a környezetével az emberiség.

Én magamat alakítottam, mint középső gyerek, ahogy mondani szokták, „elvoltam” csendesen a könyveimmel, később kiegészítve választott vallásommal, a buddhizmussal. Amikor tinédzserként szükségem volt arra, hogy valahonnan bátorságot merítsek, akkor Buddha tanításai kéznél voltak és erőt nyújtottak számomra. A Star Wars filmek is segítettek ebben, elkábítottak a messzi-messzi galaxisban történő események, épp úgy hittem, hogy az Erő bennem is ott van, mint az a sok gyerek velem együtt, akik ezerszer beültek a fapados moziba megnézni újra és újra A Jedi visszatér című filmet. Később felfedeztem, hogy könyvben is megörökítették a történetet. Miután elolvastam, ráébredtem, hogy a könyv mennyivel nagyobb élményt ad, mint a mozi, így azóta, ha lehetőségem van, először olvasok és csak utána megyek moziba. Mindig a könyv ad nagyobb érzelmi élményt, de azért a vászonra vetített kép is magával ragad.

 Írni azért kezdtem, mert borzasztóan nem szerettem a valóságot, a fejemben lévő barátokkal sokkal jobb volt társalogni, mint az osztálytársaimmal. Kate Pilloy néven írok negyvensok éve. Néhány írásom megjelent korábban, de inkább baráti körben, amatőr írókkal osztottam meg történeteimet. Napjainkban vagy kicsit régebben játszódnak ezek a mesék – ismerős helyszíneken, valós helyzetekben, olyasmikkel, amik velünk is bármikor megtörténhetnek. 

 Az írásmódom leginkább forgószélhez hasonlítható. A szereplők elevenen élnek bennem, társaságomban vannak a mindennapokban, együtt sírunk és nevetünk, osztozunk titkaikon és sikereiken. Ők nem csupán fikciók, hanem élő részei az életemnek. Amikor úgy érzem, hogy telítődtem a képzelet világában játszódó eseményekkel, leülök írni, és szó szerint engedtem áramolni belőlem a szavakat. Az írás folyamata nekem nem a tervezésről vagy a szervezésről szól, inkább egy spontán folyamat, amely során a fejemben beszélgető barátaim életre kelnek a lapokon. Ezért mindig van nálam toll és papír, hiszen ki tudja, mikor szólal meg valamelyik szereplőm egy olyan szöveggel, amit azonnal meg kell örökítenem, különben elfelejtem. Ez az alkotási folyamat számomra nagyon izgalmas, hiszen soha nem tudom egészen biztosan előre, hogy a történet merre kanyarodik majd tovább, míg meg nem írom. Aztán csak bámulok ki az üres fejemből és csodálom, milyen történet került ki a kezem közül a papírra. Azt gondolom, ha nem írnék, üresebb lenne az életem és valószínűleg megzavarodnék. Hiszen akkor, amikor a gép előtt ülve elfogy a történet belőlem, egy kicsit kiürül a fejem, így helyt kap a következő baráti társaság. Ha nem így lenne, nagy káosz lenne odabent.

Legjellemzőbb stílusjegyeim közé tartozik a természetesség, az érzelem, a mély emberi kapcsolatok ábrázolása krimivel, vagy valamilyen izgalmas csavarral meghintve. Törekszem arra, hogy minden történetem egy szelete legyen az életnek, tele önmagunk felismerésével és megértésével. Feszegetem a határokat, az emberi kapcsolatok, az elfogadás, a másság, a rasszizmus, az önértékelés, az önbecsülés témáját. Beleszövők néha egy kis erotikát, talán egy kevés csalást vagy rablást, előfordul, hogy spirituális tanítást. Bár nem tervezetten végzek kutatómunkát, de ha megszólal bennem egy szereplő és olyanról beszél, amit valójában nem tudok, elém jön egy cikk, egy előadás, manapság egy internetes oldal. Meghívást kapok abba a városba, vagy éppen ott tartanak egy számomra érdekes koncertet. És ha már ott vagyok, megnézem például a bennem élő szereplő kedves cukrászdáját is. Hirtelen kitágul a tudásom, sajnos azonban, ha lezárom a történetet, el is tűnik. De milyen jó visszaolvasni a saját mesémet!

Sokat köszönhetek az Amatőr írók klubjának, ahol több amatőr író megosztotta az írásait, támogattuk, bíztattuk, tanítottuk egymást. Az ő segítségükkel nyertem meg az első könyvem kiadását, 2013-ban Hazug igazságok címmel, majd a második kiadott könyvemet is ők lektorálták, ami 2015. évben Az érem mindkét oldala címmel lépett be az e-book világába. Ma már mindkét kötetet visszahívtam és újra szerkesztve jelentetem meg hamarosan.

Több kéziratom pihen még az íróasztalomon mélyén. Szeretném azokat is megosztani az olvasókkal, azokkal, akik szeretik a kalandregényeket. Ezért indítottam blogot, fenn vannak a novelláim a Wattpadon és a Facebook-on. Bűnügyi, erotikus, elgondolkoztató, romantikus, spirituális műfajban írok. Épp olyan sokféle az írásaim zsánere, mint amilyen sokszínű én magam vagyok.

Olyankor, ha írok, megszűnik körülöttem a világ. Ezt megsínylette a két gyermekem, akikre nem mindig abban a pillanatban tudtam figyelni (hiszen éppen írtam ki magamból egy történetet) amikor igényelték, de már felnőttek, és elmondásuk szerint, nem haragszanak rám amiért ilyen anya voltam. Miért is tennék, önálló, okos fiatalemberek lettek, akik tudják, nem kell mindig anya szoknyájához szaladni. Boldog éveket töltöttem férjeim mellett, de azért a harmadik lett az igazi, ő már nem csak férj, hanem társ és sokszor pszichológus is, aki sikeresen lecsillapítja forgószél természetemet. Most Budapesten élünk, de bárhol is van az otthonunk, végül is mindkettőnk számára az a fontos, hogy egymás mellett legyünk. Talán ezt hívják ikerláng kapcsolatnak. A lehetőséget, hogy írjak és az erőt, hogy foglalkozzam a marketinggel belőle merítem, ő a biztos háttér számomra.

Mindemellett kiemelném, hogy 1972 évben mutatták be a Keresztapa című filmet csodálatos szereplőkkel. Hatalmas sikere van a mai napig. Én ilyen hírnévre nem törekszem, de bízom benne, hogy írásaim eljutnak az olvasókhoz és nekik szerzek néhány kellemes percet a történeteimmel. Egyszóval mindent összevetve, egész jó kis év volt az az 1972, és azóta is, így visszanézve, mindegyik év jó volt, hiszen megtaláltam mindig a jót, a boldogság lehetőségét, vagy legalább a csíráját, amit elültetve előbb-utóbb minden rendeződött.

A Neon Books Kiadó Felnőttmesék téli estékre  Pikáns karácsonyi történetek címmel novellapályázatot hirdetett, melyen én is indultam a Karácsonyi lázadás című novellámmal. A zsűri döntése alapján a novella bekerült a kötetbe, így a kiadó oldalán 2024. december 16-tól ti is megvásárolhatjátok.

Figyelem, a kötet 18 éven felülieknek való! A pikáns szót kéretik komolyan venni! :)

Egy kis ízelítő a novellából:

Úgy gondoltam, ideje frissíteni a fotótáramat, hiszen a 2013-ban készült képek kissé elavultak. Akkor a Hazug igazságok című könyv miatt kértem fotós segítségét, most az Örökölt élet kiadásával kapcsolatban gondoltam úgy, hogy szükség lenne néhány időszerű képre..

Herczeg Orsi profi, ügyes, vidám fiatal fotós, aki szerencsére nagyszerű alkalmazkodó képességgel rendelkezik és ennek köszönhetően elviselte minden nyűgösségemet. 

A képek elkészültek, néhány borítóra kerül, a többi előbukkan majd a különböző internetes felületeken.

"A falon kúszó vadszőlő rendületlenül élt és virult, én viszont úgy éreztem, egyre vacakabbul vagyok." A főhős bár összetört, majd mégis felállt a körülötte kialakult nehéz helyzet, az őt ért támadások, a félelmei és a bizalomvesztés után. Elzavarták, meggyanúsították árulással, de ennek ellenére maradt és harcolt, ahogy a vadszőlő azon a belvárosi falon, ahol igazából semmi keresnivalója nem volt. Azonban küzdött azért, hogy minél több napfény érje, kapaszkodott a meredek házfalon és végül sikert ért el, újabb ágakat eresztett, tapadókoronggal megkapaszkodott és leveleket nevelt, majd boldogan szívta magába a nap áldásos melegét. 

A napok ma még izgalmasabbak, miután kiderült, hogy mégsem jelenik meg a könyvem. Néhány technikai probléma lépett fel, így az Örökölt élet című könyvre még néhány hónapot várni kell. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, de én kitartok, és remélem ti is, akik már várják az új regényt. A könyv meg fog jelenni azért, mert úgy érzem, hogy a benne bemutatott társadalmi problémák, felvetett kérdések nem csak engem, hanem mindannyiunkat érdekel, eszünkbe jut, velünk forog a mindennapokban.

Az Örökölt élet egy választ ad arra, miként lehet kezelni a másságot, az ambivalens érzéseket, az idegengyűlöletet. Példát mutat arra, milyen hatalmas ereje van a családnak, a szeretetnek, az összetartozásnak. Mindezt könnyed stílusban, bűnügyi romantikus műfajban.

 ----------

Izgalmas napokat élek most meg. Még augusztusban írtuk alá a Kiadóval a szerződést a harmadik regényem kiadásával kapcsolatban. Ma ott tartunk, hogy készen vannak a szerkesztési munkálatok, várom a tördelt szöveget, hogy utoljára átnézzem a szerkesztővel, talán holnap megérkeznek a borítótervek is. Minden nap történik valami a könyv körül.

Tegnap megírtuk a fülszöveget, sokan segítettek benne, ezúton is köszönöm nekik.

Szerettem volna megfelelően összefoglalni mindazt, amit gondolok a könyvvel kapcsolatban. Szerettem volna úgy megírni, hogy annak az olvasónak hívjam fel a figyelmét a könyvre, aki nyitott az olyan történetre, amely az emberek közötti kapcsolatok, a bizalom és az elfogadás határait feszegeti. Aki megengedi, hogy egy olyan világba vezesse el a történet, ahol a családi feszültségek és a titkok között találhatja meg a főszereplővel együtt az igazságot, a szeretetet és győzi le a múlt, bosszúra éhes árnyait. Bízom benne, hogy sikerült.
A következő napokban hozom az új információkat. Addig is, ha van kedvetek, nézzétek meg a Gyémántfelhő Kiadó oldalán a szerzők között a bemutatkozó írásomat. Szerettem volna, ha nem sablonos szöveggel jelenek meg, remélem sikerült és nektek is tetszik. :)

Láttam az arcán, amikor fellépett a buszra, hogy mennyire fáradt. Az ülésem mellett állt meg, szétnézett, majd belenyugodott, hogy állnia kell. Felálltam, az ajtó felé indultam. Azonnal leült a helyemre. Visszapillantottam rá, valóban nagyon fáradtnak tűnt.

A busz haladt tovább, több megálló után, a felszálló utasok miatt ismét mellé kerültem.

Felnézett rám, felismert, rám csodálkozott.

– Maga átadta nekem az előbb a helyét? – kérdezte zavartan.

– Mindjárt leszállok! – vontam meg a vállam.

–  Asszonyom, még ilyen sosem fordult velem elő.

– Fáradtabbnak tűnt, mint amilyennek én érzem magam – válaszoltam az igazat.

– Az vagyok! – hagyta rám a férfi hálás mosoly kíséretében. – Nagyon köszönöm a kedvességét.

Az egyik novellámat, a Szenvedésem történetét elkezdtem részletekben felrakni a Wattpadra. 

Kíváncsi vagyok, hogyan fogadják az ottani olvasók, remélem, lesz egy-két komment - talán később sem bánom meg ezt a reményemet. :)

Új képeket is kapott a két főszereplő:

Nem lesznek mindig ilyen mosolygósak ezek az arcok!

Térkép a blogoldalhoz

Mai agymenésem :)

Szerettem volna a blog arculatát egy kicsit módosítani, ezért a sablonok között kutakodtam.

A lehetőség, bár elég nagy a választék, nekem kevésnek bizonyult, így elővettem száz éve tanult programozó tudásomat és kicsit belenyúltam az alap sablonba. 

Neked hogy tetszik?

Olvasható szerinted az új háttérrel, aminek a hivatalos neve: világoscián?

 Mindemellett új menüpontokat is kialakítottam, és ha a főcímre kattintasz készült egy navigáció is.

Nézelődj kedvedre, miközben én igyekszem legalább heti szinten új tartalommal feltölteni a blogot.

Debrecenben születtem még a múlt században. Közgazdászként végeztem, azonban egész kicsi gyermekkoromtól szerettem történeteket és barátokat kitalálni magamnak. Az olvasás csak később lett szenvedélyem. Szeretek szaladni a sorok között, átlépni a főszereplő életébe, elképzelni az ő valóságát. Egy jó könyv ilyenkor már rólam szól, én magam vagyok a főszereplő és válok hosszú, barna hajú indiánlánnyá, vékony, szőke hercegnővé, küzdő állatvédővé, harcoló lánnyá, furfangos nyomozóvá. Aztán találkoztak a saját meséim és a vágy, hogy kiírjam magamból a történeteket. Beleélem magam a szerelőim helyzetébe, formálhatom a gondolatokat, a szavakat, a velük történő eseményeket. Élek egy másik világban, amely erőt ad a valóságot megélni. Az olvasóim szerint nekik is hasonlóak az élményeik, egy kicsit velem együtt élik meg a történeteimet. Érdekes, amikor úgy beszélünk egy-egy szereplőről, mint egy élő, közeli ismerősünkről, barátunkról. Mert a mese megelevenedik, velünk, bennünk él. Nagyszerű dolog ennek a részese lenni.

Imádtam mindig olvasni, mert a gyermekkorom valósága nem nagyon tetszett. Miért is nem voltam elégedett, boldog gyermek? Szemüveges voltam, duci és ügyetlen. Nehezen kezeltem az indulataimat sokszor sírtam, ha megbántottak, de nem tudtam kiállni magamért, engem el tudott bárki "taposni" egy fél szóval is. Nehezen barátkoztam, nem mertem társaságban megszólalni, főleg nem kezdeményezni. Azt gondoltam, buta vagyok. 

Pedig rengeteg álmom volt.

Szerettem labdázni, de ügyetlennek láttak és hát igen, ducinak, így csak magamnak rúgtam a labdát az emeletes ház falához, miközben elképzeltem, hogy valaki meglát és felfedezi a tehetségemet.

Szerettem énekelni, híres énekesnő szerepébe éltem bele magam, mint Kovács Kati, Szűcs Judit, Koncz Zsuzsa. Ám nem mertem kiállni az emberek elé, és a családban senki nem értékelte, ha énekelni kezdtem.

Imádtam a zongorajátékot hallgatni, csodáltam azokat, akik hangszeren játszanak, talán nekem is sikerült volna, ha befér egy zongora a bérházi lakásba és van legalább egy családtagom, aki komolyan veszi ezt a vágyamat.

Szerelmem a víz, az úszás, a természet, a folyó illata. Duci, szemüveges kislányként? Senki nem vette komolyan, hogy versenyúszó szeretnék lenni. Pedig hányszor álmodtam arról, hogy a nagy úszómedencében legyőzőm az összes versenytársamat, szelem a habokat, csak én vagyok ott és a víz, mely simogat, körülölel.

Az iskolai magyar tanárom már általános iskolában azt javasolta, olvassak, és akkor javulni fog a helyesírásom. Hát nem, ez nem jött be. Akkor én már rég kiolvastam a Delfin könyvsorozatot, helyesírásra mégis egyest adott. Egy nap, egy igazán gyenge könyv befejezése után azt gondoltam, én is tudnék ilyen történetet írni. Akkor írtam meg az első igazi mesémet, amit már regényként kezeltem. 

Ezt követően évekig írtam magamnak, a családnak, majd huszonnégy évesen elindultam azon az úton, hogy kézirataim kiadásra kerüljenek. Rengeteg helyre elküldtem a kinyomtatott írásokat, megkerestem nyomdát, könyvkiadót, híres írókat, kaptam egy kiadói szándéknyilatkozatot és itt meg is állt a történet. Nem volt pénzem és nem volt híres ismerősöm sem, aki tovább segített volna (ezt az akkori kiadó ajánlotta, nem én találtam ki).

Nem hagytam abba az írást, mert nem tudtam. A történetek mindig ott forognak a fejemben, talán ezért is nem tudok 100 %-osan teljesíteni ebben a világban. Felneveltem két csodálatos gyermeket, elvégeztem két főiskolát, sokat költöztem, munkahelyeket váltottam, és írtam. Ekkor ismertem meg az Amatőr írók oldalát, ahol rengeteg támogatást, tanítást, bíztatást kaptam. 

Pályázat segítségével jelent meg az első könyvem 2013-ban Hazug igazságok címmel, majd némi pénzt összegyűjtve az Érem mindkét oldala című könyv is felkerült egy könyvesbolt e-book oldalára 2015-ben. Több pályázaton is részt vettem, volt, ahol gyerekesnek tartották egy-egy történetemet, volt, aki azt írta, kiadhatatlan, volt, ahol olyan hozzájárulást kellett volna kifizetnem, amire nem volt lehetőségem.

Most, ötven éven túl, ismét ott tartok ebben az egész kiadási procedúrában, ahol fiatal koromban is. Sejtem, hogy nem ebből fogok megélni, de szeretném, ha írásaim eljutnának az olvasókhoz. Ezért a 2013-ban megkezdett blogot átalakítottam, itt szeretném bemutatni nektek az írásaimat. Már nem kell visszafogni magam, elértem végre, hogy felvállaljam a gondolataimat, így a mindennapi élet során megjelenő gondolatokat is papírra vetem, ezeket a Hétköznapok fülön találjátok meg. 

Felfrissítem a könyveimet, egyeztetek szerkesztőkkel, bétázókat és előolvasókat vonok be a munkába. A szakemberek nagyon sokat segítenek abban, hogy az általam leírtak az olvasó számára is élvezetes legyen. Célom, hogy ne csak én élvezzem az írást, hanem ti is a történeteim olvasását. Keresem a kiadót, aki foglalkozna velem, pályázatokra jelentkezem, de a szabad energiámat inkább arra fogom fordítani, hogy kapcsolatba kerüljek az olvasókkal. 

Alkonyat. A tó körül minden csendes. A tavon végigfutó Hold tükröződő fénye ezüsthidat vezet elém. Az alkonyat nem csupán a napszakra érvényes, a szó bennem vibrál, a jelentése engem érint. Ma töltöttem be a hatvanadik életévemet. Az ember életében ez már az a bizonyos B oldal, az öregkor. Bár nem így gondolom, tudatom még a fiatalságot tükrözi, de ezt csak én érzem így. Kívülálló azt mondaná rám: öreg, old school, nyugger. Persze a nyugdíjas kort még nem értem el, de tény, hogy elmúlt hatvan év a születésem óta, és sok minden történt velem, sok mindent csináltam az életemben. Mit csináltam? – kérdezem magamtól és keserűen nevetek fel, hiszen semmi olyat, amit más ne tett volna meg. Tanultam, dolgoztam, férjhez mentem, gyereket neveltem, házat építettem, autót vezettem, elválltam, férjhez adtam a lányaimat, eltemettem a szüleimet - ezt szinte mindenki elmondhatja magáról, az emberi lét sablonja. – Na jó – magyarázkodom magamnak – lehetett volna máshogy is, lehet minőségi különbség aközött, ahogyan egy-egy feladatot megoldunk, de az alapforgatókönyv általában megegyezik minden ember életében. Akkor miről szólt az én hatvan évem? Vagy talán egy fontosabb kérdés: miről szól az a néhány év, ami még előttem áll?

Eltűnődőm. Pár évet dolgozok még, vezetem az egyszemélyes háztartást, naponta megetetem a kutyát, a macskát, kényeztetem magamat is finom falatokkal. Esténként egyedül borozgatok a kertben, kicsit gyomlálok, metszem a bokrokat. Barátnőkkel, rokonsággal beszélgetek telefonon, hétvégén néha találkozom is velük. Tovább varrom az unokámnak szánt pizsamát, majd valamikor, ha lesz idejük eljönni hozzám, átadom neki. Alig ismerem őt, az unokámat. Ezer kilométer hatalmas távolság. Alig ismerem már a lányaimat is. A távolság, a hétköznapok..., nem tudom mi, de valami elvette őket tőlem.  Keseregjek ezen? – mosoly jelenik meg az arcomon. – Hiszen boldogok! boldogan élnek ott, ahol vannak, bár nélkülem, de a legfontosabb mégis az, hogy ők boldogok, egészségesek, élik az életüket, ahogy egykor én is tettem fiatalon.

De most én mit kezdjek a még előttem álló tíz, esetleg húsz évvel? Eszembe jut, hogy felmenőim általában kilencven évig éltek, az nekem még harminc évet jelent. Majdnem egy új felnőttkort. Akarom ezt? Vagy elvégezve az összes társadalmi feladatomat, érdemesebb lenne befejezni az egészet? Alkonyat. Vég. Nincs bennem keserűség vagy félelem, ez az élet rendje. Ahogy az állatvilágban is az idős állat elvonul, elvonul, hiszen nincs már feladata, ő már csak nyűg.

Viszont mit mondok Szent Péternek, ha vár a Mennyország kapujában és megkérdezi, mit csináltam a földi életem során?

folytatás a novelláskötetben

Megjelent: Az Ébredés című vers és novellakötet 2023-ban az Élő Irodalom - Élő Könyv Kiadó gondozásában

 https://mairodalma.hu/ebredes/

Petra kilenc évesen döntötte el, hogy orvos szeretne lenni.  További éveit arra szánta, hogy a legjobb eredményeket érje el az iskolában, a legtöbb tudást szívja magába. Félredobott mindent, nem járt koncertekre, moziba, nem bonyolódott szerelembe, olvasott, tanult, hiszen a CÉL lebegett a szeme előtt: bejutni az orvostudományi egyetemre.

Tizenkilenc évesen elérte célját, csakhogy kiderült, nem elég, hogy felvették, a kollégiumra, a tankönyvekre, a mindennapi megélhetésre pénzre van szükség, sok pénzre. Szülei egyszerű, őszinte, dolgos munkásemberek voltak, nem akarták, hogy lányuk adósságba verje magát, arra biztatták, dolgozzon a tanulás mellett.

Petra konzumhölgy lett.

És itt kezdődik az ő bonyodalma és az enyém is.

Szexuális tartalma van a regényemnek? Igen! 18-as karika, fólia és nem tudom, mi az, ami még kellene rá, hogy árulni lehessen?

A könyvben részletek vannak a konzumhölgyként megtapasztalt pillanatairól, igen, szexuális leírásokat tartalmaz, ugyanakkor Petra gondolatairól, fejlődéséról szól a történet. Végigkísérheti az olvasó a főhős gyötrődését, félelmeit, kétségeit, azt az utat, amíg eldönti, hogy többet ér e a becsülete, a teste, az élete, mint a gyermekkori célja.

 Hol lehet meghúzni a határt, és ki az, aki vakon, ismeretlenül rámondja az írásomra: ez bizony fóliát igényel?

Azért csatlakozom a #szabadirodalmat mozgalomhoz, mert azt gondolom, hogy az olvasó pontosan el tudja dönteni, hogy egy könyv, amit kézbe vesz, neki való e, akarja e olvasni, vagy leteszi, mert neki talán túl sok benne a szex, az illetlen szavak, az erotika. Szeretném, ha az olvasónak lenne lehetősége eldönteni, hogy Petra lépése, amikor konzumhölgynek állt, megfelelő volt e, megérte-e az életének, a becsületének egy részét feláldoznia a pénzért.  Ezek olyan kérdések, amiken az olvasó elgondolkozhat és nem olyan, amitől másnap luxuskurvának áll. Ezek az írások nem ártanak. Szórakoztatnak, kicsit tanítanak, de semmiképp nem ártanak. Engedjük, hogy az olvasó döntsön!

A mai napon a következő döntést hoztam:

Fel fogom jelenteni a metró aluljárójában kürtöskalácsot áruló eladókat, céget, és mindenkit, aki hozzájárult, hogy üzletet nyisson.

Vádolom őket azzal, hogy előre megfontoltan, folyamatosan, erőszakosan kínozzák az ártatlan, gyenge akaratú, önmagát megvédeni szinte képtelen áldozatot.

A tényállás a következő: Az orvos szerint 15 kilogrammal többet mutat a mérleg, mint amit a koromnak, magasságomnak és egészségi állapotomnak megfelelően kellene mutatnia. Én, mint szófogadó, becsületes állampolgár, mindent elkövetek azért, hogy az orvos előírásának eleget tegyek.

A következő lépéseket tettem meg a jó ügy érdekében:

Első lépés: eldugtam a mérleget otthon.

Második lépés: szóltam a férjemnek, hogy fogyni kellene (nevetve fogadta az ötletemet, de azért szurkol nekem).

Harmadik lépés: megnéztem több YouTube videót a fogyás módjairól, a különböző technikákról, a böjtölésről.

Negyedik lépésként recepteket kerestem a videók javaslatai alapján.

Ötödik lépés: időt adtam magamnak, hogy felkészüljek.

Hatodik lépés: megállapítottam, hogy még nem készültem fel, ezért újabb időt adtam magamnak.

Hetedik lépés: elkészítettem a tervet a fejemben: sokkal több zöldség, gyümölcs, kevesebb kenyér és semmi sütemény.   

Nyolcadik lépés: kitűztem a kezdő dátumot: 2024. augusztus 5.

Kilencedik lépés: Eljött az első nap: 2024. augusztus 5., hétfő: Sportosan átugrottam a reggelin. Majd elbuktam.

Én, az ártatlan, fogyókúrába kezdő és lelkes éhező vettem a metró aluljárójában egy kürtöskalácsot, mert annyira csábított az egész aluljárót betöltő illata, és mert tudtam, nem hoztam magammal ebédet (csak gyümölcsöt, hiszen fogyni szeretnék) és este is csak párolt zöldség vár otthon és mert egyébként imádom ezt a kalácsot, és eddig észre sem vettem, hogy milyen ellenálhatatlan a fűszeres aromája és nem is kellett sokat sorba állnom érte, még a munkahelyemre is simán beértem (hirtelen ennyi érv jutott eszembe, amellyel akkor a tettemet megvédtem).

Öt perc alatt befaltam a forró, puha, fahéjas kalácsot, még mielőtt a munkahelyemre valóban megérkeztem volna.

Most pedig rám tört a lelkiismeret-furdalás, hiszen mennyi mindent megtettem azért, hogy teljesítsem az orvos kérését, amit az én érdekemben kért, és az első nap elbuktam. Ám nem én vagyok a hibás, hanem az, aki engedte, hogy a kürtös kalács létrejöjjön, megvalósuljon, eladhatóvá váljon és épp az én utamba kerüljön. Szóval mindenki hibás, és én vagyok az áldozat ☹

A hat év körüli kisfiú az édesanyjával várt a buszmegállóban. Előttem szálltak fel a buszra, a gyermek sietve foglalta el az egyik üres helyet. Anyja két nagy, megpakolt szatyorral a kezében követte, melyeket a földre tett az ülés mellé, és már kapaszkodott is, mert a busz gyorsan hajtott ki a megállóból. Fáradtan sóhajtott, fejét a fogantyút fogó karjára hajtotta.

Az anya mellett álltam, meglestem őket. Mindketten kopott, de tiszta ruhát viseltek. Valahogy látszott rajtuk a szegénység. Talán a fiú viseltes cipője, hátáról levett kopott hátizsákja, vagy az asszonyon lévő elnyűtt felső árulkodott. Kissé rendezetlenül állt a hajuk is, különösen a kisfiú szőke tincsei tűntek túl kuszának. A négyüléses helyen a gyermek mellett és szembe vele is idősebb asszonyok ültek. Amikor a gyermek fészkelődve elfoglalta az üres ülést, félrehúzódott a mellette ülő, a szembe ülő nő is végig mérte őket. Valahogy látszott rajtuk, hogy nem szimpatizálnak a családdal. A fiúcska egy ideig megszeppenve ült a széken, majd felemelte a fejét, és mondott valamit az anyjának. Senki nem hallotta a hangját, olyan csendben szólt.

– Beszélj hangosabban és érthetően! – kérte az az anyja.

– Gondoltam! – ismételte a gyermek kissé bátortalanul.

A nő elmosolyodott, korábbi fáradtsága mintha tovatűnt volna. Kérdezgetni kezdte a fiát.

– Élőlényre gondoltál?

– Nem, tárgyra.

– Csak igennel és nemmel válaszolj! – kérte az anyja. – Tárgy?

– Igen! – vágta rá magabiztosan a gyermek.

– Használati tárgy? – kérdezte tovább az anya, én pedig csodálkozni kezdtem, honnan ismer a gyerek ilyen szavakat. Olyan kicsinek, vékonynak tűnt, mint egy óvodás, de most, a játék közben hirtelen mintha iskolássá nőtt volna.

– Nem!

– Dísztárgy?

– Nem!

– Egyik sem? Hát, ha nem használjuk semmire és nem is díszíti a környezetünket, akkor miért is van nekünk?

– Telefontok! – mondta hangosan a gyermek. A körülötte ülők már nem a kopott cipője állapotát figyelték, hanem mosolyogtak a játékon.

– Miért mondtad meg ilyen gyorsan? – feddte meg az anya kedves hangon. – Még gondolkoztam volna!

– Nem tudtad! – vont vállat a gyermek.

– Szerintem a telefontok használati tárgy, hiszen arra használjuk, hogy védjük a telefonunkat! - magyarázta az anya. A kisfiú elgondolkozott, majd felcsillant a szeme.

– De lehet dísztárgy is, mert szép!

A gyerek mellett ülő nő felnevetett, kedvesen nézett rá.

– Milyen okos kisfiú vagy! – ismerte el és már nem húzódott annyira el a gyermektől.

Lehet, hogy többen is tudjátok már, úgy döntöttem,  minden írásomat megjelentetem és elérhetővé teszem az érdeklődők számára. Nem emlékszem pontosan, mi motivált erre a lépésre; talán az, hogy hirtelen két új kézirat született, talán az, hogy az új munkahelyemen lelkes olvasók vettek körül, vagy esetleg egy betegség, amely elgondolkodtatott, és ráébresztett, hogy anélkül is továbbléphetek egy másik életbe, hogy a könyveimet megosztottam volna az olvasókkal.

A lényeg az, hogy elővettem a régi kéziratokat és dolgozom azon, hogy mindet átszerkesztve és borítóval ellátva hamarosan a kezetekbe adhassam őket e-könyv formájában. Ehhez segítséget is kapok: egy lelkes, bíztató csapatot, akik olvassák, szerkesztik, és illusztrálják a műveimet.

Az első könyv, amelyet elővettem és amin már dolgozunk, "Az érem mindkét oldala" címet viseli.

Elhoztam nektek a történetet, amelyből a regény készült.

Barátokkal beszélgettünk könyvírásról és felmerült a kérdés, hogy miből pattan ki a történetünk alapja. Elmondtam, hogy nekem egy gondolat, egy helyzetkép, vagy akár egy fél mondat is beindíthatja a fantáziámat, forgatom kicsit magamban, és ha megfog, utána nem enged, amíg ki nem írom magamból.

Egyik társunk kapott a lehetőségen, és ajánlatot tett:

– Hallottál a debreceni gyógyszerészről, Júliáról? – kérdezte. – Az lenne a jó sztori, ha róla írnál, bár nem tudom, hogy meg mernéd-e írni.

– Nem is hallottam róla! – csodálkoztam, hiszen debreceni létemre, talán illet volna. Ám a kihívás is benne volt a mondatában, ezért felkeltette még jobban a kíváncsiságomat. – Mesélj róla, ki az a Júlia?

– A nő fenntart egy olyan hölgytársaságot, akik szívesen fogadnak férfiakat és elégítik ki a… hogy is mondjam, különleges elvárásaikat – mesélte nevetve a barátom. – Ez egy eléggé zártkör, és drága mulatság, de igencsak van rá igény. És a lányok is válogatott, igényes, intelligens hölgyek. Van, aki pénzért, van, aki szórakozásból csatlakozott Júlia csapatához, de olyanról is tudok, aki ebből fizette az egyetemét.

– No, beindult a fantáziád? – kérdezte a harmadik beszélgetőtársunk.

Nem válaszoltam, csak mosolyogtam, és hagytam, hogy más téma felé tereljék a beszélgetés. Másnap viszont felhívtam az „informátor” barátomat, kértem meséljen még egy kicsit Júliáról. Nem csak róla, a ketrecharcosokról, az akkori debreceni droghelyzetről is mesélt, majd lehetőséget teremtett, hogy közelebbről is megismerkedjek egy kicsit a történet szereplőivel. És akkor már megállíthatatlanul beindult a fantázia. 2015. évet írtuk. Novemberben a Publio Kiadó oldalán megjelent az Érem mindkét oldala című könyv, amihez az ihletet nyújtó a nevét is adta, így került mindkettőnk neve a kötet elejére.

2024-ben ez a könyv is új szerkesztést, új borítót kap. Ezen dolgozunk néhányan, és nemsokára elérhető lesz ismét e-könyv formájában az újraszerkesztett történet.

Egy fiatal lány történetét olvashatod, akinek minden vágya az, hogy orvos legyen. Elindul hát Debrecenbe, hogy beteljesüljön a vágya: orvosnak tanulni, gyógyítani. Ám az első lépés után jönnek a problémák: nincs pénz.. és ha nincs pénz, nem lesz tankönyv, felszerelés, sőt, még az ebéd kifizetése is egyre nagyobb nehézségbe kerül.

A buszra felszaladó kislány azonnal elfoglalta velem szemben az üres helyet, mellé egy szép arcú, szőke nő ült le. A kislány kiseperte a haját a szeméből és felnézett a mellé ülő édesanyjára. Szépek voltak így ketten, mindketten vékony testalkatúak, hosszú, szőke hajúak, nagyon hasonlítottak egymásra.

–  Mari mama jön délután? – kérdezte a gyermek. A busz csendesen haladt, minden szavát értettem, velük szemben ültem a négy ülések egyikén. Mellettem egy harminc év körüli nő szintén hallgatta a kislány szavait, rámosolygott, amikor tekintetük találkozott.

– Nem, nem fog tudni elmászni! – válaszolta az anyja, miközben hajgumival megigazította a kislány haját. Fekete-fehér kockás ruhát viselt a gyermek, rózsaszín szandállal, ölében szintén rózsaszín hátizsák pihent. Az anyja keze munkájának köszönhetően most már a haja is szépen állt lófarokban, fehér szalaggal átkötve. Okosan nézett maga elé, látszott rajta, hogy gondolkozik.

– Öreg már, azért nem jön? – kérdezte végül.

– Messze van az óvoda a lakásától, annyit nem tud menni – válaszolt az anya türelmesen.

– Annyira öreg, hogy meg fog halni?

– Még annyira nem öreg, csak fáj a lába.

– Piri mama eljön? – faggatta tovább a gyermek.

– Igen, ő eljön a ballagásra.

– Ő nem olyan öreg, el tud mászni odáig?

–  Ő az öregebb, de neki nem fáj a lába.

– Annyira öreg, hogy meg fog halni?

– Még nem, majd évek múlva igen.

– És ha meghal, mi lesz a lakásával? Beköltözik oda egy másik öreg nő? – kérdezte a gyermek. Az anyja rám nézett, zavartan kapta el a tekintetét, a lányához fordulva válaszolt.

– Nem költözik oda senki, még azt nem tudjuk, mi lesz akkor.

– És ha meghal, a lakás a miénk lesz? Eladjuk és lesz sok pénzünk?

Az anya zavarában elnevette magát, a mellettem ülő nő arcán látszott, hogy mennyire meglepi a kislány kérdése.

– Ne foglalkozz most ezzel, majd otthon megbeszéljük – próbálta lezárni a témát az anya.

– Kaphatok majd egy telefont, ha lesz pénzünk? – folytatta a gyermek.

– Dóri, majd otthon megbeszéljük! – szólt ismét az anya a lányára, kikapta a kezéből a rózsaszín kistáskát és elővett egy Barbi babát. – Játssz inkább ezzel!

– És Mari mama, ha már nem fog tudni mászni sem, akkor meghal?

– Dóri, majd otthon megbeszéljük, hallgass már! – szólt ismét erőteljesebben az anya, miközben minket, az idegeneket figyelte. Pechje volt, minden szavukat hallottuk, hiszen a busz csendesen haladt tovább.

–  És akkor majd sírunk, ha meghal? – kérdezte a gyermek, miközben visszagyömöszölte a babát a kis hátizsákjába.

–  Igen, sírni fogunk, de most ne ezen törd a fejed!

–  De mi lesz a Mari mama lakásával, ha meghal? – tért vissza a gyermek a témára.

–  Nem hal meg most senki, a ballagásodon ott lesz Piri mama, Mari mama pedig nem.

–  Mert nem tud odáig elmászni! – rögzítette a gyermek és rám mosolygott. Nem tudtam őszintén mosolyogni rá, pedig nem a kislányt hibáztattam. Az anyja zavartan keresett a saját táskájában egy csokoládét és a gyermeknek adta, amivel le tudta foglalni a gyermeket. Bár láttam zavarát, nem gondoltam, hogy valójában tisztában van azzal, hogy ezekért a mondatokért ő és a férje a felelős. Biztos voltam benne, hogy a gyermek ezeket a gondolatokat a szüleitől vette át, tőlük hallja ezeket a mondatokat. Szülőnek lenni nagy felelősség, bíztam benne, hogy talán egy nap Dóri anyja is megérti ezt.

Az idős asszony jelenség volt. Már akkor felhívta magára a figyelmet, amikor fellépett a buszra. Olyan hangosan köszöntötte a sofőrt, hogy arra mindenki felkapta a fejét, még a busz végében ülő fiatal társaság is, akik gyermekes vihogással fogadták a műsort. Az idős nő köszönt a busz utasainak is, mintha falun, a boltba ment volna be.

Üdvözölte az idős férfit, aki az első ülésen ült, megbeszélték, hogy éppen csütörtök van, de nem mondanak csütörtököt, csak azt, hogy péntek előtti nap. Ezen jól elnevetgélt a néni, majd tovább haladva a busz belseje felé megdicsérte egy három évkörüli kislány barna copfját, és az anyukáját is, aki szép frizurát készített a lányának, majd leült a mögöttük lévő kétszemélyes ülés egyikére.

A busz elindult, és minden visszaállt volna a szokásos rendbe, de megszólalt a következő megállót bejelentő robothang, melyből megtudtuk, hogy a Lavotta utca megálló következik.

Az idős asszony énekelni kezdett. Középen álltam, így alig hallottam, hogy mit dúdol, de hirtelen felugrott a helyéről, az előtte ülő kislányhoz és anyukájához pattant, és hangosan énekelni kezdett.

–  Álmodj, álmodj szív tovább, az élet úgysem más, mint egy csodacsalfa délibáb…

Kellemes hangon énekelt, de meglepő volt a cselekedete. A kislány félénken az anyjához bújt, aki zavartan fordult a nénihez.

– Nem ismerjük ezt a dalt! – mondta elutasítóan.

– Hát ez a Lavotta szerelme! – magyarázta a néni és újra kezdte a dalt:  –  Álmodj, álmodj szív tovább, az élet úgysem más, mint egy csodacsalfa délibáb, ha majd kinyílik két bús szemed, de fáj az a mesemúlt, mi volt, ami vele múlt, mit szíved soha el nem felejt.

A busz végében a srácok pukkadozni kezdtek a nevetéstől. A néni alacsony volt és vékony, rövid ősz haja és ráncos arca jelezte korát, azonban olyan gyorsan keresztül szaladt a buszon a fiúkhoz, hogy mindenki meglepődött. Főleg a fiatalok.

– Ismeritek ezt a dalt? – kérdezte a fiataloktól, akik csodálkozva néztek rá. – Lavotta szerelme!  – árulta el a szavukat kereső srácoknak – Tudjátok, ki volt Lavotta? És ki volt a szerelme, a cigánylány? – faggatta tovább őket. – Lavotta János, olvassatok utána! – bíztatta a hozzá képest gyermek hallgatóságát. Kedvesen beszélt, nem kioktatóan, bár nem mosolygott, komolyan vette magát és mindazt, amit mondott. Nem várt választ, visszaszaladt a busz közepére, rám nézett.

– Te hallottál Lavotta szerelméről, igaz? – kérdezte, bólintottam, rámosolyogtam. A néni mintha ettől boldoggá vált volna, újra dúdolni kezdett és visszaszaladt a korábbi helyére, ahol a táskáját hagyta.

A busz megállt, ajtók nyíltak, fiatal, talán húsz éves lány szállt fel, leült a dúdolgató nénivel szembeni székre. Fülében füles, kezében telefon. A busz elindult.

A dal végére érő néni felpattant ismét a helyéről, átszaladt a fiatal lányhoz, leült mellé.

– Tudod, ki volt Lavotta? – faggatta őt is. A lány zavartan nézett rá, majd kihúzta a füldugót a füléből.

– Mit tetszett mondani? – kérdezte udvariasan.

– Lavotta János! Tudod, ki volt ő? Zeneszerző volt és egy nagyon pajkos férfi, szép cigánylányok voltak a szeretői.

– Értem! – válaszolt talpraesetten a lány. – Most már tudom!

– Akkor jó! – nyugodott meg a néni, felpattant és újra a saját helyére szaladt, dúdolgatott tovább, miközben a busz vitt minket tovább a céljaink irányába.

A következő megállónál a srácok leszálltak, egymás közt nevetgélve a buszon történteken. Az ajtók záródtak volna, de a néni hirtelen felpattant, felkapva a csomagját a buszvezető felé szaladt.

– Várjon, hazaértem, le kell szállnom! – közölte. A buszvezető visszanyitotta neki az ajtót, de a néni nem szállt le, a zsebében kezdett keresgélni, majd egy cukorkát húzott elő és odanyújtotta a sofőrnek.

– Legyen magának is szép napja! – mondta, majd lelépett a járdára.

A busz lassan indult, én még néztem a nénit, ahogy kissé meggörnyedve, magához szorítva a táskáját szinte szaladt a tízemeletes bérház felé. Elgondolkoztam azon, hogy vajon otthon várja valaki? Van e ott, a bárház egyik lakásában egy társa, akinek elmesélheti, hogy hazafelé úton, a buszon, eszébe jutott valamelyik régi szép emlékéből Lavotta szerelmének dallama és a hegedűművész, Lavotta János? És elgondolkoztam azon, vajon rajtam kívül melyik utas fogja megkeresni az interneten, hogy kiről és miről beszélt a néni. Mert abban biztos voltam, hogy senkinek nem volt fogalma aznap a buszon, hogy miért létezik Kőbányán egy Lavotta utca elnevezésű buszmegálló, kivéve az idős nénit, aki szokatlan stílusban, de megosztotta velünk ezt a tudását.

Ti tudjátok ki volt Lavotta János, a bájoló hegedűs? Utána néztem, egy kis infó nektek is: http://www.kosakaroly.hu/irasok/lavotta-j/lavotta-j.html 

vagy : https://cultura.hu/kultura/lavotta-janos-a-verbunkos-zene-egyik-uttoroje/

A metró nagyot rántott az utasokon, amikor hirtelen lefékezett. A húsz év körüli, szőke fiút ez sem zavarta meg, tekintetével a vele szembe ülőt figyelte, amióta beszálltak a kocsiba. A fiatal, barna hajú lány olvasott. Hármas fonással feltűzött haja szép arcát keretezte, szemével a könyv sorait követte. Talán észre sem vette a jármű fékezését, nem észlelte, hogy a mellette ülő idősebb nő ijedten kap a kapaszkodóhoz. A metró lassan újraindult, majd pár méter után ismét megállt. Kinyitotta az ajtajait, az utasok nagy része, megérkezve úti céljához, elhagyta a metrókocsit. A kapaszkodó néni, az olvasó lány és a szőke fiú maradt a kocsiban, és én, kissé távolabb.

Több alkalommal találkoztam már a két fiatallal, szinte mindig ugyanígy utaztak. A fiú a lányt figyelte, aki mindig  olvasott, nem tűnt úgy, hogy felfigyelt volna a srácra. Egy hete olvasta ugyanazt, egy vastag, több száz oldalas, színes borítójú könyv volt nála. Arcán nem látszott a történet eseményeinek hatása, én magam is többször figyeltem őt, de sem mosolyt, sem izgalomra utaló jelet nem tudtam leolvasni az arcáról. Szépen ívelt ajkaival mintha néha formázta volna az olvasott szavakat, ekkor talán azért, mert mellette a néni telefonálásba kezdett, a hangos beszéd zavarhatta a koncentrálásban. Az idős hölgy a fiával beszélt, ahogy ezt mind a hárman megtudhattuk, egyeztetett vele arról, hogy nemsokára megérkezik a végállomáshoz. Megnyugtatta, hogy a parkolóig, ahol a fia várja, eltalál, nincs sok csomagja, elbírja. Megtudtuk, hogy szereti őt és nagyon várja a találkozót.

Egy pillanatra összenéztünk a fiúval, de az ő tekintete szinte azonnal visszatért a lányra, mintha attól tartana, hogy eltűnik, ha nem követi szemével az utazását. Szurkoltam neki, vártam, hogy végre megszólítsa. Nem volt kérdés számomra, hogy tetszik neki a könyvével foglalkozó lány, napok óta intézheti úgy, hogy mindig egy kocsiban utazzanak, ki tudja, meddig várt rá annál a megállónál, ahol a lány beszállt a metrókocsiba.

Közeledett az utolsó megálló, ahogy a néni ígérte a fiának, lassan becsorgott a metró a végállomásra. A hangos bemondó már elköszönt magyarul és angolul is, kérte, hogy figyelmeztessük azon utastársainkat, akik esetleg elfelejtenek kiszállni.

A néni ekkor már állt, nagy táskával utazott, vállára téve lépett az ajtó elé. Mindkét kezével kapaszkodott, félve attól, hogy a jármű ismét egy hirtelen fékezéssel áll meg.

Messzebb ültem a fiataloktól, tudtam, ráérek még, nem kell felállnom. Tovább figyeltem őket, jóindulattal biztattam magamban a fiút azért, hogy szólítsa meg a lányt. Kívántam, hogy jusson eszébe egy olyan mondat, amire a másik felfigyel, ami meglepi, amire nyitottá válik. Olyan sokszor hallom, hogy manapság nem lehet sehol sem ismerkedni, sok fiatal egyedül él, keresné a társát, de az éjszakai szórakozóhelyek hangosak, a fiatalok rengeteg alkoholt fogyasztanak, esetleg drogoznak, ezeken a helyeken nem lehet kapcsolatot teremteni. És máshol sem. A Facebook, az Internet és minden más „újfajta kütyü” elmagányosítja az embereket, a fiatalokat is.

Itt azonban előttem volt a két fiatal, előttük pedig a lehetőség, hogy egymásra találjanak.

A metró megállt, nyugodtan, csendesen, nem rántott az utasokon. Az ajtó pár másodperc múlva kinyílt. A lány felnézett, talán csak most vette észre, hogy a végállomásra ért, könyvjelzőt tett a könyvbe és felpattant. A hozzám közelebb lévő ajtó felé indult, láttam, hogy a fiú is felugrik, követi őt. Nem mozdultam, nem néztem rájuk, de gondolatban biztattam a fiút, tegye meg az első lépést.

– Szia! – szólalt meg a fiú épp előttem. A lány megfordult, meglepve nézett a szőke, magas srácra. – Van kedved visszaváltani egy 50 Ft-os palackot? – kérdezte határozott hangon, mosolyogva a fiú.

A lány egy pillanatig nem szólt, majd elmosolyodott.

– Persze, szívesen! – válaszolta.

Együtt léptek ki a metrókocsiból és egymás mellett sétáltak tovább. A fiú a könyvről kérdezhette, mert láttam, hogy a lány megmutatja neki a könyvborítót.

­Más felé vezetett az utam, utolértem, majd lehagytam a csomagját cipelő, fiához siető nénit. Odakint esett az eső, ám én boldogan fogadtam az időjárás változását. Örültem az idős hölgy boldogságának, aki találkozhat a fiával, a két fiatalnak, akik reményem szerint legközelebb már egymás mellett ülnek a metrókocsiban és örültem annak, hogy vár otthon a férjem. Így teljes az életünk, ha vannak szeretteink és vigyázunk a környezetünkre.

Módosítás!

Elnézést kérek mindenkitől azért, amiért módosítottam a bejegyzésen. 

Az történt, hogy megosztottam a korábbi blogbejegyzésben a történet tartalmát. Néhányan olvasták már a kéziratot, ők az "előolvasók", akik elmondják a véleményüket, javítási, módosítási javaslatot tesznek nekem. Ők azok, akik segítenek nekem abban, hogy megmondják őszintén, mit és hogyan lenne érdemes javítani, módosítani vagy esetleg érintetlenül hagyni a kéziratban, és megemlítik azt a szót: "olvasható". Ekkor kicsit megnyugszom azzal kapcsolatban, hogy érdemes foglalkozni a kézirattal, békén hagyom a delete gombot és dolgozom tovább a történettel.

Nos, miután itt is jeleztem nektek, hogy új történet készült és kitettem a tartalmat, egy ilyen kedves előolvasó szólt, hogy véleménye szerint módosítani kellene a bejegyzést, mert elveszem a történet élét, és hogy ő nagyon örül, amiért nem látta korábban a bejegyzésemet. Hallgatok rá, a második érv erősen ütött. Köszönöm, hogy figyelt, így a korábbi történet leírása helyett az első fejezet első részét helyeztem be a blogba.    

Készült egy kép is a történethez, megosztom veletek ezt is, gondolkozunk hasonlón, a borítóképpel kapcsolatban.

Új történeten dolgoztam az elmúlt hónapokban, és talán most már elmondhatom, hogy nyugodtan kiadhatom a kezemből. Elküldtem két kiadónak, meglátjuk, mit szólnak hozzá. Hetek, hónapok kérdése...

 Íme egy kis ízelítő a könyv elejéről:

1. fejezet

A barna mellényt viselő férfi semmilyen jelét nem mutatta érzelmeinek, miközben a monitoron nézte az apró, piros pont gyors helyváltoztatását. Bár nem látta, tudta, hogy a lény, amelyet megjelöltek a társai, a fák koronájának szintjén, fáról fára ugrálva halad. Mintha csak a földön szaladna, ügyesen, könnyedén ugrott az egyik ágról a másikra.

– Hihetetlen, hogy nem fárad! – jegyezte meg a mellette álló vadász, akinek az arcán látszott az izgatottság. Harmadik napja üldözték a lényt, most kerültek a legközelebb hozzá.

– Csak idő kérdése! – reagálta le a férfi a legnagyobb nyugalommal a másik aggodalmát és nézte tovább a monitor képernyőjét. A piros pont nem lassult, azonban a kék pontok egyre jobban közelítettek felé minden irányból. Fáradtság nem, de némi tétovázás látszódott a piros mozgásában, valószínűleg már rádöbbent, hogy körbevették. Taktikát változtatott, lassabban mozgott, vagy ugyanazon a fán egyre magasabbra vagy vissza a föld felé, ahol az aljnövényzet talán nagyobb fedettséget nyújthat, ezt a monitor képernyőjéről nem lehetett pontosan megállapítani. Mintha ő maga sem tudta volna, merre találhatja a menekülő utat. Talán lassan felfogta, hogy nincs már sok lehetősége. A vadász úgy gondolta, hogy a préda már látja az üldözőit, kiutat keres. Csakhogy a vadászok gyűrűje egyre szorosabbá vált.

 – Hálót! – morogta maga elé a vadász. Társai nyilván nem hallhatták, de a megfelelő képzésnek köszönhetően mégis azt tették, amit a vezetőjük kívánt. Hangtalanul hullt a perlon anyagból készült, kúp alakú dobóháló. A piros pont egy időre mozdulatlanná vált, azonban a vadászok meglepetésére a csavart kötésű háló nem állította meg, az ónvégű ín megemelését követően a földhöz lapulva kikúszott a csapdából.

– Ilyen nincs! – sóhajtott fel a vadász.

– Magas szintű képzést kapott – tette hozzá a férfi.

– Őt kerestük, ez nem emberi tudás!

– Pedig valószínűbb, hogy igen!

Nézték, ahogy a piros pont eliramlik a kékek gyűrűjéből, majd hirtelen lelassul, megáll, tétován köröz. A vadász megkönnyebbülten felsóhajtott, a férfi ellépett a monitor elől.

– Ennyi volt. Ahogy van információd, kérem! – utasította a vadászt és kisétált a repülőgép keskeny ajtaján. Előtte a hatalmas esőerdő fái magasodtak, a tisztást sűrű aljnövényzet borította. A tér tele volt élettel, energiával. Néhány lépéssel eltávolodott a gép feljárójától, majd egyetlen mozdulattal a szárnyra ugrott, lótuszülésben helyezkedett el. Lehunyt szemmel hallgatta az erdő hangjait.

----

Reménykedem abban, hogy valamelyik kiadó úgy gondolja, érdemes megjelentetni a könyvet. Ha nem, akkor sincs nagy baj, Ha szeretnétek olvasni, írjatok, küldöm a könyvet, hiszen a lényeg az, hogy ti épp úgy élvezzétek a könyveim sztoriját, mint amennyire én élvezem az írását.

Arra gondoltam, megörökítem itt néhány sorban a saját butaságom miatt elindított lavinát, amely odáig jutott, hogy ma már harcnak élem meg a helyzetet. Mint hadvezér, taktikázom és keresem az újabb és újabb fegyvernemeket, bár a célom nem a térdre kényszerítés, csak az, hogy ismét hozzájuthassak a Facebook oldalamhoz. Ámde kezdem az elején ezt a mesét

2013 év elején jelent meg a Hazug igazságok című regényem. Ekkor találtuk ki néhányan, hogy milyen nagyszerű lenne, ha Kate Pilloy amatőr írónőnek lenne egy saját Facebook oldala. Akkor is elég tudatlan voltam a Facebook rejtelmeit illetően, de egy oldal létrehozása nem volt mégsem nehéz, a saját Facebook fiókomból indítva készítettem el a Kate Pilloy oldalt. Úgy gondoltam, hogy ezen az oldalon megosztom a saját írásaimat, könyveimből egy-egy részletet, vásárolható könyvem, vagy bárhol megjelent írásom reklámoldalát. Ezen az oldalon szerettem megosztani a különféle pályázati kiírásokat, de szívesem mutattam meg írótársaim vagy költő barátaim verseit is. Viszont nem szerettem volna keverni a magánéletemet és az írói énemet, és úgy tűnt ez egy nagyszerű megoldás minderre.

Ebben az évben, májusban közzétettem egy eseményt, amin én is részt vettem, azonban ekkor láttam, hogy nem Kate Pilloy-ként tettem közzé, hanem a fiókom nevében. Keresgéltem a megoldást, és megtaláltam az adminisztrátori beállításokat. Gondoltam, itt lesz több lehetőség, arra, hogy mint adminisztrátor, mit tudok tenni, ki láthatja a közzétevő nevét, ekkor nekem evidens lett volna, hogy Kate Pilloy szerepel ott és lesz lehetőségem így beállítani. A beállítás, sajnos nem sikerült, sőt, egy kattintással kitöröltem magam az adminisztrátorok közül. Más adminisztrátora pedig nem volt az oldalnak, így igen, most lóg a levegőben az oldal, és nincs gazdája.

Két napomba került, amíg megértettem, hogy nincs mire várni, itt én bizony nagy hibát követtem el, tehát tennem kell valamit. Napokig keresgéltem a súgó oldalán, a saját fiók oldalamon, az interneten, kérdeztem ismerőseimet, ám végül magam megtaláltam azt a helyet, ahol beszélgetésbe kezdhetek a Facebook segítőivel. Ma sem tudom egyébként, hogy találtam rá, de sikerült, így írtam – magyarul – egy levelet, amelyben részleteztem a történteket és a kérésemet, miszerint engedjenek vissza az oldalamhoz.

Perceken belül érkezett a válasz – angolul, de hát a gmail fordít, így megértettem, hogy milyen iratokat kérnek. Kiszelektáltam azokat, amiket képes voltam elküldeni, és már ment is a válasz e-mail. Olyan gyorsan jött vissza a válasz, hogy magam is meglepődtem, érkezett a szöveg: „Sajnos válasza nem tartalmazta az összes szükséges információt. Ahhoz, hogy segíthessünk, kérjük, adja meg nekünk az alábbiakat:” és lelkesen sorolták újra ugyanazt, amit az első levélben.

Céges papíron kértek nyilatkozatot – nincs cég, írtam én, de akkor is kérik

Adószám – nincs cég, írtam én, de akkor is kérik

Munkaszerződés a harmadik féllel – megírtam, nincs harmadik, sőt második fél sincs, csak én vagyok a kattintgatások között elveszett, butuska, szőke nő.

De a legjobban ez tetszett: igazoljam, hogy Kate Pilloy én vagyok. És sikerült igazolnom! :)

Nem akarom hosszú lére ereszteni a harcom részleteit, készítettem „céges papírt”, beszereztem az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesülettől írói álnévről szóló igazolást (itt is köszönöm a gyors közreműködésüket), újra és újra leírtam, hogy mi történt és mit szeretnék. Napokon keresztül jött-ment az e-mail, sajnos az övéké mindig így kezdődött:  „Unfortunately, your response didn’t include all of the necessary information. In order for us to help, please provide us with the following.”

Most ott tartunk, hogy mindent lefordítottam angolra az internet segítségével és újra elküldtem nekik. Képzeljétek, két napja nem jött a szokásos válasz. Ennek két oka lehet:

• Elegük van belőlem, és soha többet nem válaszolnak
• Nekiálltak az igazam ellenőrzésének és talán...

Ha lesz folytatás, jelentkezem újra ...

PS: Egyébként őszintén örülök annak, hogy ilyen alapos a Facebook, és nem engedi, hogy bárki hozzáférjen a fiókokhoz és az oldalakhoz, azonban ami számomra elfogadhatatlan, hogy ugyanazt a választ küldték négy nap alatt alsó hangon húsz alkalommal ahelyett, hogy konkrétan leveleznének velem és megírnák, hogy milyen módon tudnám igazolni magam, ha már úgy nem, ahogy ők kérik.

Keresgéltem az interneten, keresem a magyar szerzőket, a magyar amatőr írókat és a magyar kiadókat. Szeretném megtalálni azokat az írótársaimat is, akikkel korábban együtt szerkesztettük az amatőr írok klubját. Így találtam rá egy blogra

Magyar Szerzők Könyvei Blog

Ismerkedem a bloggal, tetszik nekem, ezért megosztom veletek is. Bízom benne, hogy a blog írója nem haragszik meg azért, mert írok róla.

Felmerült egy kérdés az oldalon: miért nem a saját nevünket használjuk, miért veszünk fel sokan írói álnevet.

Nos, ez jó kérdés. Gondolom, mindenkinek van egy válasza és van egy véleménye. Az enyém az, hogy szeretném szétválasztani a magánéletet és az írói létet. Egyébként is sokat bekavar, ha leülök írni, hiszen a hétköznapokat olyankor robotmódban élem, teszem, ami a feladatom, de minden szabadidőmet az írógép vagy most már a laptop előtt töltöm. Olyankor a gondolataim is egész máshol járnak. Ezért úgy gondolom, jobb, ha szétválasztom legalább ezen a szinten a két létet.

Az is benne volt harminc éve a névválasztásban, hogy egy pl. "Kovács Lászlóné" nem biztos, hogy jól mutatott volna a könyvborítón vagy egy plakáton. Közben kiderült, hogy ez a veszély nem fenyegetett, a hírnév elmaradt, egy plakát sem készült a legutóbbi könyvbemutatón.

Nagyszerű dolognak találom, hogy a blog írója bemutatja a magyar írókat, olvassa a könyveiket és véleményt is ír róluk. Vállal előolvasást, segít a könyvíróknak, támogatja a könyvek megjelenését. Erre sokunknak szüksége van. Ismét bebizonyosodott számomra, hogy milyen sokan vannak, akik hatalmas fantáziával rendelkeznek, könyveket, verseket, novellákat írnak és ezeket szívesen megosztják az olvasóikkal. Sokszor gondoltam gyermekkoromban arra, hogy velem van a probléma, amikor szétszórt vagyok és nem a valós világban élek. De azt hiszem nem, sokan vagyunk még így. És milyen csodálatos érzés ez.

Ha gondoljátok, ismerkedjetek meg a bloggal, én érdekesnek találtam.

Az Amatőr Írók klubjában http://amatorirokklubja.network.hu/blog volt egy játék, amit a klubtagok találtak ki és ami nekem annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem, részt veszek benne.

Tudom, hogy sokak közületek szeretnek írni. Hosszabb vagy rövidebb sztorikat, meséket rejtegettek az íróasztal mélyén, félve, szégyenlősen talán megmutatjátok valamelyik családtagotoknak, akik biztatnak benneteket, de mégis ott az a félsz. Nos, ezen az oldalon megoszthatjátok írásaitokat, kaptok kritikát, melyből tanulhattok és biztatást, melyből erőt meríthettek. És ha épp nincs ihlet, akkor megmutatom, hogy volt egy ilyen:  Játékra fel!

„Kedves Klubtagok!

Egy írással kapcsolatos játék jutott eszembe, hátha érdekel benneteket. A lényege, hogy minden héten kapnátok egy feladatot, és akit érdekel, az ide, e témakör alá feltölthetné a saját megoldását. Hétvégén pedig együtt elmondhatjuk a felkerült munkákról a véleményünk. Ezzel gyakorolhatnátok, tanulhatnátok egymástól, és aktívan részt vennétek az oldal színesítésén, ami nem venne el túl sok szabadidőt tőletek, viszont megmozgathatja a fantáziátok. Amikor egy játék véget ér, és kibeszéltük már a játékban résztvevő írásokat, akkor a végén kiválasztok egyet, aminek az írója, ha van kedve, feladhatja a következő heti feladványt. És azon a héten ő fogja kiválasztani azt, aki majd a következőt feladja. És így tovább. Így előbb utóbb mindenki sorra kerülhet, de nem kizárt, hogy lesz, aki többször is. Aki egyszer részt vesz a játékban, azzal még nincs elkötelezve arra, hogy mindig játsszon, csak amikor kedve van rá.”

Két írásom jelent itt meg, a Játékra Fel rovatban megtaláljátok mindkettőt