Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

2015. október 23. 10:41 - Kate Pilloy

Játékra fel - Levél az ex-bariknak

Az Amatőr Írók Klubjában döntés született az előző feladvánnyal kapcsolatban, és egy olyan lány nyert, aki épp ezzel az írásával lépett be a klubtagok közé.

Tovább
Szólj hozzá!
2015. szeptember 24. 21:06 - Kate Pilloy

Az érem mindkét oldala - megjelent a regény

Sziasztok olvasók, meseimádók, amatőr írók lelkes támogatói!

Megjelent a Sas Botond barátommal közösen szerkesztett könyvünk. Egy történet, amely Debrecenben játszódik és egy olyan mesét mond el, amelyre sokan így reagálnak: én is ismerek ilyen lányt - és már meséli is az ő történetét. Örülök annak, hogy sikerült valósághű történetet kitalálni és bízom benne, hogy sikerült úgy megalkotni, hogy olvasás közben is azt érezd: a főszereplő itt van melletted, veled együtt éli át az eseményeket.

Szerzőtársammal ez volt az első közös munkánk, és bizony tudjátok meg, nehéz közös könyvet írni. Ő mesélte a gondolatait, amely meglódította az én fantáziámat, és hát a papírra az került, amit én láttam magam előtt a meséből. Így aztán voltak rácsodálkozások, "na nehogy így irjuk már" megjegyzések, közös felfedezőtúrák Debrecen utcáin, élménybeszámoló, tapasztalatszerzés egy - két kávézóban. Türelmetlenül vártam, hogy elmondja a véleményét a papírra vetett újabb hat oldalról, majd még az újabb tizenhatról - és így tovább.

Nagy élmény volt a közös munka, ugyanakkor szenvedés is. Megtanított arra, hogy nem egyedül az én véleményem számít. Előfordult, hogy néha időben, néha csak utólag (ezért sűrűn elnézést is kértem tőle) osztottam meg vele az új ötleteimet, gondolataimat, vagy épp nem időben szóltam, hogy átírtam néhány sort (néhány bekezdést :) ). Önző, egyszemélyes világomba belekavart, néha meg is tépázta az önbizalmamat, például amikor a fenomenálisnak hit soraimtól nem ájult el azonnal, sőt, merészelt más helyzeteket javasolni!

Nehéz volt és ugyanakkor csodálatos élmény. Sokat tanultam a közös munkából és azt hiszem, fejlődtem is egy kicsikét. Az eredményét ti olvashatjátok a most megjelent könyvben. Szeretnénk, ha véleményt írnátok, megosztanátok velünk gondolataitokat. És (bár éssel nem kezdünk mondatot, de most mégis) És gondolkozunk az új közös sztorin - akár még regény is lehet belőle.

Kellemes szórakozást kívánunk az olvasáshoz!

http://publioboox.com/hu_HU/az-erem-mindket-oldala

Az érem mindkét oldala - Ekönyv - Kate Pilloy - Sas Botond

Szólj hozzá!
2014. november 04. 20:00 - Kate Pilloy

A lemenő nap árnyékában - VIII. fejezet - 1.-2. rész

VIII. fejezetharmadik.jpg
 
1. rész
 
Az ágyban ébredtem fel. Ijedtemben felültem, de mögöttem az altiszt a karomért nyúlt és visszahúzott a párnára.
– Semmi baj – mondta halkan. Nem nyitotta ki a szemét, ahogy felé fordultam, láttam, hogy inkább aludna még. Visszaereszkedtem és becsuktam a szemem én is. Éreztem, hogy a fájdalom elönti ismét az arcomat, orrom, ajkam lüktetett, valami nedves, meleg folyik rajta végig. Lassan tudatosult bennem, hogy vérzik újra az orrom, talán a hirtelen felüléstől indult meg. Az altiszt is észrevette, zsebkendőért nyúlt, felém hajolt és letörölte a vért.
– Még egy kicsit aludhattál volna! – morogta, és visszazuhant mellém. Nem tudtam, hány óra telt el, amióta utoljára elvesztettem az eszméletemet, de a beszűrődő fényekből úgy gondoltam, késő délután van. Nem mozdultam, gondoltam, így tud pihenni, de nem tette, felém fordult, rám nézett, elmosolyodott.
– Most aztán tényleg szép vagy – súgta és rám kacsintott. – Senki nem hiszi el, hogy nem gyilkollak meg hamarosan.– Megsimogatta az arcomat, szótlanul nézett rám. Egy kis idő múlva elaludt, meleg, nagy tenyerét a vállamra ejtve. Néztem őt, elgondolkoztam azon, mit művel valójában. Valamikor hajnalban ismét megvédett attól, hogy azok, hárman, bántsanak. Sőt, elvihették a hírt, hogy agyonverve, kikötözve, megkínozva tartja a fehér ellenséget. Nem értettem, hogy képes mindezt csinálni, ebben élni, de tudtam, ha nem tenné, már nem élnék. Vagy úgy jártam volna, mint a másik lány. Vajon él-e még, túlélte-e az utat? Csendben imádkoztam magamban, erőt küldve neki, hogy bárhol van, maradjon életben. Megmozdultam, mert ismét vérezni kezdett az orrom, a férfi keze is mozdult, felém fordult, ismét rám nézett.
– Enned kell – közölte, mintha itt, most, ez lenne a legnagyobb gondom.
– Nem kell! – válaszoltam, de csak megcsóválta a fejét és felült az ágyban. Nyújtózott, majd visszafordult hozzám.
– Eddig nem hittem, hogy valóban mertél a peremvidéken járkálni, de most már elhiszem. Hihetetlen bátor és makacs csaj vagy! – ismerte el. – Na, gyere, együnk valamit! – hívott, felkelt, én is felültem, de ezzel a mozdulattal meg is szédültem, így inkább úgy maradtam, ülve. Megkerülte az ágyat és anélkül, hogy magyaráznom kellett volna, megfogta a kezem, szinte felemelt és segített a fürdőszobáig mennem. Lemosta az arcomról a vért, szó nélkül meg is törölte, majd kikísért a nagyszobába. Valamikor hozott ételt, leültetett, majd magához véve egy kést az asztalról, mellém ült.
– Megetetlek – ajánlotta és felvágta a barna színű kenyeret apró kockákra. – Minden fogad megvan? –kérdezte, és számba nyomta a falatot. Bólintottam, de fintorogtam is, mert minden mozdulat fájt, még a rágás is. Nem érdekelte, etetett, miközben ő is evett.
– Majd elájultam edzés közben a fáradtságtól – panaszkodott. – De muszáj volt megtartanom. Számítanak rám, meg nem is szükséges, hogy utána járjanak, miért nem megyek. A bázis vezetője még alszik, bízom benne, hogy két napra kiütötte magát.
– Inkább te ütötted ki.
– Ő akart annyit inni – vont vállat. – Nálam jó minőségű alkohol van, ezért ha jön, mindig sokat akar – magyarázta. – Szerencsére – tette hozzá a következő falat után.
– Tudsz valamit a lányról? – kérdeztem félénken, nem voltam benne biztos, hogy válaszol.
– A srác még élve adta tovább – nyugtatott meg és újabb falatot nyomott a számba. – Ha túléli, azt neked köszönheti.
– Inkább neked – mondtam teli szájjal. Elmosolyodott, de nem válaszolt. – Hogy bírod ezt csinálni? – kérdeztem. Vállat vont, ismét nem válaszolt. Szerettem volna, ha beszél erről, de láttam, hogy nem akar, ezért mást kérdeztem:
– Te mikor mész ki innen?
– Soha. Előbb-utóbb lebukom, és akkor ez már nem lesz kérdés. Most téged kell innen kijuttatni, minél hamarabb. Túl régóta vagy itt, ennyi ideig nem szokták nálam bírni az emberek.
– Miért nem jössz te is? – erőltettem a kérdést.
– Akkor a következő embert ki menti ki? – kérdezett vissza. – Hagyjuk ezt! – kérte és felállt, elfogyott az étel, elpakolta a tányérokat, majd ismét fájdalomcsillapítót adott, vizet hozott nekem, ő konyakot ivott.
– Rengeteget iszol! – jegyeztem meg, bólintott, megitta a pohár tartalmát, majd elnevette magát.
– Hihetetlen vagy. Alig élsz, de ilyesmivel foglalkozol – nevetett, visszaült mellém. – Mesélj inkább arról, mit műveltél a peremvidéken.
Elmondtam, hogy néhány társammal mit csináltunk, mi volt a célunk. Bátran beszéltem neki, úgy éreztem, teljesen megbízhatok benne. Meséltem néhány számomra érdekes emlékről, aztán arról, hogy milyen híreket kaptunk, hogy a többiek miért döntöttek úgy, nem folytatják. Elmondtam a terveiket, a szórólapokról, fényképekről, újságcikkekről. És azt is, én miért mentem még aznap délután vissza. Hogy mennyire beteg volt a kislány és milyen kétségbeesett, tehetetlenek a szüleik. Hogy az apja pénzt ajánlott azért, hogy átvigyem a Központ fennhatósága alá. Az altiszt figyelt rám, mellettem ült, kezét a vállamon tartotta, szórakozottan játszott a rövid hajammal. Figyelemmel kísérte minden szavamat, de úgy láttam, jót szórakozik a hallottakon.
– Ugye tudod már, hogy teljesen felesleges volt az egész, amit csináltatok? – kérdezett vissza, mire meglepődtem. Ő folytatta: – A peremvidék már messze nem olyan keskeny rész, mint régen volt. A vallási fanatikusok szövetséget kötöttek az elkeseredett feketékkel, összefogtak mindenkivel szembe, és gyilkolják azt, akit ellenségnek tartanak. A színes bőrűeket is, így ők északnak indultak, ezáltal egyszerűen kibővült a terület. Európa és Ázsia déli részét, ott, ahol a Központnak nincs fennhatósága, elfoglalták. A peremvidék már nem egy menekülttábor. Szerveződnek, a világ pedig három részre szakadt – mesélte, amiről ő tudott. – Viszont az is igaz, hogy egyedül nekik, a peremvidékieknek van most kompromisszumkésségük és egy mindenki által elfogadható nyelvük. Jelenleg is tárgyalnak a Központtal, hamarosan béke lesz, a fehérek átadják az ellenszer titkát, a gyógyszereket, cserébe nyersanyagot kapnak. Főként élelmiszert, hiszen arra van most a legnagyobb szükség északon.
– Honnan tudod mindezt?
– Tudom, és kész! – vont vállat, így már tudtam, nem fog erről beszélni. – Tanuld a nyelvet, ez a legfontosabb. Be fog indulni a kereskedelem, a népvándorlás, világnyelv kell és az nem az angol lesz – Ismét elnevette magát, de most meg is magyarázta: – Hihetetlen, hogy élelmet csempésztetek oda, ahol sokkal több van!
– De azok az emberek éheztek! – Elgondolkoztam azon, mennyi mindent tettünk, kockáztattunk, ezek szerint talán feleslegesen. Elkomorodtam. Közelebb ült hozzám, átkarolta a vállam, magához húzott.
– Nem akartalak megbántani! – mondta, miközben megsimogatta a hátamat. – Amit tettetek, az jó! De ez politika, kedves! Ez arról szól, hogy az északiak azt lássák, milyen gyengék a színes bőrűek. Egyszerűen beáldoznak néhány tízezer családot. Politika, semmi más! És persze, erről, ti nem tudhattatok. Valahol minden elsiklott… – sóhajtott és úgy tűnt, belenéz a múltba: – Annak idején attól ijedt meg az európai ember, hogy az országaikat ellepték a vendégmunkások. Egyre többen voltak, egyre erősebbek. Az európaiak félni kezdtek attól, hogy elveszítik a kultúrájukat, a sokszínűségüket, a vallásszabadságot, a demokráciát. Féltek, eltűnnek a technikai vívmányok, egyre olcsóbb és gyengébb minőség kerül az európai emberek elé. Felborult a világ, az olcsó tömegárut vásárolták, a minőség, a környezetvédelem, az egészséges élet már senkit nem érdekelt. A gazdasági válságok tönkretették a nagymúltú cégeket, gyárakat kellett bezárni, keletre telepíteni. Az olcsó munkaerő vonzó volt, de cserébe silány minőség került az egyre szegényedő, munkanélküli európai elé. És nem születtek gyerekek. Nem mertek gyerekeket bevállalni a fehér szülők a szegénységre. Nem akarták lejjebb adni a színvonalat, nem értették, hogy Európa így elöregszik. Beengedték a vendégmunkásokat, a keletieket, a délieket. És ők jöttek, hozták a kultúrájukat, a rengeteg rokonságot, gyerekeket. Valahol innen indult minden! – emlékezett, majd felsóhajtott. – És aztán mindent elrontottunk. Nagyon. Attól, hogy féltettük a demokráciánkat, a tudásunkat, az egészségügyünket, az oktatási rendszerünket, nem kellett volna elzavarni a vendégmunkásokat, a már köztünk élő, az európai kultúrához felnőtt nációkat, és kizárni őket mindenből. Azt gondoltuk, ha összezárunk, eltitkoljuk a felfedezéseket, a legújabb technikai vívmányokat, ha nem osztjuk meg velük a tudást, hatalomra teszünk szert. Pedig dehogy! Mindez haragot szült és megindult a lavina. Ami pedig itt folyik, az nem politika, hanem brutalitás. Márpedig ezt a tömény gyűlöletet, csak összefogással leszünk képesek legyőzni. A peremvidékiek már tudják ezt, és ha észak is megérti, akkor az a gyilkolás és kegyetlenség, ami itt folyik, legyőzhető.
– Hol vagyunk? – kérdeztem halkan. Meglepett, hogy ennyi mindent tud és meg is oszt velem. Vajon ki lehet ő? Nem mertem megkérdezni.
– A peremvidék szélén, délkeleten – válaszolta. – Tudják az északiak is, és a peremvidékiek is, hogy hol vagyunk, idő kérdése és támadni fognak. Legyőzik a brutális ellenfelet. De nem a sötétbőrűekkel, a déliekkel van gond, ne gondold! Ők csak elkeseredetten harcolnak és bosszújukat az ellenségen élik ki. Ők csak védenék népeiket a halálos vírussal szemben. Valójában ők csak gyógyszert szeretnének és megállítani a halált. De nem tudtak a fehérekkel megegyezni, mert azok büszkék, ezek pedig még nem képesek tárgyalni. A fehérek részéről nem volt megfelelő szándék, itt pedig nem volt képesség. A peremvidékiekben mindkettő megvan. A színes bőrű családokban már van szándék és van tudás arra, hogy a békekötést megvalósítsák. Itt a legnagyobb baj a vallási fanatistákkal van, akik erőt és ideológiát adnak a feketék bosszúja mögé. Jelenleg is ők akadályozzák a szövetség létrejöttét, hiszen ezek csak a saját elképzeléseiket látják, saját isteneik vannak, nekik mindenki ellenség, aki nem velük van. Ők csak gyűlöletben tudnak gondolkozni. Nekik nem számít, hogy milyen a bőröd színe, nekik a vallásuk számít. Egyszerűen csak kihasználták a fehérek nagy „Európa kultúra megmentési” elképzelését és a déliek elkeseredettségét. A Központ hatalmat akart, a fehér kultúrát akarta ismét előtérbe helyezni, mint egykor a nagy felfedezések és gyarmatosítások idején, ezek viszont gyilkolni akarnak, mindenkit gyűlölnek! Északnak ezt fel kell ismernie, azt, hogy nem a fehér kultúra és a fehér bőr megmentése a kérdés, hanem az emberiség megmentése. Az értelmes, sokszínű világot kell megmenteni! – mondta, majd hirtelen elhallgatott. – Tényleg sokat ittam, régen beszéltem ennyit! – Elnevette magát. – Holnap eltűnsz innen, ez a lényeg.
– Ha ilyen jól látod mindezt, miért nem menekülsz el? – kérdeztem vissza, nem akartam annyiban hagyni a dolgot.
– Ezt már megbeszéltük – hárította el a kérdésemet. ­– Nekem itt van dolgom, neked meg otthon. – A szemembe nézett. – Harcolj a békéért, otthon! – kérte csendesen – De légy óvatos! Ne buktass le idő előtt. Mondd, hogy megszöktél, mesélj valamit, de rólam ne beszélj! Még kivihetek néhány embert – elgondolkozott – talán… remélem – fejezte be bizonytalanul a mondatát. Csend telepedett közénk. Meg akartam tudni, ki ő valójában, miért van itt, miért vállalja ezt a veszélyt, de mégsem kérdeztem. Vállára hajtottam a fejem, becsuktam a szemem. Élveztem erős testének biztonságot nyújtó közelségét, a melegséget, amit sugárzott a bőre, a hátamon pihenő, hatalmas tenyere. Nyugalom szállt meg. Átgondoltam, amit mondott, de csak oda jutottam vissza, hogy veszélyben van, rá kellene beszélnem, hogy tűnjön el innen.
– Feküdjünk le! – javasolta hirtelen, felállt mellőlem és a fürdőszobába vonult. Átmentem a hálóba és befeküdtem az ágyba. Éreztem, ahogy átjárja testemet a fájdalom, gondolataimat a jövőtől való félelem. Mi lesz ezután? Miért emeli ki folyamatosan, hogy „ha” hazajutok? Ennyire nem biztos benne? Ennyire kevés az esélyem? És ha hazajutok mégis, ott mi vár? Háború lesz? Ő itt hal meg? Szerettem volna még kérdezni, de amikor kijött a fürdőszobából, mégsem tettem. Valami megállított. Most megint más volt az arckifejezése. Nem tudtam megmondani, miért, de nem mertem megszólalni. Átment a nappaliba, gyógyszert hozott. Fogalmam nem volt, mi az, fájdalomcsillapító vagy nyugtató, de nem is kérdeztem, megbíztam benne. Mi mást is tehettem volna? Mellém feküdt, szinte egy pillanat múlva úgy tűnt, el is aludt. Arra gondoltam, nekem esélyem nincs alvásra, agyam elkezdte feldolgozni a hallottakat, a gondolatok cikáztak benne. Fázni kezdtem, éreztem, hogy a hideg rázza a testemet, így magamra húztam a takarót, szinte a fejemet is betakartam. Nem akartam az altisztet felébreszteni, így a takaró alatt, a hidegrázástól remegve, gondolkoztam azon, mi lesz ezután, mi lesz holnap. Aztán hirtelen minden eltűnt, elaludtam.
 
2. rész
 
Álmodtam. Valaki sírt mellettem. Ki szerettem volna nyitni a szemem, megmozdulni, de valamiért nem tudtam. A sírás egyre hangosabb lett, idegesítő. Az arcom nedves lett, megemelkedtem volna, de valami visszarántott. És valaki folyamatosan zokogott mellettem, de nem tudtam, ki az.
– Nyugodj meg! – hallottam az altiszt hangját, éreztem nagy tenyerének meleg érintését a hátamon. – Ne sírj! – súgta és közelebb feküdt, átölelt. Lassan felébredtem. Én sírtam. Folyt a szememből a könny, rázott a zokogás. Úgy éreztem, nem tudom abbahagyni.
– Kérlek, ne sírj! – súgta ismét, arcomat az övéhez szorította, nyugtatóan simogatta a hátamat. Nem szólt többet, várta, hogy elmúljon. Még egy ideig nem tudtam abbahagyni a zokogást, remegtem és folyt a könnyem, levegő után kapkodtam, gyomrom görcsben szorított. Percek múlva éreztem, hogy enged a szorítás és a zsibbadás, gyomrom nyugszik, ismét levegőhöz jutok. A férfi is enyhített az ölelésén, de nem akartam, hogy elengedjen, nyugalmat éreztem a közelségében, hát hozzá bújtam, szinte ráfeküdtem. Teste forró volt, a mellkasára hajtva a fejem, éreztem a szíve dobogását. Ez megnyugtatott. Annyira jó volt így feküdni és annyira vágytam arra, hogy ne engedjen el. Talán érezte, szorosan, szó nélkül tartott. Megnyugodtam, engedett a sírógörcs miatt kialakult szorongás, szinte teljes súlyommal ránehezedtem. Éreztem konyakos, meleg leheletét, ahogy a homlokomhoz ért az ajka. Teljes nyugalom szállt meg. Csak feküdtem rajta és szívtam be az illatát. Tenyerével simogatta a hátamat, ő sem szólt semmit. Egyszer csak, nem tudom, mi történt velem, vágyat éreztem, hogy még közelebb kerüljek hozzá, feljebb csúsztam a testén és megcsókoltam. Elfogadta az érintésem, magához ölelt, visszacsókolt, majd hirtelen elfordította az arcát.
– Ne csináld! – súgta, de nem engedett el.
– Nem bántalak! – ígértem mosolyogva, és még feljebb emelkedtem, a szemébe néztem. A gyenge holdfényben rám villantotta barna szemeit. Éreztem, hogy elveszek benne. Nem gondolkoztam, csak újra megkerestem az ajkát és megcsókoltam. Elemi erővel fogadta most el az érintésem, megfordított mindkettőnket, végigcsókolta a könnytől áztatott arcomat. Szemünk újra találkozott, megpuszilta a szemhéjamat, a fájó ajkaimat, kezével végigsimította testemet. Éreztem, hogy akarom őt, szeretném, ha ölelne, csókolna, szerelmeskedne velem. Meglepett, hogy milyen óvatosan ér hozzám, vetkőztet le, csókolja végig testem minden porcikáját, dédelget, becézi szájával a bőröm. Csodálatosan, lassan szerelmeskedtünk. Beletúrtam rövid hajába, magamhoz szorítottam, vágytam az erejére. Boldoggá tettük egymást ott, a pokol mélyén. Éreztem őt, a vágyát, a teste kívánságát, ahogy ő is érzékelte minden rezdülésemet. Percekig nem éreztem mást, csak a kielégülés csodálatos élményét. Mintha egy másik világba kerültem volna, eltűnt a fájdalom, eloszlott a félelem, a szorongás. Csak ő volt, én és az érzés. Elvesztem barna szemében, vágytam, hogy rám nézzen, újra és újra kerestem a tekintetét. Szinte kiszolgált, ahogy teljesítette vágyamat, figyelte mozdulatomat, csókolta testemet. Szerettem volna, ha így maradunk. Örökre, vagy legalábbis addig, amíg élünk. Amíg megváltozik körülöttünk a helyzet. Amíg helyrerázódik a világ. Talán ő is így érezte, szorított magához, szó nélkül ölelt, miközben ajkával újra és újra megcsókolta az arcom. Lassan, teljesen megnyugodott minden gondolat bennem, lélegzetem lelassult, hallgattam szíve dobogását, csendes légzését, ellazultam, majd elaludtam a kellemesen meleg, megnyugtató testen fekve.
Szólj hozzá!
2014. október 17. 19:37 - Kate Pilloy

A lemenő nap árnyékában - új regény a blogon

harmadik.jpg

Igen, ez csak a címlapja, jól látjátok, de napokon belül felteszem a teljes regényt - részenként, ahogy legutóbb is. De kezdjük az elején: mit szóltok a címlapjához?

 

És a történetről is pár szót: a messzi jövőben játszódik, de nem szaladgálnak benne a földönkívüliek, csak mi, emberek. Mi, akik élünk, érzünk, szeretünk és gondolkodunk, aggódunk, van, hogy túl sokat aggódunk.... és talán néha bántunk, ölünk, képletesen vagy valóságosan is. Kirekesztünk és elzárunk, menekülünk, vagy lesből támadunk vélt vagy valós sérelmeink, félelmeink kergetnek, irányítanak.

Jön a regény - de csak erős idegzetűeknek!

Szólj hozzá!
2014. július 27. 16:12 - Kate Pilloy

A nyár pillanata

bob.jpg

Boboztál már valaha? Érezted azt a hosszú, várakozás teli pillanatot, amikor a könnyű gépben, felkapaszkodva a meredek úton, arra vársz, hogy kiengedjen a fék és alásuhanj. Ülsz a pici műanyag ülésben, alig férsz el, kényelmetlen a széket, lábad betámasztva, előtted a lejtő. Sejted, hogy mi vár rád, talán kicsit félsz, izgulsz, de akarod, és nagy levegőt veszel, mikor elenged a fék.

Hirtelen megszűnik a múlt és a jövő. Csak jelen van. Zuhansz lefele, átéled az érzést, szorítod a pánikkart, de nem nyúlsz a fékhez. Suhansz, szinte repülsz. Kívánod ezt az érdekes bizsergést a gyomrod táján. Nincs már aggodalom, nincs félelem. Eggyé válsz a pillanattal, élvezed a jelent. Rohan veled a gép. ereszkedsz a körpályán, engeded, hogy a gravitáció húzzon, dobáljon, nem érzel veszélyt, és most nem rágódsz a múlton, nem aggódsz a jövőn, sőt nem törődsz azzal, illik-e sikítani. Teszed, majd’ hangszálszakadásig, és továbbra sem fékezel. Élvezed a pillanatot, kacagsz. Nevetésed betölti a bobpályát.

De elérkezel a pálya végére, lassít és megáll a gép. Még ott a felhőtlen boldogság az arcodon, miközben kikászálódsz a bobból, de lábad földet ér, visszatér a múlt és a jövő, eszedbe jut, hogy talán kócos a hajad.


Egy percre még visszanézel az üres bobpályára, ahonnan az imént érkeztél, szívedet ismét elönti a boldog, felhőtlen pillanat, visszavágynál oda, a sínpályára, az átélt szabadságba, de a gyerek megfogja a kezed és már húz a fagylaltárus felé. Átvillan a gondolat a fejedben, hogy vajon van-e még fagyira pénzed és aggódni kezdesz a jövőn, elfelejtve ismét a jelen boldog pillanatát.

2 komment
2013. december 30. 21:53 - Kate Pilloy

Meglepetés

Tudjátok ki az a Rencsi? Én nem tudtam még két órája. Azonban egy kedves írótársam, Knizner B. Szilvia küldött egy e-mail-t és Rencsi blogjának elérhetőségét. Meglepődtem. Ki az a Rencsi? A válasz az volt, egy lány, aki szeret olvasni. Ez már tetszett! Én is szeretek olvasni, nézzük, mit írt ez a lány!

Meglepődtem, mikor megláttam, hogy az én, nyomtatásban megjelent könyvemről ír. Fel sem fogtam az első pillanatban. Zavart izgatottsággal olvastam a véleményét a regényről. Az egyik kedvencemről, ami épp egy éve került a kiadó elé. És ami 2013. január 17-én jelent meg nyomtatásban.

Ha már ott voltam, szétnéztem az oldalán. Javaslom nektek is! http://rencsikonyvei.blogspot.hu/ Érdekes bekukkantani a könyvespolcára, látni, milyen könyveket ajánl nekünk, melyeket olvasott, és azokról mi a véleménye. Az egész oldal arról tanúskodik, amit ő maga is kiemel a bemutatkozó oldalán, mely sorokkal búcsúzik az oldalára látogatóktól:

"Mindenesetre azt kívánom, olvassatok minél többet, minél többfélét, mert az olvasással egy szélesebb világ tárul elénk!" - hát ő Rencsi.

Köszönettel tartozom Rencsinek a munkájáért, és írótársamnak, Szilviának a meglepetésért. Ez így, karácsony után, még színes csomagolópapír és szalag nélkül is, melegséggel töltötte el a szívemet.


... és hát loptam egy szösszenetet is Rencsitől, mert ez annyira kedves lett számomra:

Az egyszerű tény, hogy nevetünk egyet a barátnőinkkel, már meg tudja változtatni a napunkat. A legnehezebb napokat is elviselhetővé teszi az irónia, az önirónia, a játékos könnyedség. A nevetés visszaadja a reményt.

 

Hazug igazságok.jpg

 

Szólj hozzá!
2013. december 30. 20:24 - Kate Pilloy

Író-olvasó találkozó 2013. november 29. Tarján

Találkoztunk. Mi, amatőr írók, és ti, olvasók.  Együtt voltunk. Mi arról beszéltünk, mennyire szeretünk írni, milyen csodálatos érzés a fantázia világába átlépni, és leírva átadni nektek azt a mesét, ami a fejünkben tombol. Hallgattuk egymást, a könyvekből rövid részleteket olvastunk fel.

Nem történt semmi különös. Egyszerűen csak kellemes volt.

És akkor, különös dolog történt! Kiderült: minden második olvasó, azok közül, aki ott volt, író is. Versek, mesék, élettörténetek lapulnak az ő fiókjaikban is. Érdekes? Dehogy, csodálatos! Egymásra találtunk!

Mindenkinek azt javasoltam, írjon. Engedje, hogy a szavak, melyek a gondolataink közé befészkelődnek, történetté alakuljanak, mesét alkossanak, papírra kerüljenek, másoknak élményt nyújtsanak. Írjatok, olvassatok, élvezzétek azt a csodálatos érzést, amikor a fantázia beindul.

Volt egy találkozó! Nem történt semmi különös. Népszerűsítettük az olvasást, az írást, az amatőr írókat, a regényeket, a verseket. Nem történt semmi különös? Dehogynem! Hatalmas élmény volt számomra. Erőt, biztatást, lelkesedést, energiát kaptam és adhattam.

Köszönöm a szervezőknek, hogy ott lehettem ezen a találkozón, az író társaimnak, akik velem voltak, és nektek, az olvasóknak azt, hogy nyitottak vagytok, olvastok, szerettek és élvezitek az élet apró örömeit.

 

 

Szólj hozzá!
2013. november 12. 22:57 - Kate Pilloy

Könyvbemutató Tarjánban - várom a véleményeteket

Kedves Barátaim!

 

Eljön lassan ennek az eseménynek is a napja: Könyvbemutató

 

Három kedves kollégával, amatőr írőnővel együtt szeretnénk bemutatni az olvasóknak magunkat, az írásainkat, bár talán inkább mi szeretnénk megismerni titeket.

Várunk benneteket 2013. november 29. napján, pénteken délután. Arra a napra esőt jósolnak és 0-4 fok közötti hőmérsékletet, de mi visszük a jókedvünket, humorunkat, az izgalmas kalamdjainkat és néhány szép könyvet.

Elmondom nektek őszintén, fogalmam nincs, hogyan zajlik egy könyvbemutató abban az esetben, amikor ti nem ismeritek az írásomat, nekem pedig nincs gyakorlatom abban, hogy valami fergetegesen érdekeset mondjak az általam írt könyvről. Mégis, és talán épp ezért várom izgalommal ezt a péntek délutánt.

Gondolkoztam azon, hogy rám lesztek-e kíváncsiak, az írásomra, vagy arra, hogy mit mondok róla. Ötszáznyolcvanöt oldal. Ígérem, felolvasni nem fogom! Magamról sem szeretnék életrajzi bemutatót tartani. Talán inkább arról beszélgethetnénk, milyen sztorikat írunk, hogyan írjuk, ti mit vártok egy szórakoztató könyvtől. Talán összegyűjtöm, mit írtak a Hazug igazságok című könyvről azok, akik olvasták. És a kritikákát is szívesen bemutatom, amit az Olvaslak.hu kritikusa készített.

Mit gondoltok?

Mire számítottok, amikor eldöntitek, hogy részt vesztek ezen a könyvbemutatón?

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, találjuk ki együtt, hogyan töltsük azt a kedves, esős, novemberi délutánt.

könyvbemutató Tarjánban.jpg

2 komment
2013. október 26. 22:32 - Kate Pilloy

Hóember az óvodában

hóember_1.jpg
A második osztályos gyermekek örömmel szaladtak ki a teremből az iskola udvarára, ahol talán a szünet kedvéért hullni kezdtek apró pelyhekben a fehér hópihék. Ádám a cipők között téblábolt, sehogy sem akaródzott neki kimásznia a szétdobált kiscipők közül.

– Nincs csizmád megint, igaz? – gúnyolódott Tomi és nevetve szaladt el mellette. A többiek is csak gúnyos mosolyt küldtek felé, senki nem szerette őt. Legalábbis a kisfiú így érezte. Előző évben még minden jó volt, de most, mióta megtudták, hogy az apja meghalt, elutasították. Mintha ő tehetne róla. Apu beteg volt, Ádám tudta. De mégis mindenki őt hibáztatta. A gyerekek árvának csúfolták, anyu otthon türelmetlenül kiabált vele, nagyapa azt mondta, semmirekellő.

– Menj már az útból! – szólt rá Évi azon a nyafogó hangján. Feszített az új, piros csizmájában, rá is taposott Ádám lábára. A fiú vállat vont, mint akit nem érdekel az egész történet. Volt cipője, az jó a teremben, Az igaz, hogy az udvarra csizmában vagy bakancsban bújva szaladhattak csak ki, de kit érdekelt az udvar, meg az a vacak hóesés!

Gabi néni, a tanító meglátva a kisfiút a terem végében lévő ruhafogas alatt, odament hozzá, melléguggolt, nézte, ahogy Ádám a kiscipője cipőfűzőjével játszadozik.

– Nem szeretnél kimenni a többiekkel? Hógolyózhatnál velük! – javasolta, de a kisfiú csak a cipője fűzőjét húzogatta. – Mi baj van, Ádám?

– Anya nem találta reggel a csizmámat, így csak ezt adta rám! – magyarázkodott a kisfiú, de szégyenében nem mert felnézni. – Ez meg beázott már akkor, mikor reggel jöttem. Csupa víz! – mutatta fel a saját cipőjét. A tanító néni átvette tőle a rövid szárú cipellőt és a radiátorra tette száradni. Ádám ült a cipők között, szomorúan. Kintről behallatszott a többi gyermek vidám sikongása. – Mindegy is! – mondta halkan a kisfiú. – Én úgy sem tudok hóembert építeni! – vont vállat, miközben belerúgott a körülötte lévő cipőkbe. – Mindig azt mondják, semmirevaló vagyok!

– Valamilyen módon meg kellene lepni a többieket! – gondolkozott hangosan a tanító néni. – Nem lesz kedvük tanulni, amíg odakint ilyen szép az idő! – mondta és Ádámra nézett. A kisfiú tovább rugdosta a cipőket elkeseredésében. – Te szépen tudsz rajzolni, igaz? – kérdezte tőle. Ádám felnézett rá, vállat vont.

– Apa régen azt mondta, hogy szépen rajzolok. De már nincs apa.

– Mi lenne, ha idevarázsolnánk egy kis telet a terembe? – kérdezte a kisfiút a tanárnő. Szerette volna, ha a gyermek nem a gyászára gondol. Az édesapja fél éve történt halála megviselte Ádámot, hiányát nem tudta feldolgozni a család sem, az édesanya nehezen találta a hangot a gyermekéhez. Gabi néni mindezt tudta, de eddig nem talált megoldást arra, hogy tudna segítséget nyújtani a gyermeknek.

Ádám most érdeklődve emelte rá barna szemeit.

– Rajzolhatnál a tábla egyik felére egy vidám hóembert, aki köszöntené a többieket, ha bejönnek! Én addig főzök teát a tízóraihoz.

Ádám felállt, elgondolkozott.

– Timi néni megtiltotta, hogy a táblára firkáljunk! - figyelmeztette tanárát.

– Nem firkálunk, alkotunk! – bíztatta Gabi néni és előkeresett egy nagy doboz színes krétát.-- Meglátod, neki is tetszeni fog, ha jön délután! Hozd ide azt a széket! – kérte a kisfiút, aki lelkesen szaladt elfeledve cipője miatti bánatát. Gabi néni letörölte a fekete táblarészt, húzott egy vonalat ezzel kijelölve, hova kerüljön a hóember. Aztán elfordult, vizet tett fel forrni, csak fél szemmel figyelte, ahogy a kisfiú előbb bátortalanul, majd egyre ügyesebben készíti el a rajzát.  

A szünet végét jelző csengő már egy piros kalapú, vidám hóembert talált az osztályterem tábláján. Ádám az utolsó simításokat végezte, Gabi néni a teafüvet áztatta, mikor az osztály nagy hanggal bevonult. Különféle véleményekkel nyugtázták Ádám művét:

– Nézzétek, összefirkálta a táblát!

– Milyen aranyos hóember! Nekem is kell egy ilyen!

– Mi nem is építettünk kint hóembert! – A gyerekek szájtátva bámulták Ádám munkáját. Átöltöztek és a helyükre ülve nézték az utolsó mozdulatait, majd azt, hogy a kisfiú zavartan helyére tolja a széket és beül a padjába. Gabi néni addigra kész lett a teával, mosolyogva nézett a teljes táblát beöltő vidám hóemberre.

– Ádám, gyere már vissza ide, mutasd be a barátodat!

A gyermek meglepődve, szégyenlősen állt fel. Nem szeretett szerepelni, kiállni oda a tábla elé, az osztálytársai szeme elé. Lassan haladt Gabi nénihez, majd megállt vele szembe. Nem tudta, mit mondjon.

– Elhoztad nekünk Hóember Marcit, a barátodat, igaz? – segített Gabi néni. Ádám bólintott, majd elmosolyodott. Gabi néni helyette beszélt, átkarolva a kisfiú vállát az osztály felé fordította a szégyenlős kisfiút: – Gyerekek, ő Hóember Marci, Ádám barátja, aki azért jött el hozzátok, hogy legyen kedvetek ma is sokat tanulni ebben a szép időben. Gyertek, ha bemutatkoztok a hóembernek, mindenkinek jut egy pohár tea.

A másodikosok szépen, poharukkal a kezükben mentek a táblán feszítő hóemberhez, megmondták a nevüket, nevetgélve köszöntötték a rajzot. Jó hangulatban telt a délután, és még Timi néni sem haragudott, amiért a fél táblára nem tudott számokat írni. Udvariasan köszöntötte ő is Marcit, megdicsérte készítőjét. Gabi néni fényképezőgéppel tért vissza a napközi óra végén, az összes gyermek Marci köré állt, középre ültették Ádámot és megörökítették a barátja vendégeskedését a második b osztályban.

 

Ádám édesanyja csizmával a kezében érkezett a kisfiúért. Amíg a gyermek öltözött, Gabi néni a táblarajzot csodáló édesanyához fordult.

– Hóember Marcit Ádám rajzolta a nagyszünetben. Nem tudott kimenni a teremből a csizma miatt. Tehetséges, ügyes gyermek.

– Igen, amíg az apja élt, ő foglalkozott vele. De most ….

– Most is kell vele foglalkozni, nagyon igényli a kisfiú. Talán írassa be a gyermeket egy rajzszakköre. Tessék – nyújtotta át a fénykép egy példányát az édesanyának.

– Hetek óta nem láttam ilyen boldognak a fiamat! – mesélte az édesanya látva a kisfiú vidám mosolyát az osztálytársai között. Ádám melléjük ért, büszkén nézte a hóemberét.

– Anya látod, Gabi néni megengedte, hogy odarajzoljam a hóembert és el is neveztük Marcinak!

– És ezentúl te leszel a terem díszítéséért a felelős!  - egészítette ki Gabi néni a beszámolót.

– Hűha, ez komoly feladat! – guggolt le fia mellé az édesanyja. – Akkor mától készülnöd kell! Mit szólnál hozzá, ha rajzszakkörre járnál?

– Mehetek? – kérdezte a kisfiú csillogó szemmel. Mellettük egy kislány is megkérdezte az anyukáját:

– Anya, mehetek én is! Ilyen hóembert akarok én is rajzolni! – visította.

Ádám felé fordult:

– Megtanítalak, ez nem nehéz! – nyugtatta, a szülők mosolya kíséretében.

 Ádám attól a naptól kezdve egyre nagyobb kedvvel ment iskolába és a szakkörre. Még előfordult, hogy nem tudtak időben beszerezni egy-két felszerelést, esetleg édesanyjának nem volt mindenre pénze, de a színes ceruza mindig a keze ügyében volt, és ha szomorúnak érezte magát, felrajzolta a füzetére Hóember Marcit, aki mindig vele tartott.

1 komment
süti beállítások módosítása