Megszédültem a munkahelyemen, elestem, de szinte azonnal pattantam is fel és haladtam volna tovább, azonban a kollégák megállítottak.
– Akár agyvérzés jele is lehet! – figyelmeztetett a kihívott mentőorvos. Ezzel a mondatával meggyőzött, így nem sokkal később már a kórházi ágyon feküdtem, karomban a bekötött infúzióval. Talán egy óra is eltelt, mire az önsajnálatból kimászva, az első ijedtséget elengedve szétnéztem magam körül.
Az idős asszony a mellettem lévő ágyon aludt. Arca békességet sugárzott, bár még a fehér ágyneműhöz képest is sápadtnak tűnt. Rettentően törékenynek és gyengének látszott, a takaró alig láthatóan emelkedett apró légzésének ütemére.
Lehunytam a szempilláimat, álmosnak éreztem magam, talán a gyógyszer miatt, ami hangtalanul csepegett belém. Pár perc múlva zajt hallottam az ágyam mellett, azonnal reagáltam.
– Bocsánat, szia, elnézést, jó napot, nem zavarok, bejöhetek? – kérdezte az ágyam melletti apró széken ülő fiatalember zavartan.
– Szia! – mosolyogtam rá. – Persze, maradj csak!
– Azt hittem, alszol, úgy tűnt … – magyarázkodott még mindig zavartan. – Csak ilyenkor tudok bejönni Erzsi mamához, a nővérek megengedték, azt hiszik az unokája vagyok – mondta, majd kissé elpirult. – Szóval az vagyok, az unokája, vagyis…
– Semmi gond! – nyugtattam. – Engem nem zavarsz, a néni viszont alszik, mióta itt vagyok.
– Igen, tudom, a gyógyszerektől. De jobb is, így nem érez fájdalmat.
– És te ennek ellenére itt vagy! – jegyeztem meg.
– Ő is ott volt, amikor beteg voltam – vont vállat a fiú, látszott, végre megnyugodott, helyre tette magában a helyzetet, a jelenlétemet. Megfogta a néni vékony kezét. – Sok időt töltött velem, mert beteges gyermek voltam. Aztán kiderült, hogy glutén érzékeny vagyok, pontosabban ő vette észre, és győzte meg a szüleimet, hogy vizsgáltassanak ki.
– A néni a nagymamád?
– Nem, a bejárónőnk! – mondta, majd zavartan nézett ismét rám. – Ezt kérlek ne mond el itt senkinek, mert akkor nem engednek be hozzá.
– Rendben! – ígértem. Láthatta rajtam, hogy nem nagyon értem a szavait, így mesélni kezdett:
– A szüleim üzletemberek, jól menő órakereskedésük van, a nagyszüleimtől örökölték. Apám sokat utazik, anyám vezeti a boltot. Imádták a munkájukat, de rám és a házra nem jutott idejük. Erzsi mama nyugdíjas tanítóként kevés pénzből élt, ezért vállalta a háztartás vezetését. Naponta jött hozzánk, főzött, takarított, mosott, vasalt, és sokszor vigyázott rám. És mivel sokat voltam beteg, gyakran ő volt otthon velem. Évekig járt hozzánk, azonban anyám egy idő után elküldte, mert észrevette, hogy jobban ragaszkodom a nénihez, mint hozzá. Ez azután történt, hogy kiderült a betegségem – mesélte, miközben megsimogatta a vékony, eres kezet. – Aztán sokáig felé sem mentem! – mondta szomorúan, majd szabadkozni kezdett nekem, vagy inkább talán magának: – Végre folyamatosan járhattam iskolába, apám nem cseszegetett azzal, hogy sápadt vagyok és gyenge, az osztálytársaim befogadtak, már nem voltam különleges és beteges. Kinyílt a világ előttem.
– De most itt vagy!
– Gyermekkoromban szerettem volna megtanulni gitározni – árulta el. Nem értettem az összefüggést. – A szüleim a matekot és a gazdaságtant erőltették rám, üzletembert akartak faragni belőlem, aki átveszi és tovább viszi a hagyományt. De mindez nem érdekelt, engem a zene tett boldoggá.
– És most mivel foglalkozol?
– Nemzetközi kereskedelmet tanulok.
– Tehát az ő kívánságuk teljesült – állapítottam meg.
– Nem egészen – mosolygott. – Négy évvel ezelőtt, az egyetem megkezdése előtt átrendeztem a szobámat. A régi könyveim között találtam egy kötetet, ami évek óta nem került a kezembe. Mesekönyv volt, egy rövid, talán tíz oldalas történet, amely egy nyúlról szólt, aki gitárral a kezében szelídítette meg azokat az állatokat, akik fel akarták falni.
– Én nem ismerek ilyen mesét.
– Én sem emlékeztem már rá – bólintott egyetértően. – Ő írta, Erzsi mama. Kinyomtatta, beköttette, majdnem olyan volt, mint egy nyomdában készült könyv. A címe: Menj és éld a vágyaidat. Nekem írta, mert tudta, hogy szeretnék gitározni, és hogy a szüleim nem értenek meg.
– Ez kedves volt tőle.
– A könyvről eszembe jutottak azok a napok, amikor hozzánk járt, együtt készítettük a vacsorát, esténként megbeszéltük, mi történt aznap az iskolában. Tőle tanultam, hogyan kell rajzolni a k betűt, hogy ne legyen belőle h – eltűnődött. – Gyermekkorom legszebb emlékeit tőle kaptam és én elfeledkeztem róla. Később felkerestem, és azt követően minden héten. Megöregedett, legyengült, beteges lett. Mindenki elfelejtette, majdnem én is.
– De most itt vagy vele. Tud róla? Néha magához tér?
– Már napok óta nem. Nyolcvankét éves, sajnos, nem fogják tudni meggyógyítani, csak a fájdalmát csillapítják – elgondolkozott. – Valójában, számomra fontos, hogy itt legyek. Erőt ad nekem az, hogy vele lehetek. Holnap megyek egy meghallgatásra, szeretnék bekerülni egy klasszikus zenét játszó zenekarba.
– Szóval elindultál, hogy megéld a vágyaidat.
– Igen. És mindezt neki köszönhetem.