A lányok egymást erősítve, elszántan álltak előttem a nappali közepén.
– Még csak december huszonkettedikét írunk, a szenteste még odébb van! – tiltakoztam zavartan.
– Igen, tudjuk – válaszolt Eszter, a férjem lánya, akit épp úgy szeretek, mint a sajátomat. Az érzés, sokszor megbizonyosodtam róla, kölcsönös.
– Készülj anya! – kérte Évi, majd mindketten kimentek a nappaliból és két nagy bőrönddel tértek vissza. – Gyerünk, anya, pakolunk!
…….
Otthon december elején mertem először előhozakodni a témával Karcsi előtt.
– Közeledik a karácsony – jegyeztem meg halkan.
– Nem érdekel, utálom! – szólt az elutasító válasz. Tudtam, hogy így érez, tíz éve, amióta együtt vagyunk, ezt hallgatom. Azonban én, a gyermekek és a hatéves unokám szerettük a karácsonyt. Régebben, hetekkel a nagy nap előtt már készültünk, feldíszítettük a lakást, finomakat sütöttünk. Terveztük az ajándékokat, a legtöbb meglepetést magunk készítettük. Gyertyát öntöttünk, mézeskalácsot sütöttünk, amit tojásfehérjével díszítettünk. Sálat, kardigánt kötöttem, a gyerekek rajzoltak, ragasztottak, varrtak. Fantasztikus izgalommal éltük meg az ajándékozás élményét, még a becsomagolásának ötletelése is külön időt igényt számunkra.
Amikor megismertem Károlyt, elfogadtam, hogy ő nem szereti a karácsonyt. A lánya, az akkor tizenhat éves Eszter szintén gyűlölte az ünnepet, csak mert az apja is ezt tette.
– Beszélnünk kellene az ajándékokról – erőltettem, bár gyomrom összerándult már a gondolattól is, hogy fel kell hoznom a témát.
– Nem szórjuk a pénzt hülyeségekre. Tudod, hogy utálom a karácsonyt, hagyjuk már ezt a marhaságot! – emelte fel a hangját a férjem. Elhallgattam, szótlanul tálaltam a vacsorát. Ő sem szólt egy ideig, majd mesélni kezdett a munkahelyén történtekről. Ismét arról a nőről, aki szerinte nem jól végzi a munkáját, nem elég gyors, nem elég ügyes.
– A faszom ki van tőle, hogy vele kell foglalkoznom és állandóan csekkolnom kell a munkáját! – fejezte be a történetet. Bár tudta, hogy irtózom a trágár szavaktól, nem érdekelte. Régebben még figyelt erre, régebben még visszakérdezett, hogy nálam mi történt aznap. Azonban az elmúlt években sokat változott, és úgy éreztem, egyre rosszabb a hangulata. Ma már szinte mindenben a rosszat látta, mindent kritizált, úgy gondolta, mindent mindenkinél jobban tud. Valójában már nem is értettem, miért vagyunk egymás mellett. Pesszimista, negatív hozzáállása oly messzire állt tőlem, de bárhogy igyekeztem, nem tudtam az én pozitív, vidám életstílusommal átfordítani a szemléletét. Pedig annyi mindent megpróbáltam. Ennek ellenére úgy tűnt, ő változtat engem a maga képére.
Eltelt két hét, december közepén jártunk.
– Kellene beszélnünk a karácsonyi ajándékokról – szóltam halkan, a vacsora és a tévéhíradó után. – A gyerekek örülnének…
– Direkt idegesítesz ezzel? – kérdezte és felpattant mellőlem. Pedig ma egész jó kedvvel érkezett haza, a kolléganője napok óta a szabadságát töltötte, nem idegesítette senki a munkahelyén. Én itthon csendesen vártam a megfelelőnek tűnő pillanatot, igyekeztem elkerülni mindent, ami esetleg felbosszanthatná. Úgy gondoltam, aznap este képes normálisan beszélgetni velem.
– Tudod jól, hogy anyám aznap kötötte fel magát, én meg tizenöt évesen vághattam le a kötélről szenteste örömére. Nem fogok ünnepelni azon a napon!
Természetesen megértettem a gyászát, az érzéseit, de azt nem tudtam elfogadni, hogy egy régi esemény miatt a gyermekeinket és az unokánkat is megfosszuk a szeretet ünnepétől.
– Akkor veszek én a lányoknak ajándékot.
– A saját keresetedből – válaszolta ingerülten. Tudta, hogy az nagyon kevés, titkárnőként minimálbért kaptam. Neki osztályvezetői fizetése volt, de csak annyit adott haza, amiről számlát tudtam felmutatni. Megtakarítani így nem igazán volt lehetőségem.
…
– Gyerünk, anya, pakolunk!
– Nem mehetek el innen – válaszoltam a bőröndöket becipelő lányoknak. – Károly a férjem, és …
– és egy szemét, erőszakos alak, aki eltipor téged – fejezte be a lányom a mondatomat.
– és akit el kell hagynod, még mielőtt úgy jársz, mint anyám és gyomorrákban halsz meg, ahogy ő – tette hozzá Eszter. Csodálkozva néztem rá, még sosem mondta ki ezeket a szavakat.
– Lányok, nincs hova költöznöm, nincs egy fillér megtakarításom sem – tiltakoztam tovább.
– Kivettünk neked egy albérletet – ült le mellém Évi, otthagyva a szoba közepén a bőröndöket. – Nem nagy, alig harminc négyzetméter, de a tied. És a mi ajándékunk, hogy összedobtuk rá a kauciót és berendeztük neked.
– És fizetjük a bérleti díjat, amíg csak szükséges, neked csak a rezsit kell majd rendezned – ült a másik oldalamra Eszter.
– Eszti, én szeretem az apádat – fordultam felé.
– Tudom, pontosan tudom, mert látom, hogy szótlanul tűrsz és szenvedsz mellette. De ő nem szeret senkit. Engem sem, anyámat sem szerette és téged is csak arra használ, hogy ellásd és meghallgasd. Nem lehet vele együtt élni. Anya sem tudott, én sem, és te is egyre vékonyabb vagy, már alig látunk mosolyogni. Tudom, hogy apám a karácsonyt megint elszabotálta. Felhívott, és panaszkodott, hogy ezzel idegesíted, azt hitte, én megértem. Csakhogy te megtanítottál arra, mi a karácsony üzenete, mit jelent szeretni, milyen az, amikor átölelnek, bíztatnak és erősítenek. Mindezt tőled tanultam meg. Vigyázni fogunk rád, és gondoskodunk rólad…
– Ahogy te tetted velünk – fejezte be Eszti mondatát Évi. – Együtt ünnepelünk szenteste, Eszti is jön hozzánk, együtt gyújtjuk meg a gyertyákat. Az unokád már vár, megígértem neki, hogy holnap az új lakásodban együtt fogtok mézeskalácsot sütni.
– Nem hagyhatom el őt, nem tehet arról, hogy …
– Csak ő tehet arról, hogy nem képes továbblépni a régmúlton, inkább eltapos mindenkit, tönkre téve ezzel a jelenünket és a jövőnket – vágott a szavamba Eszti.
Igyekeztem megmagyarázni a kialakult helyzetet:
– Próbálom megértetni vele, hogy kicsit változnia kellene, csak hát még eddig nem sikerült.
– Sosem fog sikerülni, és ez nem a te hibád! – vélte Évi.
– Apám a saját világában él, és mi nem kellünk neki. Viszont nemsokára lesz itt valaki, akit meg kell tanítanod, milyen ereje van a családnak, a tradíciónak, az ünnepeknek. Milyen, amikor szeretik őt, és nem csak a hibáit emlegetik fel, ahogy azt apám teszi.
Csodálkozva néztem Eszterre, ő csak somolygott, miközben kezét a hasára tette.
– Hét hónap múlva már két unokád lesz – árulta el hatalmas mosollyal.
Elsírtam magam örömömben, ők ketten pedig átöleltek. Később együtt pakoltuk össze a ruháimat. Tudtam, szörnyű lesz Karcsinak egy üres lakásba hazaérni, bántott ezért a lelkiismeret. Ám nekem is borzasztó volt az utolsó négy év mellette, és vágytam a vidámságra, az életre, a szeretetre, a lányaim és az unokáim társaságára. Megértettem, hogy nekik valóban szükségük van rám.
…
Egy felmérés szerint az Európai Unióban nálunk, itthon szenvedik el a nők a legnagyobb arányban az intim partner által elkövetett pszichológiai, fizikai (amibe a fenyegetéseket is beleértik) és szex:uális erő:szakot. A nők elleni erő:szak azonban gyakran láthatatlan marad. A pszichológiai erő:szak, amelyről oly keveset beszélünk, magába foglalja többek között az érzelmi bántalmaz.ás és a kontrolláló magatartást is.
Ajánlom a novellámat azoknak a nőknek, akik nem mernek megszólalni, félnek változtatni és nincsenek biztonságban. Mindig van kiút! Bátornak kell lenni, meg kell keresni a környezetünkben azt az embert, aki segítséget nyújthat a továbblépésre, a félelemmel teli kapcsolatból való kilépéshez.
Kívánom, hogy legyen mindenkinek békés, biztonságos, félelemmentes, boldog ünnepe!
