Az elmúlt időszakban több novellát írtam és küldtem el pályázatokra. Néhányat be is választottak egy-egy antológiába, de sem a zsűri, sem az olvasók nem érezték, hogy ódákat kellene zengeni „csodálatos” írásaimról vagy bármilyen módon kiemelni zsenialitásomat a többi mű közül. Regénypályázatra is küldtem be kéziratot, ott sem az enyém lett az első, de nem is utasították el. Kaptam ajánlatot kedvezményes kiadásra, azaz megjelenhet, ha van pénzem a finanszírozásra. Minderről eszembe jutott a szó: középszerűség. Mit is jelent ez? Átlagos, szürke, nem kiemelkedő, de azért nem is utolsó, rossz. Visszagondolva az eddigi életemre, valóban minden középszerűen történt. Középső gyermeknek születtem, közepes-jó tanuló voltam, közepes képességű gimnáziumba, majd egyetemre jártam. Átlagos életemben hangyaként dolgozom a társadalom más tagjaival együtt.

Hétköznapinak, középszerűnek érzem magam, ám vannak pillanatok, amikor kitörök ebből a helyzetből. Ezek azok a percek, amikor leülök írni, ujjaim alatt megelevenedik a billentyűzet, megtelik a monitor fehér vászna apró, fekete betűkkel, megszűnik a valóság. Ilyenkor szárnyal a képzeletem, és azt érzem minden sejtemben, zsigeremben, hogy csodálatos, ami folyik körülöttem. Kiemelkedek a középszerű világomból, feltöltődöm energiával, kavarognak a szavak, események, képek a fejemben, mondatokká, párbeszédekké alakulnak. Szárnyalok és csodát élek meg. Úgy gondolom, azt a fantasztikumot, amit ekkor létrehozok át kell adnom, meg kell osztanom, el kell mondanom mindenkinek. Van, hogy a varázs napokig tart. Majd hirtelen kiírom magamból a szavakat, újra visszacsöppenek a mindennapokba, ismét hallom és látom a körülöttem zajló eseményeket, és rádöbbenek, hogy amit írtam, jócskán javítást igényel.

Miért osztom meg veletek mindezt? Mert van bennem egy gyáva kislány, aki aggódik azért, hogy nem fog nektek tetszeni az a novella, vagy regény, amit írok. És van bennem egy hatalmas vágy, hogy megosszam a gondolataimat, mert ezek az én csodálatos ihletírásaim, ami lehetetlen, hogy mást nem varázsol el épp úgy, mint engem.

Mindezek után miért nem hagyom abba az írást? Mert mint mindenki, én is vágyom azokra az apró boldogságcseppekre, amiket akkor élek át, amikor megszáll az ihlet. Talán ezek is azok a pillanatok, amiért azt mondom, elégedett vagyok, csodálatos az életem. Sok más mellett, ezekkel a pillanatokkal teljes a jelenlétem.

Bízom benne, mindenki megtalálja a saját életében ezeket a boldogságcseppeket. Talán én is segíthetek ebben akkor, amikor kezébe veszi valamelyik írásomat és velem éli át a történeteket, amik bennem szárnyra keltek.

Mindemellett jó középszerűnek lenni. Mert egy csepp vagyok a hatalmas tengerben a többiekkel együtt. És ez jó. A közösség véd és erőt ad. Az írásaim pedig talán egy kellemes áramlatot jelentenek a hatalmas víztömegben.