Mai utazási élményem. Mosolyogtam még akkor is, amikor beléptem a lakásunk ajtaján. Pedig még csak nem is én olvastam, én csak láttam az ő boldogságát.

Mi a boldogság?

A fehér hajú idős hölgy a buszon ült. Koráról nemcsak a haja színe, hanem az arcán és kezén látható ezer ránc is árulkodott. Anyagi helyzetéről a kopott, sokéves zöld szövetkabát, és az elnyűtt sötétbarna kézitáska mesélt.

A fehér hajú idős hölgy olvasott. Szemei, sőt, volt, hogy az ujja is követte a sorokat. Ráncokkal teli bőre a szája körül huncut mosollyá alakult, izgatottan nyalta meg néha a szája szélét, miközben lapozott a következő oldalra. Gyorsan és élvezettel falta a sorokat. Az egyik megállónál felnézett, kék, átható tekintete találkozott az enyémmel, majd visszasiklott a könyvre. Kíváncsi voltam, mi köti le ennyire a figyelmét. Leiner Laura ifjúsági regényét, A Szent Johanna gimi sorozat egyik részét olvasta nagy élvezettel.

Nem tudtam az arcáról levenni a szemem. Jó volt látni őt, valamiért én is mosolyogni kezdtem. A kinézete, a kora, az általam vélt helyzete ellenére olyan boldogságot sugárzott, ahogy falta a könyvet, jókat kuncogott magában, hogy mindez magával ragadott engem is. Pedig biztosan voltak, már csak kora miatt is, egészségügyi problémái, feltételezem, hogy anyagi gondjai is, és ki tudja, mit élt át a sok, talán hetven-nyolcvan év alatt, ám mindezt félre tudta tenni, és teljesen belefeledkezve a könyvbe átadta magát a történetnek. Látszott rajta, hogy boldog abban a pillanatban. Mi a boldogság? Egy pillanat, amelyet akkor mindketten megéltünk.