Korán reggel ment el mindkettő. Éreztem a feszültségüket, nem csak abból, hogy alig néztek rám, minden mozdulatukból áradt az izgatottság. Egyedül hagytak. Hozzá vagyok szokva, de ez az ideges kapkodás hajnalban megzavart. Vártam egész nap, hogy hazaérjenek és foglalkozzanak végre velem. Estére már én is nagyon izgatott lettem, mert hiába vártam. Mérgemben leszedtem az asztalról a kitett díszmanót és szétcincáltam. Először csak egyet, aztán a másikat, majd a harmadikat is. A fényfüzért is lecibáltam volna, de azt nem értem el. Késő éjjel hallottam végre az autó érkezését. Szétnéztem a szobában, látva a szétdobált manódarabokat, elszégyelltem magam. Én nem szoktam rosszat tenni. Gyorsan összeszedtem a darabkákat és eldugtam az ágyamba, majd az egészre ráfeküdtem.

Csak a gazdi érkezett haza. Fáradtnak látszott és szúrós szaga volt. Kiengedett az udvarra, de nem jött velem, mint máskor. Mire visszaértem, már vizesen, ismét jószagúan fogadott, de csak egy simit kaptam és lefeküdt az ágyába. Reggel korán kelt, fáradtnak tűnt, megint alig szólt hozzám. Észrevette a szétcincált manókat, de nem szidott meg, kivette őket az ágyamból, takarított, majd megint elment. Semmi játék, semmi simogatás. 

Másnap minden megismétlődött, de akkor estére már nagyon szomorú lettem. Még az ételt is otthagytam. Nem értettem, mi történik, miért nem jön haza a gazdiasszony, miért ideges a gazdi és miért nem foglalkozik velem. Már annak is örültem volna, ha a szétcincált manók miatt megszid. Felnéztem a csillogó fára, ami napok óta állt a kisasztalon. Emlékeztem arra, hogy amikor ez a csillogó fa megjelent, mindig jókedvűek voltunk, nem úgy, mint most. Talán, ha lehúznám az asztalról, figyelnének rám? Hazajönne a gazdiasszonyom? Két lábra álltam, de nem értem el. Ráugattam, de nem mozdult. Visszasomfordáltam a helyemre.

Negyedik nap reggelén a gazdi megint elment korán. Bár most több simit kaptam, ez nem volt az igazi. Ám délután mikor meghallottam az autó érkezését, megéreztem a gazdiasszonyom illatát. Szúrós és furcsán édeskés illattal keveredve, de ő állt az ajtó előtt. Amikor végre beléptek együtt, mindketten, majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Össze-vissza rohangáltam a házba, picit be is csurrant, dehát annyira örültem. Ők azonban alig törődtek velem. Egy csomaggal bementek a szobába, ahonnan én mindig ki voltam tiltva. A csomag büdös volt, szúrós szagú, édeskés is, meg kakaszagú is. Ugatni kezdtem a bezárt ajtót, hogy tudja, itt vagyok, nem engedem, hogy bántsa a gazdiaimat.

– Hallgass, Morzsi! – szólt rám a kilépő gazdi, ám leült mellém, ölébe vett. Beszélni kezdett valamiről, amit nem értettem, de hangja kedvesen szólt, megnyugtatott. Elfeküdtem az ölében, élveztem, ahogy cirógatja a fülemet. És végre kijött a zárt szobából a gazdasszony is. Ő is leült mellém a földre. Átkúsztam volna hozza, ahogy régen is tettem, de az a furcsa szagú csomag most is a kezében volt. Rámorogtam, de a gazdi rám szólt és ismerős szót ismételgettet:

– Barát!

Elhallgattam, megmozgattam a farkamat, jelezve, értem a szót. Engedték, hogy megszagoljam, megnézzem a csomagot. Gazdiasszonytól is ezt hallottam:

– Barát.

A csomag most édes illatú volt. Nem tudtam, mit látok, de elfogadtam, hogy „barát”.

– Téged is? – kérdeztem tőle, de nem vártam választ, rájöttem magamtól is, hogy igen, őt is befogadták, mint annak idején engem a menhelyről.