1972 nem volt egy kifejezetten jó év a történelmi feljegyzések szerint, ám azon az augusztus végi napon, amikor egy késő esti pillanatban megérkeztem, velem együtt Magyarországon négyszázhúsz gyermek született. Bízom benne, hogy a többieknek jobban örültek, mint nekem, én, mint második lány némi csalódást okoztam a családban. Szüleim azonban tettek arról, hogy a családi név ne haljon ki, így született nemsokár egy öcsém, aminek köszönhetően középső gyermek lettem, annak összes frusztrációjával.
Abban az évben történt egy számomra érdekes esemény is, amely később nagy hatással volt rám. Az Egyesült Államokból útjára indul a Pioneer-10 űrszonda a Naprendszer külső bolygóinak kutatására. Egészen 2003-ig várták, hogy adatokat szolgáltat, amikorra várhatóan az akkumulátorai lemerültek. Dolga végeztével a vörös Aldebaran felé veszi az útját, amit kétmillió év múlva érhet el. Fedélzetén a műszerek mellett egy fémlapot is hordoz, melyben a kiindulási állomása a Föld van megjelölve lakóinak rajzaival. Ez a tudományos lapokban és ma már az interneten is fellelhető hír egész korán megragadta a fantáziámat. Jó kislány voltam és sokat tanultam, olvastam, minden érdekelt, válogatás nélkül faltam a könyveket, így erre az eseményre is rábukkantam. Elképzeltem, hogy valamikor, valakik, odakint az űrben nézegetik a gyerekek képeit és fejlesztik a tudásukat, hogy eljöjjenek meglátogatni minket. Biztos vagyok benne, hogy ez a gyűjtögetési folyamat most is folyik, vagy talán már itt vannak köztünk és csendesen szemlélik, mit művel magával és a környezetével az emberiség.
Én magamat alakítottam, mint középső gyerek, ahogy mondani szokták, „elvoltam” csendesen a könyveimmel, később kiegészítve választott vallásommal, a buddhizmussal. Amikor tinédzserként szükségem volt arra, hogy valahonnan bátorságot merítsek, akkor Buddha tanításai kéznél voltak és erőt nyújtottak számomra. A Star Wars filmek is segítettek ebben, elkábítottak a messzi-messzi galaxisban történő események, épp úgy hittem, hogy az Erő bennem is ott van, mint az a sok gyerek velem együtt, akik ezerszer beültek a fapados moziba megnézni újra és újra A Jedi visszatér című filmet. Később felfedeztem, hogy könyvben is megörökítették a történetet. Miután elolvastam, ráébredtem, hogy a könyv mennyivel nagyobb élményt ad, mint a mozi, így azóta, ha lehetőségem van, először olvasok és csak utána megyek moziba. Mindig a könyv ad nagyobb érzelmi élményt, de azért a vászonra vetített kép is magával ragad.
Írni azért kezdtem, mert borzasztóan nem szerettem a valóságot, a fejemben lévő barátokkal sokkal jobb volt társalogni, mint az osztálytársaimmal. Kate Pilloy néven írok negyvensok éve. Néhány írásom megjelent korábban, de inkább baráti körben, amatőr írókkal osztottam meg történeteimet. Napjainkban vagy kicsit régebben játszódnak ezek a mesék – ismerős helyszíneken, valós helyzetekben, olyasmikkel, amik velünk is bármikor megtörténhetnek.
Az írásmódom leginkább forgószélhez hasonlítható. A szereplők elevenen élnek bennem, társaságomban vannak a mindennapokban, együtt sírunk és nevetünk, osztozunk titkaikon és sikereiken. Ők nem csupán fikciók, hanem élő részei az életemnek. Amikor úgy érzem, hogy telítődtem a képzelet világában játszódó eseményekkel, leülök írni, és szó szerint engedtem áramolni belőlem a szavakat. Az írás folyamata nekem nem a tervezésről vagy a szervezésről szól, inkább egy spontán folyamat, amely során a fejemben beszélgető barátaim életre kelnek a lapokon. Ezért mindig van nálam toll és papír, hiszen ki tudja, mikor szólal meg valamelyik szereplőm egy olyan szöveggel, amit azonnal meg kell örökítenem, különben elfelejtem. Ez az alkotási folyamat számomra nagyon izgalmas, hiszen soha nem tudom egészen biztosan előre, hogy a történet merre kanyarodik majd tovább, míg meg nem írom. Aztán csak bámulok ki az üres fejemből és csodálom, milyen történet került ki a kezem közül a papírra. Azt gondolom, ha nem írnék, üresebb lenne az életem és valószínűleg megzavarodnék. Hiszen akkor, amikor a gép előtt ülve elfogy a történet belőlem, egy kicsit kiürül a fejem, így helyt kap a következő baráti társaság. Ha nem így lenne, nagy káosz lenne odabent.
Legjellemzőbb stílusjegyeim közé tartozik a természetesség, az érzelem, a mély emberi kapcsolatok ábrázolása krimivel, vagy valamilyen izgalmas csavarral meghintve. Törekszem arra, hogy minden történetem egy szelete legyen az életnek, tele önmagunk felismerésével és megértésével. Feszegetem a határokat, az emberi kapcsolatok, az elfogadás, a másság, a rasszizmus, az önértékelés, az önbecsülés témáját. Beleszövők néha egy kis erotikát, talán egy kevés csalást vagy rablást, előfordul, hogy spirituális tanítást. Bár nem tervezetten végzek kutatómunkát, de ha megszólal bennem egy szereplő és olyanról beszél, amit valójában nem tudok, elém jön egy cikk, egy előadás, manapság egy internetes oldal. Meghívást kapok abba a városba, vagy éppen ott tartanak egy számomra érdekes koncertet. És ha már ott vagyok, megnézem például a bennem élő szereplő kedves cukrászdáját is. Hirtelen kitágul a tudásom, sajnos azonban, ha lezárom a történetet, el is tűnik. De milyen jó visszaolvasni a saját mesémet!
Sokat köszönhetek az Amatőr írók klubjának, ahol több amatőr író megosztotta az írásait, támogattuk, bíztattuk, tanítottuk egymást. Az ő segítségükkel nyertem meg az első könyvem kiadását, 2013-ban Hazug igazságok címmel, majd a második kiadott könyvemet is ők lektorálták, ami 2015. évben Az érem mindkét oldala címmel lépett be az e-book világába. Ma már mindkét kötetet visszahívtam és újra szerkesztve jelentetem meg hamarosan.
Több kéziratom pihen még az íróasztalomon mélyén. Szeretném azokat is megosztani az olvasókkal, azokkal, akik szeretik a kalandregényeket. Ezért indítottam blogot, fenn vannak a novelláim a Wattpadon és a Facebook-on. Bűnügyi, erotikus, elgondolkoztató, romantikus, spirituális műfajban írok. Épp olyan sokféle az írásaim zsánere, mint amilyen sokszínű én magam vagyok.
Olyankor, ha írok, megszűnik körülöttem a világ. Ezt megsínylette a két gyermekem, akikre nem mindig abban a pillanatban tudtam figyelni (hiszen éppen írtam ki magamból egy történetet) amikor igényelték, de már felnőttek, és elmondásuk szerint, nem haragszanak rám amiért ilyen anya voltam. Miért is tennék, önálló, okos fiatalemberek lettek, akik tudják, nem kell mindig anya szoknyájához szaladni. Boldog éveket töltöttem férjeim mellett, de azért a harmadik lett az igazi, ő már nem csak férj, hanem társ és sokszor pszichológus is, aki sikeresen lecsillapítja forgószél természetemet. Most Budapesten élünk, de bárhol is van az otthonunk, végül is mindkettőnk számára az a fontos, hogy egymás mellett legyünk. Talán ezt hívják ikerláng kapcsolatnak. A lehetőséget, hogy írjak és az erőt, hogy foglalkozzam a marketinggel belőle merítem, ő a biztos háttér számomra.
Mindemellett kiemelném, hogy 1972 évben mutatták be a Keresztapa című filmet csodálatos szereplőkkel. Hatalmas sikere van a mai napig. Én ilyen hírnévre nem törekszem, de bízom benne, hogy írásaim eljutnak az olvasókhoz és nekik szerzek néhány kellemes percet a történeteimmel. Egyszóval mindent összevetve, egész jó kis év volt az az 1972, és azóta is, így visszanézve, mindegyik év jó volt, hiszen megtaláltam mindig a jót, a boldogság lehetőségét, vagy legalább a csíráját, amit elültetve előbb-utóbb minden rendeződött.
