Szombat van. Majdnem negyven fok a lakásban. A rádiót talán megzavarta a meleg, ki tudja, ismert csatornámat nem bírom rajta beállítani, csak zúg, zörög. Keresem az adót, de helyette klasszikus zene tölti be a teret. Megáll a kezem, nem tekerem tovább a csatornakeresőt. Operazene érkezik, az ária beteríti a tudatomat, a meleg és a szoprán együtt hat rám, mintha lágy, kellemes szél ölelne körbe. Pár perccel később egy hölgy veszi át az operaénekestől a szót, ez már nem érdekel, tovább tekerem az állomáskeresőt. Kovács Kati slágerére találok, ismét végignyúlok a fotelben, élvezem gyönyörű hangját, végiggondolom a szöveg értelmét. Több dalt játszik a rádió, a régi sláger után modern gépzene következik. Nem bírom felfedezni a dallamot a zajban, ugyanakkor az ütem, az összhatás elvarázsol.

Elgondolkoztam azon, milyen csodálatos helyzetben vagyok, annak köszönhetően, hogy ilyen sokszínű a világ és hogy lehetőségem van arra, hogy ezt a sokszínűséget élvezzem. Hangulattól, kedvtől, időjárástól vagy ki tudja mitől függően. Én dönthetem el, egy egyszerű állomáskereső segítségével, milyen zenét szeretnék hallani. Számomra mindhárom műfaj tökéletes. Az adott pillanatban élvezetet nyújtó kellemes időtöltést okozó dallamok.

A laptopra tekintve látom a félkész, általam írt történetet. Szerelmes regény születik a fantáziámból. Semmi művészi érték, semmi klasszikus. Nem lesz a világirodalom része, száz év múlva egy szó sem marad fenn belőle. De a ma olvasóját talán elvarázsolja egy időre. Nyugalmat, békét, vidámságot teremt számára. Ha a zenével szeretném összehasonlítani, akkor azt kell mondanom, még Kovács Kati dalainak színvonalát sosem éri el. Talán a gépzene szintjét igen. Talán, bár ez sem biztos. De – elmosolyodom– nincs is rá szükség most. Nem klasszikus regényt szeretnék írni, csak egy kis limonádét. Egy szórakoztató semmiséget. Ezzel is bővíteni szeretném a sokszínűséget. Kiszolgálni az olvasót. Talán van, aki arra vágyik ebben a pillanatban, hogy csak egy kis semmiséget olvasson…