Nagymamám azt mondta volna, ha látja a buszra felszálló fiút, hogy taraja van a srácnak. Persze nem így volt, csak magasra, a feje tetejére fésülte az összes haját, zselével merevítette, pirosra festette, nekem punkos stílusúnak tűnt. A haj az egyetlen színes dolog volt rajta, a póló, a nadrág, a magas szárú bakancs mind fekete volt, a nyakában és a nadrágon lógó vastagszemű rács ezüstösen csillogott. Fekete hátizsákjáról a kedvenc együtteseinek nevét olvashattam le, köztük volt a Sabaton is, így szívembe fogadtam a fiatal fiút. Velem szembe ült le a buszon, de mielőtt elfoglalta, rám nézett és megkérdezte:
– Szabad?
Amióta a fővárosban élek, nem találkoztam ilyen udvarias kérdéssel, igent bólintottam zavaromban. A fiú leült ölében a zsákjával, telefont vett elő és nem a közösségi háló valamelyik oldalát kezdte böngészni, hanem telefonálni kezdett. Bár a kinézete lázadó lelkét tükrözte számomra, viselkedése egész mást mutatott.
A következő megállóban egy idősebb nő is felszállt, és bár volt szabad hely, nem ült le, megállt a fiú mellett. A tarajos, láncos jelenséget nézte, elég feltűnően. Láttam az arcán, mennyire felháborítja a fiatal kinézete. Vártam, hogy előkap egy keresztet vagy egy kis üveg szentelt vizet annak érdekében, hogy a „sátánt” elűzze, de végül is megelégedett a szemmel veréssel és távoltartással.
– Szia Szívem! – reagált a fiú a telefonba. – Beszéltem az állatorvossal, már reggel vihetjük a cicákat! – tájékoztatta a kedvesét. Cicákat? – kérdeztem magamban. Így beszél egy punk vagy egy metál zenét hallgató lázadó? Olyan szép, kedves hangon beszélt a másikkal a vonal végén, hogy magam sem hittem, pedig előttem ült a srác teljes bizonyító erejű öltözékében, mely azt jelezte „elvileg”, hogy drogos, lázadó, balhés társasághoz vonzódik. Felnéztem a nőre, de ő továbbra is fintorgott és megvetően nézte a srácot. Neki csak az öltözék számított, pedig nyilván ő is hallotta a „cicákat”.
A buszunk befordult a következő sarkon, az ölemben lévő újság a földre repült.
– Várj! – hallottam a fiú hangját, miközben láttam, hogy lehajol az újságomért. A láncok csörögtek, az áltaréj keményen állt, az újságot visszakaptam, és már fordult is ismét a telefonjához. – Szóval muszáj korán kelned reggel, mert egyedül nem tudom elvinni a cicákat az orvoshoz – folytatta.
Nem szokásom másik beszélgetését kihallgatni, de most kíváncsi voltam a folytatásra. A másik oldal valószínűleg nem díjazta a kora reggeli ébredést, mert a fiú azzal kezdett érvelni, hogy legközelebb csak egy hét múlva lenne időpont az orvosnál. A busz közelített a lakásomhoz, így felálltam. A nőnek ez sem tetszett, kelletlenül engedett az ajtóhoz. Ránéztem a fiúra, tekintetünk találkozott.
– Viszlát! – köszönt. Ismétlem, köszönt, majd visszafordult a telefonbeszélgetéshez. Én is köszöntem neki, majd a nőre néztem, az arcába mosolyogtam. Tőle szájelhúzást kaptam búcsúzásként. Ismét beigazolódott számomra, hogy nem a külső számít. A fiú magabiztosan viselte a ruháját, felvállalta stílusát, azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy társas lényhez méltóan viselkedjen. Vajon a száját húzogató nő fejében mi játszódhatott le mindeközben? Észre vette a fiú valódi egyéniségét, vagy csak a külső számított neki?