Mai utazási élményem. Mosolyogtam még akkor is, amikor beléptem a lakásunk ajtaján. Pedig még csak nem is én olvastam, én csak láttam az ő boldogságát.

Mi a boldogság?

A fehér hajú idős hölgy a buszon ült. Koráról nemcsak a haja színe, hanem az arcán és kezén látható ezer ránc is árulkodott. Anyagi helyzetéről a kopott, sokéves zöld szövetkabát, és az elnyűtt sötétbarna kézitáska mesélt.

A fehér hajú idős hölgy olvasott. Szemei, sőt, volt, hogy az ujja is követte a sorokat. Ráncokkal teli bőre a szája körül huncut mosollyá alakult, izgatottan nyalta meg néha a szája szélét, miközben lapozott a következő oldalra. Gyorsan és élvezettel falta a sorokat. Az egyik megállónál felnézett, kék, átható tekintete találkozott az enyémmel, majd visszasiklott a könyvre. Kíváncsi voltam, mi köti le ennyire a figyelmét. Leiner Laura ifjúsági regényét, A Szent Johanna gimi sorozat egyik részét olvasta nagy élvezettel.

Nem tudtam az arcáról levenni a szemem. Jó volt látni őt, valamiért én is mosolyogni kezdtem. A kinézete, a kora, az általam vélt helyzete ellenére olyan boldogságot sugárzott, ahogy falta a könyvet, jókat kuncogott magában, hogy mindez magával ragadott engem is. Pedig biztosan voltak, már csak kora miatt is, egészségügyi problémái, feltételezem, hogy anyagi gondjai is, és ki tudja, mit élt át a sok, talán hetven-nyolcvan év alatt, ám mindezt félre tudta tenni, és teljesen belefeledkezve a könyvbe átadta magát a történetnek. Látszott rajta, hogy boldog abban a pillanatban. Mi a boldogság? Egy pillanat, amelyet akkor mindketten megéltünk.

1972 nem volt egy kifejezetten jó év a történelmi feljegyzések szerint, ám azon az augusztus végi napon, amikor egy késő esti pillanatban megérkeztem, velem együtt Magyarországon négyszázhúsz gyermek született. Bízom benne, hogy a többieknek jobban örültek, mint nekem, én, mint második lány némi csalódást okoztam a családban. Szüleim azonban tettek arról, hogy a családi név ne haljon ki, így született nemsokár egy öcsém, aminek köszönhetően középső gyermek lettem, annak összes frusztrációjával.

Abban az évben történt egy számomra érdekes esemény is, amely később nagy hatással volt rám. Az Egyesült Államokból útjára indul a Pioneer-10 űrszonda a Naprendszer külső bolygóinak kutatására. Egészen 2003-ig várták, hogy adatokat szolgáltat, amikorra várhatóan az akkumulátorai lemerültek. Dolga végeztével a vörös Aldebaran felé veszi az útját, amit kétmillió év múlva érhet el. Fedélzetén a műszerek mellett egy fémlapot is hordoz, melyben a kiindulási állomása a Föld van megjelölve lakóinak rajzaival. Ez a tudományos lapokban és ma már az interneten is fellelhető hír egész korán megragadta a fantáziámat. Jó kislány voltam és sokat tanultam, olvastam, minden érdekelt, válogatás nélkül faltam a könyveket, így erre az eseményre is rábukkantam. Elképzeltem, hogy valamikor, valakik, odakint az űrben nézegetik a gyerekek képeit és fejlesztik a tudásukat, hogy eljöjjenek meglátogatni minket. Biztos vagyok benne, hogy ez a gyűjtögetési folyamat most is folyik, vagy talán már itt vannak köztünk és csendesen szemlélik, mit művel magával és a környezetével az emberiség.

Én magamat alakítottam, mint középső gyerek, ahogy mondani szokták, „elvoltam” csendesen a könyveimmel, később kiegészítve választott vallásommal, a buddhizmussal. Amikor tinédzserként szükségem volt arra, hogy valahonnan bátorságot merítsek, akkor Buddha tanításai kéznél voltak és erőt nyújtottak számomra. A Star Wars filmek is segítettek ebben, elkábítottak a messzi-messzi galaxisban történő események, épp úgy hittem, hogy az Erő bennem is ott van, mint az a sok gyerek velem együtt, akik ezerszer beültek a fapados moziba megnézni újra és újra A Jedi visszatér című filmet. Később felfedeztem, hogy könyvben is megörökítették a történetet. Miután elolvastam, ráébredtem, hogy a könyv mennyivel nagyobb élményt ad, mint a mozi, így azóta, ha lehetőségem van, először olvasok és csak utána megyek moziba. Mindig a könyv ad nagyobb érzelmi élményt, de azért a vászonra vetített kép is magával ragad.

 Írni azért kezdtem, mert borzasztóan nem szerettem a valóságot, a fejemben lévő barátokkal sokkal jobb volt társalogni, mint az osztálytársaimmal. Kate Pilloy néven írok negyvensok éve. Néhány írásom megjelent korábban, de inkább baráti körben, amatőr írókkal osztottam meg történeteimet. Napjainkban vagy kicsit régebben játszódnak ezek a mesék – ismerős helyszíneken, valós helyzetekben, olyasmikkel, amik velünk is bármikor megtörténhetnek. 

 Az írásmódom leginkább forgószélhez hasonlítható. A szereplők elevenen élnek bennem, társaságomban vannak a mindennapokban, együtt sírunk és nevetünk, osztozunk titkaikon és sikereiken. Ők nem csupán fikciók, hanem élő részei az életemnek. Amikor úgy érzem, hogy telítődtem a képzelet világában játszódó eseményekkel, leülök írni, és szó szerint engedtem áramolni belőlem a szavakat. Az írás folyamata nekem nem a tervezésről vagy a szervezésről szól, inkább egy spontán folyamat, amely során a fejemben beszélgető barátaim életre kelnek a lapokon. Ezért mindig van nálam toll és papír, hiszen ki tudja, mikor szólal meg valamelyik szereplőm egy olyan szöveggel, amit azonnal meg kell örökítenem, különben elfelejtem. Ez az alkotási folyamat számomra nagyon izgalmas, hiszen soha nem tudom egészen biztosan előre, hogy a történet merre kanyarodik majd tovább, míg meg nem írom. Aztán csak bámulok ki az üres fejemből és csodálom, milyen történet került ki a kezem közül a papírra. Azt gondolom, ha nem írnék, üresebb lenne az életem és valószínűleg megzavarodnék. Hiszen akkor, amikor a gép előtt ülve elfogy a történet belőlem, egy kicsit kiürül a fejem, így helyt kap a következő baráti társaság. Ha nem így lenne, nagy káosz lenne odabent.

Legjellemzőbb stílusjegyeim közé tartozik a természetesség, az érzelem, a mély emberi kapcsolatok ábrázolása krimivel, vagy valamilyen izgalmas csavarral meghintve. Törekszem arra, hogy minden történetem egy szelete legyen az életnek, tele önmagunk felismerésével és megértésével. Feszegetem a határokat, az emberi kapcsolatok, az elfogadás, a másság, a rasszizmus, az önértékelés, az önbecsülés témáját. Beleszövők néha egy kis erotikát, talán egy kevés csalást vagy rablást, előfordul, hogy spirituális tanítást. Bár nem tervezetten végzek kutatómunkát, de ha megszólal bennem egy szereplő és olyanról beszél, amit valójában nem tudok, elém jön egy cikk, egy előadás, manapság egy internetes oldal. Meghívást kapok abba a városba, vagy éppen ott tartanak egy számomra érdekes koncertet. És ha már ott vagyok, megnézem például a bennem élő szereplő kedves cukrászdáját is. Hirtelen kitágul a tudásom, sajnos azonban, ha lezárom a történetet, el is tűnik. De milyen jó visszaolvasni a saját mesémet!

Sokat köszönhetek az Amatőr írók klubjának, ahol több amatőr író megosztotta az írásait, támogattuk, bíztattuk, tanítottuk egymást. Az ő segítségükkel nyertem meg az első könyvem kiadását, 2013-ban Hazug igazságok címmel, majd a második kiadott könyvemet is ők lektorálták, ami 2015. évben Az érem mindkét oldala címmel lépett be az e-book világába. Ma már mindkét kötetet visszahívtam és újra szerkesztve jelentetem meg hamarosan.

Több kéziratom pihen még az íróasztalomon mélyén. Szeretném azokat is megosztani az olvasókkal, azokkal, akik szeretik a kalandregényeket. Ezért indítottam blogot, fenn vannak a novelláim a Wattpadon és a Facebook-on. Bűnügyi, erotikus, elgondolkoztató, romantikus, spirituális műfajban írok. Épp olyan sokféle az írásaim zsánere, mint amilyen sokszínű én magam vagyok.

Olyankor, ha írok, megszűnik körülöttem a világ. Ezt megsínylette a két gyermekem, akikre nem mindig abban a pillanatban tudtam figyelni (hiszen éppen írtam ki magamból egy történetet) amikor igényelték, de már felnőttek, és elmondásuk szerint, nem haragszanak rám amiért ilyen anya voltam. Miért is tennék, önálló, okos fiatalemberek lettek, akik tudják, nem kell mindig anya szoknyájához szaladni. Boldog éveket töltöttem férjeim mellett, de azért a harmadik lett az igazi, ő már nem csak férj, hanem társ és sokszor pszichológus is, aki sikeresen lecsillapítja forgószél természetemet. Most Budapesten élünk, de bárhol is van az otthonunk, végül is mindkettőnk számára az a fontos, hogy egymás mellett legyünk. Talán ezt hívják ikerláng kapcsolatnak. A lehetőséget, hogy írjak és az erőt, hogy foglalkozzam a marketinggel belőle merítem, ő a biztos háttér számomra.

Mindemellett kiemelném, hogy 1972 évben mutatták be a Keresztapa című filmet csodálatos szereplőkkel. Hatalmas sikere van a mai napig. Én ilyen hírnévre nem törekszem, de bízom benne, hogy írásaim eljutnak az olvasókhoz és nekik szerzek néhány kellemes percet a történeteimmel. Egyszóval mindent összevetve, egész jó kis év volt az az 1972, és azóta is, így visszanézve, mindegyik év jó volt, hiszen megtaláltam mindig a jót, a boldogság lehetőségét, vagy legalább a csíráját, amit elültetve előbb-utóbb minden rendeződött.

A Neon Books Kiadó Felnőttmesék téli estékre  Pikáns karácsonyi történetek címmel novellapályázatot hirdetett, melyen én is indultam a Karácsonyi lázadás című novellámmal. A zsűri döntése alapján a novella bekerült a kötetbe, így a kiadó oldalán 2024. december 16-tól ti is megvásárolhatjátok.

Figyelem, a kötet 18 éven felülieknek való! A pikáns szót kéretik komolyan venni! :)

Egy kis ízelítő a novellából:

Úgy gondoltam, ideje frissíteni a fotótáramat, hiszen a 2013-ban készült képek kissé elavultak. Akkor a Hazug igazságok című könyv miatt kértem fotós segítségét, most az Örökölt élet kiadásával kapcsolatban gondoltam úgy, hogy szükség lenne néhány időszerű képre..

Herczeg Orsi profi, ügyes, vidám fiatal fotós, aki szerencsére nagyszerű alkalmazkodó képességgel rendelkezik és ennek köszönhetően elviselte minden nyűgösségemet. 

A képek elkészültek, néhány borítóra kerül, a többi előbukkan majd a különböző internetes felületeken.

"A falon kúszó vadszőlő rendületlenül élt és virult, én viszont úgy éreztem, egyre vacakabbul vagyok." A főhős bár összetört, majd mégis felállt a körülötte kialakult nehéz helyzet, az őt ért támadások, a félelmei és a bizalomvesztés után. Elzavarták, meggyanúsították árulással, de ennek ellenére maradt és harcolt, ahogy a vadszőlő azon a belvárosi falon, ahol igazából semmi keresnivalója nem volt. Azonban küzdött azért, hogy minél több napfény érje, kapaszkodott a meredek házfalon és végül sikert ért el, újabb ágakat eresztett, tapadókoronggal megkapaszkodott és leveleket nevelt, majd boldogan szívta magába a nap áldásos melegét. 

A napok ma még izgalmasabbak, miután kiderült, hogy mégsem jelenik meg a könyvem. Néhány technikai probléma lépett fel, így az Örökölt élet című könyvre még néhány hónapot várni kell. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, de én kitartok, és remélem ti is, akik már várják az új regényt. A könyv meg fog jelenni azért, mert úgy érzem, hogy a benne bemutatott társadalmi problémák, felvetett kérdések nem csak engem, hanem mindannyiunkat érdekel, eszünkbe jut, velünk forog a mindennapokban.

Az Örökölt élet egy választ ad arra, miként lehet kezelni a másságot, az ambivalens érzéseket, az idegengyűlöletet. Példát mutat arra, milyen hatalmas ereje van a családnak, a szeretetnek, az összetartozásnak. Mindezt könnyed stílusban, bűnügyi romantikus műfajban.

 ----------

Izgalmas napokat élek most meg. Még augusztusban írtuk alá a Kiadóval a szerződést a harmadik regényem kiadásával kapcsolatban. Ma ott tartunk, hogy készen vannak a szerkesztési munkálatok, várom a tördelt szöveget, hogy utoljára átnézzem a szerkesztővel, talán holnap megérkeznek a borítótervek is. Minden nap történik valami a könyv körül.

Tegnap megírtuk a fülszöveget, sokan segítettek benne, ezúton is köszönöm nekik.

Szerettem volna megfelelően összefoglalni mindazt, amit gondolok a könyvvel kapcsolatban. Szerettem volna úgy megírni, hogy annak az olvasónak hívjam fel a figyelmét a könyvre, aki nyitott az olyan történetre, amely az emberek közötti kapcsolatok, a bizalom és az elfogadás határait feszegeti. Aki megengedi, hogy egy olyan világba vezesse el a történet, ahol a családi feszültségek és a titkok között találhatja meg a főszereplővel együtt az igazságot, a szeretetet és győzi le a múlt, bosszúra éhes árnyait. Bízom benne, hogy sikerült.
A következő napokban hozom az új információkat. Addig is, ha van kedvetek, nézzétek meg a Gyémántfelhő Kiadó oldalán a szerzők között a bemutatkozó írásomat. Szerettem volna, ha nem sablonos szöveggel jelenek meg, remélem sikerült és nektek is tetszik. :)

Láttam az arcán, amikor fellépett a buszra, hogy mennyire fáradt. Az ülésem mellett állt meg, szétnézett, majd belenyugodott, hogy állnia kell. Felálltam, az ajtó felé indultam. Azonnal leült a helyemre. Visszapillantottam rá, valóban nagyon fáradtnak tűnt.

A busz haladt tovább, több megálló után, a felszálló utasok miatt ismét mellé kerültem.

Felnézett rám, felismert, rám csodálkozott.

– Maga átadta nekem az előbb a helyét? – kérdezte zavartan.

– Mindjárt leszállok! – vontam meg a vállam.

–  Asszonyom, még ilyen sosem fordult velem elő.

– Fáradtabbnak tűnt, mint amilyennek én érzem magam – válaszoltam az igazat.

– Az vagyok! – hagyta rám a férfi hálás mosoly kíséretében. – Nagyon köszönöm a kedvességét.

Az egyik novellámat, a Szenvedésem történetét elkezdtem részletekben felrakni a Wattpadra. 

Kíváncsi vagyok, hogyan fogadják az ottani olvasók, remélem, lesz egy-két komment - talán később sem bánom meg ezt a reményemet. :)

Új képeket is kapott a két főszereplő:

Nem lesznek mindig ilyen mosolygósak ezek az arcok!

Térkép a blogoldalhoz

Mai agymenésem :)

Szerettem volna a blog arculatát egy kicsit módosítani, ezért a sablonok között kutakodtam.

A lehetőség, bár elég nagy a választék, nekem kevésnek bizonyult, így elővettem száz éve tanult programozó tudásomat és kicsit belenyúltam az alap sablonba. 

Neked hogy tetszik?

Olvasható szerinted az új háttérrel, aminek a hivatalos neve: világoscián?

 Mindemellett új menüpontokat is kialakítottam, és ha a főcímre kattintasz készült egy navigáció is.

Nézelődj kedvedre, miközben én igyekszem legalább heti szinten új tartalommal feltölteni a blogot.

Debrecenben születtem még a múlt században. Közgazdászként végeztem, azonban egész kicsi gyermekkoromtól szerettem történeteket és barátokat kitalálni magamnak. Az olvasás csak később lett szenvedélyem. Szeretek szaladni a sorok között, átlépni a főszereplő életébe, elképzelni az ő valóságát. Egy jó könyv ilyenkor már rólam szól, én magam vagyok a főszereplő és válok hosszú, barna hajú indiánlánnyá, vékony, szőke hercegnővé, küzdő állatvédővé, harcoló lánnyá, furfangos nyomozóvá. Aztán találkoztak a saját meséim és a vágy, hogy kiírjam magamból a történeteket. Beleélem magam a szerelőim helyzetébe, formálhatom a gondolatokat, a szavakat, a velük történő eseményeket. Élek egy másik világban, amely erőt ad a valóságot megélni. Az olvasóim szerint nekik is hasonlóak az élményeik, egy kicsit velem együtt élik meg a történeteimet. Érdekes, amikor úgy beszélünk egy-egy szereplőről, mint egy élő, közeli ismerősünkről, barátunkról. Mert a mese megelevenedik, velünk, bennünk él. Nagyszerű dolog ennek a részese lenni.

Imádtam mindig olvasni, mert a gyermekkorom valósága nem nagyon tetszett. Miért is nem voltam elégedett, boldog gyermek? Szemüveges voltam, duci és ügyetlen. Nehezen kezeltem az indulataimat sokszor sírtam, ha megbántottak, de nem tudtam kiállni magamért, engem el tudott bárki "taposni" egy fél szóval is. Nehezen barátkoztam, nem mertem társaságban megszólalni, főleg nem kezdeményezni. Azt gondoltam, buta vagyok. 

Pedig rengeteg álmom volt.

Szerettem labdázni, de ügyetlennek láttak és hát igen, ducinak, így csak magamnak rúgtam a labdát az emeletes ház falához, miközben elképzeltem, hogy valaki meglát és felfedezi a tehetségemet.

Szerettem énekelni, híres énekesnő szerepébe éltem bele magam, mint Kovács Kati, Szűcs Judit, Koncz Zsuzsa. Ám nem mertem kiállni az emberek elé, és a családban senki nem értékelte, ha énekelni kezdtem.

Imádtam a zongorajátékot hallgatni, csodáltam azokat, akik hangszeren játszanak, talán nekem is sikerült volna, ha befér egy zongora a bérházi lakásba és van legalább egy családtagom, aki komolyan veszi ezt a vágyamat.

Szerelmem a víz, az úszás, a természet, a folyó illata. Duci, szemüveges kislányként? Senki nem vette komolyan, hogy versenyúszó szeretnék lenni. Pedig hányszor álmodtam arról, hogy a nagy úszómedencében legyőzőm az összes versenytársamat, szelem a habokat, csak én vagyok ott és a víz, mely simogat, körülölel.

Az iskolai magyar tanárom már általános iskolában azt javasolta, olvassak, és akkor javulni fog a helyesírásom. Hát nem, ez nem jött be. Akkor én már rég kiolvastam a Delfin könyvsorozatot, helyesírásra mégis egyest adott. Egy nap, egy igazán gyenge könyv befejezése után azt gondoltam, én is tudnék ilyen történetet írni. Akkor írtam meg az első igazi mesémet, amit már regényként kezeltem. 

Ezt követően évekig írtam magamnak, a családnak, majd huszonnégy évesen elindultam azon az úton, hogy kézirataim kiadásra kerüljenek. Rengeteg helyre elküldtem a kinyomtatott írásokat, megkerestem nyomdát, könyvkiadót, híres írókat, kaptam egy kiadói szándéknyilatkozatot és itt meg is állt a történet. Nem volt pénzem és nem volt híres ismerősöm sem, aki tovább segített volna (ezt az akkori kiadó ajánlotta, nem én találtam ki).

Nem hagytam abba az írást, mert nem tudtam. A történetek mindig ott forognak a fejemben, talán ezért is nem tudok 100 %-osan teljesíteni ebben a világban. Felneveltem két csodálatos gyermeket, elvégeztem két főiskolát, sokat költöztem, munkahelyeket váltottam, és írtam. Ekkor ismertem meg az Amatőr írók oldalát, ahol rengeteg támogatást, tanítást, bíztatást kaptam. 

Pályázat segítségével jelent meg az első könyvem 2013-ban Hazug igazságok címmel, majd némi pénzt összegyűjtve az Érem mindkét oldala című könyv is felkerült egy könyvesbolt e-book oldalára 2015-ben. Több pályázaton is részt vettem, volt, ahol gyerekesnek tartották egy-egy történetemet, volt, aki azt írta, kiadhatatlan, volt, ahol olyan hozzájárulást kellett volna kifizetnem, amire nem volt lehetőségem.

Most, ötven éven túl, ismét ott tartok ebben az egész kiadási procedúrában, ahol fiatal koromban is. Sejtem, hogy nem ebből fogok megélni, de szeretném, ha írásaim eljutnának az olvasókhoz. Ezért a 2013-ban megkezdett blogot átalakítottam, itt szeretném bemutatni nektek az írásaimat. Már nem kell visszafogni magam, elértem végre, hogy felvállaljam a gondolataimat, így a mindennapi élet során megjelenő gondolatokat is papírra vetem, ezeket a Hétköznapok fülön találjátok meg. 

Felfrissítem a könyveimet, egyeztetek szerkesztőkkel, bétázókat és előolvasókat vonok be a munkába. A szakemberek nagyon sokat segítenek abban, hogy az általam leírtak az olvasó számára is élvezetes legyen. Célom, hogy ne csak én élvezzem az írást, hanem ti is a történeteim olvasását. Keresem a kiadót, aki foglalkozna velem, pályázatokra jelentkezem, de a szabad energiámat inkább arra fogom fordítani, hogy kapcsolatba kerüljek az olvasókkal. 

Alkonyat. A tó körül minden csendes. A tavon végigfutó Hold tükröződő fénye ezüsthidat vezet elém. Az alkonyat nem csupán a napszakra érvényes, a szó bennem vibrál, a jelentése engem érint. Ma töltöttem be a hatvanadik életévemet. Az ember életében ez már az a bizonyos B oldal, az öregkor. Bár nem így gondolom, tudatom még a fiatalságot tükrözi, de ezt csak én érzem így. Kívülálló azt mondaná rám: öreg, old school, nyugger. Persze a nyugdíjas kort még nem értem el, de tény, hogy elmúlt hatvan év a születésem óta, és sok minden történt velem, sok mindent csináltam az életemben. Mit csináltam? – kérdezem magamtól és keserűen nevetek fel, hiszen semmi olyat, amit más ne tett volna meg. Tanultam, dolgoztam, férjhez mentem, gyereket neveltem, házat építettem, autót vezettem, elválltam, férjhez adtam a lányaimat, eltemettem a szüleimet - ezt szinte mindenki elmondhatja magáról, az emberi lét sablonja. – Na jó – magyarázkodom magamnak – lehetett volna máshogy is, lehet minőségi különbség aközött, ahogyan egy-egy feladatot megoldunk, de az alapforgatókönyv általában megegyezik minden ember életében. Akkor miről szólt az én hatvan évem? Vagy talán egy fontosabb kérdés: miről szól az a néhány év, ami még előttem áll?

Eltűnődőm. Pár évet dolgozok még, vezetem az egyszemélyes háztartást, naponta megetetem a kutyát, a macskát, kényeztetem magamat is finom falatokkal. Esténként egyedül borozgatok a kertben, kicsit gyomlálok, metszem a bokrokat. Barátnőkkel, rokonsággal beszélgetek telefonon, hétvégén néha találkozom is velük. Tovább varrom az unokámnak szánt pizsamát, majd valamikor, ha lesz idejük eljönni hozzám, átadom neki. Alig ismerem őt, az unokámat. Ezer kilométer hatalmas távolság. Alig ismerem már a lányaimat is. A távolság, a hétköznapok..., nem tudom mi, de valami elvette őket tőlem.  Keseregjek ezen? – mosoly jelenik meg az arcomon. – Hiszen boldogok! boldogan élnek ott, ahol vannak, bár nélkülem, de a legfontosabb mégis az, hogy ők boldogok, egészségesek, élik az életüket, ahogy egykor én is tettem fiatalon.

De most én mit kezdjek a még előttem álló tíz, esetleg húsz évvel? Eszembe jut, hogy felmenőim általában kilencven évig éltek, az nekem még harminc évet jelent. Majdnem egy új felnőttkort. Akarom ezt? Vagy elvégezve az összes társadalmi feladatomat, érdemesebb lenne befejezni az egészet? Alkonyat. Vég. Nincs bennem keserűség vagy félelem, ez az élet rendje. Ahogy az állatvilágban is az idős állat elvonul, elvonul, hiszen nincs már feladata, ő már csak nyűg.

Viszont mit mondok Szent Péternek, ha vár a Mennyország kapujában és megkérdezi, mit csináltam a földi életem során?

folytatás a novelláskötetben

Megjelent: Az Ébredés című vers és novellakötet 2023-ban az Élő Irodalom - Élő Könyv Kiadó gondozásában

 https://mairodalma.hu/ebredes/

Petra kilenc évesen döntötte el, hogy orvos szeretne lenni.  További éveit arra szánta, hogy a legjobb eredményeket érje el az iskolában, a legtöbb tudást szívja magába. Félredobott mindent, nem járt koncertekre, moziba, nem bonyolódott szerelembe, olvasott, tanult, hiszen a CÉL lebegett a szeme előtt: bejutni az orvostudományi egyetemre.

Tizenkilenc évesen elérte célját, csakhogy kiderült, nem elég, hogy felvették, a kollégiumra, a tankönyvekre, a mindennapi megélhetésre pénzre van szükség, sok pénzre. Szülei egyszerű, őszinte, dolgos munkásemberek voltak, nem akarták, hogy lányuk adósságba verje magát, arra biztatták, dolgozzon a tanulás mellett.

Petra konzumhölgy lett.

És itt kezdődik az ő bonyodalma és az enyém is.

Szexuális tartalma van a regényemnek? Igen! 18-as karika, fólia és nem tudom, mi az, ami még kellene rá, hogy árulni lehessen?

A könyvben részletek vannak a konzumhölgyként megtapasztalt pillanatairól, igen, szexuális leírásokat tartalmaz, ugyanakkor Petra gondolatairól, fejlődéséról szól a történet. Végigkísérheti az olvasó a főhős gyötrődését, félelmeit, kétségeit, azt az utat, amíg eldönti, hogy többet ér e a becsülete, a teste, az élete, mint a gyermekkori célja.

 Hol lehet meghúzni a határt, és ki az, aki vakon, ismeretlenül rámondja az írásomra: ez bizony fóliát igényel?

Azért csatlakozom a #szabadirodalmat mozgalomhoz, mert azt gondolom, hogy az olvasó pontosan el tudja dönteni, hogy egy könyv, amit kézbe vesz, neki való e, akarja e olvasni, vagy leteszi, mert neki talán túl sok benne a szex, az illetlen szavak, az erotika. Szeretném, ha az olvasónak lenne lehetősége eldönteni, hogy Petra lépése, amikor konzumhölgynek állt, megfelelő volt e, megérte-e az életének, a becsületének egy részét feláldoznia a pénzért.  Ezek olyan kérdések, amiken az olvasó elgondolkozhat és nem olyan, amitől másnap luxuskurvának áll. Ezek az írások nem ártanak. Szórakoztatnak, kicsit tanítanak, de semmiképp nem ártanak. Engedjük, hogy az olvasó döntsön!

A mai napon a következő döntést hoztam:

Fel fogom jelenteni a metró aluljárójában kürtöskalácsot áruló eladókat, céget, és mindenkit, aki hozzájárult, hogy üzletet nyisson.

Vádolom őket azzal, hogy előre megfontoltan, folyamatosan, erőszakosan kínozzák az ártatlan, gyenge akaratú, önmagát megvédeni szinte képtelen áldozatot.

A tényállás a következő: Az orvos szerint 15 kilogrammal többet mutat a mérleg, mint amit a koromnak, magasságomnak és egészségi állapotomnak megfelelően kellene mutatnia. Én, mint szófogadó, becsületes állampolgár, mindent elkövetek azért, hogy az orvos előírásának eleget tegyek.

A következő lépéseket tettem meg a jó ügy érdekében:

Első lépés: eldugtam a mérleget otthon.

Második lépés: szóltam a férjemnek, hogy fogyni kellene (nevetve fogadta az ötletemet, de azért szurkol nekem).

Harmadik lépés: megnéztem több YouTube videót a fogyás módjairól, a különböző technikákról, a böjtölésről.

Negyedik lépésként recepteket kerestem a videók javaslatai alapján.

Ötödik lépés: időt adtam magamnak, hogy felkészüljek.

Hatodik lépés: megállapítottam, hogy még nem készültem fel, ezért újabb időt adtam magamnak.

Hetedik lépés: elkészítettem a tervet a fejemben: sokkal több zöldség, gyümölcs, kevesebb kenyér és semmi sütemény.   

Nyolcadik lépés: kitűztem a kezdő dátumot: 2024. augusztus 5.

Kilencedik lépés: Eljött az első nap: 2024. augusztus 5., hétfő: Sportosan átugrottam a reggelin. Majd elbuktam.

Én, az ártatlan, fogyókúrába kezdő és lelkes éhező vettem a metró aluljárójában egy kürtöskalácsot, mert annyira csábított az egész aluljárót betöltő illata, és mert tudtam, nem hoztam magammal ebédet (csak gyümölcsöt, hiszen fogyni szeretnék) és este is csak párolt zöldség vár otthon és mert egyébként imádom ezt a kalácsot, és eddig észre sem vettem, hogy milyen ellenálhatatlan a fűszeres aromája és nem is kellett sokat sorba állnom érte, még a munkahelyemre is simán beértem (hirtelen ennyi érv jutott eszembe, amellyel akkor a tettemet megvédtem).

Öt perc alatt befaltam a forró, puha, fahéjas kalácsot, még mielőtt a munkahelyemre valóban megérkeztem volna.

Most pedig rám tört a lelkiismeret-furdalás, hiszen mennyi mindent megtettem azért, hogy teljesítsem az orvos kérését, amit az én érdekemben kért, és az első nap elbuktam. Ám nem én vagyok a hibás, hanem az, aki engedte, hogy a kürtös kalács létrejöjjön, megvalósuljon, eladhatóvá váljon és épp az én utamba kerüljön. Szóval mindenki hibás, és én vagyok az áldozat ☹

A hat év körüli kisfiú az édesanyjával várt a buszmegállóban. Előttem szálltak fel a buszra, a gyermek sietve foglalta el az egyik üres helyet. Anyja két nagy, megpakolt szatyorral a kezében követte, melyeket a földre tett az ülés mellé, és már kapaszkodott is, mert a busz gyorsan hajtott ki a megállóból. Fáradtan sóhajtott, fejét a fogantyút fogó karjára hajtotta.

Az anya mellett álltam, meglestem őket. Mindketten kopott, de tiszta ruhát viseltek. Valahogy látszott rajtuk a szegénység. Talán a fiú viseltes cipője, hátáról levett kopott hátizsákja, vagy az asszonyon lévő elnyűtt felső árulkodott. Kissé rendezetlenül állt a hajuk is, különösen a kisfiú szőke tincsei tűntek túl kuszának. A négyüléses helyen a gyermek mellett és szembe vele is idősebb asszonyok ültek. Amikor a gyermek fészkelődve elfoglalta az üres ülést, félrehúzódott a mellette ülő, a szembe ülő nő is végig mérte őket. Valahogy látszott rajtuk, hogy nem szimpatizálnak a családdal. A fiúcska egy ideig megszeppenve ült a széken, majd felemelte a fejét, és mondott valamit az anyjának. Senki nem hallotta a hangját, olyan csendben szólt.

– Beszélj hangosabban és érthetően! – kérte az az anyja.

– Gondoltam! – ismételte a gyermek kissé bátortalanul.

A nő elmosolyodott, korábbi fáradtsága mintha tovatűnt volna. Kérdezgetni kezdte a fiát.

– Élőlényre gondoltál?

– Nem, tárgyra.

– Csak igennel és nemmel válaszolj! – kérte az anyja. – Tárgy?

– Igen! – vágta rá magabiztosan a gyermek.

– Használati tárgy? – kérdezte tovább az anya, én pedig csodálkozni kezdtem, honnan ismer a gyerek ilyen szavakat. Olyan kicsinek, vékonynak tűnt, mint egy óvodás, de most, a játék közben hirtelen mintha iskolássá nőtt volna.

– Nem!

– Dísztárgy?

– Nem!

– Egyik sem? Hát, ha nem használjuk semmire és nem is díszíti a környezetünket, akkor miért is van nekünk?

– Telefontok! – mondta hangosan a gyermek. A körülötte ülők már nem a kopott cipője állapotát figyelték, hanem mosolyogtak a játékon.

– Miért mondtad meg ilyen gyorsan? – feddte meg az anya kedves hangon. – Még gondolkoztam volna!

– Nem tudtad! – vont vállat a gyermek.

– Szerintem a telefontok használati tárgy, hiszen arra használjuk, hogy védjük a telefonunkat! - magyarázta az anya. A kisfiú elgondolkozott, majd felcsillant a szeme.

– De lehet dísztárgy is, mert szép!

A gyerek mellett ülő nő felnevetett, kedvesen nézett rá.

– Milyen okos kisfiú vagy! – ismerte el és már nem húzódott annyira el a gyermektől.

Lehet, hogy többen is tudjátok már, úgy döntöttem,  minden írásomat megjelentetem és elérhetővé teszem az érdeklődők számára. Nem emlékszem pontosan, mi motivált erre a lépésre; talán az, hogy hirtelen két új kézirat született, talán az, hogy az új munkahelyemen lelkes olvasók vettek körül, vagy esetleg egy betegség, amely elgondolkodtatott, és ráébresztett, hogy anélkül is továbbléphetek egy másik életbe, hogy a könyveimet megosztottam volna az olvasókkal.

A lényeg az, hogy elővettem a régi kéziratokat és dolgozom azon, hogy mindet átszerkesztve és borítóval ellátva hamarosan a kezetekbe adhassam őket e-könyv formájában. Ehhez segítséget is kapok: egy lelkes, bíztató csapatot, akik olvassák, szerkesztik, és illusztrálják a műveimet.

Az első könyv, amelyet elővettem és amin már dolgozunk, "Az érem mindkét oldala" címet viseli.

Elhoztam nektek a történetet, amelyből a regény készült.

Barátokkal beszélgettünk könyvírásról és felmerült a kérdés, hogy miből pattan ki a történetünk alapja. Elmondtam, hogy nekem egy gondolat, egy helyzetkép, vagy akár egy fél mondat is beindíthatja a fantáziámat, forgatom kicsit magamban, és ha megfog, utána nem enged, amíg ki nem írom magamból.

Egyik társunk kapott a lehetőségen, és ajánlatot tett:

– Hallottál a debreceni gyógyszerészről, Júliáról? – kérdezte. – Az lenne a jó sztori, ha róla írnál, bár nem tudom, hogy meg mernéd-e írni.

– Nem is hallottam róla! – csodálkoztam, hiszen debreceni létemre, talán illet volna. Ám a kihívás is benne volt a mondatában, ezért felkeltette még jobban a kíváncsiságomat. – Mesélj róla, ki az a Júlia?

– A nő fenntart egy olyan hölgytársaságot, akik szívesen fogadnak férfiakat és elégítik ki a… hogy is mondjam, különleges elvárásaikat – mesélte nevetve a barátom. – Ez egy eléggé zártkör, és drága mulatság, de igencsak van rá igény. És a lányok is válogatott, igényes, intelligens hölgyek. Van, aki pénzért, van, aki szórakozásból csatlakozott Júlia csapatához, de olyanról is tudok, aki ebből fizette az egyetemét.

– No, beindult a fantáziád? – kérdezte a harmadik beszélgetőtársunk.

Nem válaszoltam, csak mosolyogtam, és hagytam, hogy más téma felé tereljék a beszélgetés. Másnap viszont felhívtam az „informátor” barátomat, kértem meséljen még egy kicsit Júliáról. Nem csak róla, a ketrecharcosokról, az akkori debreceni droghelyzetről is mesélt, majd lehetőséget teremtett, hogy közelebbről is megismerkedjek egy kicsit a történet szereplőivel. És akkor már megállíthatatlanul beindult a fantázia. 2015. évet írtuk. Novemberben a Publio Kiadó oldalán megjelent az Érem mindkét oldala című könyv, amihez az ihletet nyújtó a nevét is adta, így került mindkettőnk neve a kötet elejére.

2024-ben ez a könyv is új szerkesztést, új borítót kap. Ezen dolgozunk néhányan, és nemsokára elérhető lesz ismét e-könyv formájában az újraszerkesztett történet.

Egy fiatal lány történetét olvashatod, akinek minden vágya az, hogy orvos legyen. Elindul hát Debrecenbe, hogy beteljesüljön a vágya: orvosnak tanulni, gyógyítani. Ám az első lépés után jönnek a problémák: nincs pénz.. és ha nincs pénz, nem lesz tankönyv, felszerelés, sőt, még az ebéd kifizetése is egyre nagyobb nehézségbe kerül.

A buszra felszaladó kislány azonnal elfoglalta velem szemben az üres helyet, mellé egy szép arcú, szőke nő ült le. A kislány kiseperte a haját a szeméből és felnézett a mellé ülő édesanyjára. Szépek voltak így ketten, mindketten vékony testalkatúak, hosszú, szőke hajúak, nagyon hasonlítottak egymásra.

–  Mari mama jön délután? – kérdezte a gyermek. A busz csendesen haladt, minden szavát értettem, velük szemben ültem a négy ülések egyikén. Mellettem egy harminc év körüli nő szintén hallgatta a kislány szavait, rámosolygott, amikor tekintetük találkozott.

– Nem, nem fog tudni elmászni! – válaszolta az anyja, miközben hajgumival megigazította a kislány haját. Fekete-fehér kockás ruhát viselt a gyermek, rózsaszín szandállal, ölében szintén rózsaszín hátizsák pihent. Az anyja keze munkájának köszönhetően most már a haja is szépen állt lófarokban, fehér szalaggal átkötve. Okosan nézett maga elé, látszott rajta, hogy gondolkozik.

– Öreg már, azért nem jön? – kérdezte végül.

– Messze van az óvoda a lakásától, annyit nem tud menni – válaszolt az anya türelmesen.

– Annyira öreg, hogy meg fog halni?

– Még annyira nem öreg, csak fáj a lába.

– Piri mama eljön? – faggatta tovább a gyermek.

– Igen, ő eljön a ballagásra.

– Ő nem olyan öreg, el tud mászni odáig?

–  Ő az öregebb, de neki nem fáj a lába.

– Annyira öreg, hogy meg fog halni?

– Még nem, majd évek múlva igen.

– És ha meghal, mi lesz a lakásával? Beköltözik oda egy másik öreg nő? – kérdezte a gyermek. Az anyja rám nézett, zavartan kapta el a tekintetét, a lányához fordulva válaszolt.

– Nem költözik oda senki, még azt nem tudjuk, mi lesz akkor.

– És ha meghal, a lakás a miénk lesz? Eladjuk és lesz sok pénzünk?

Az anya zavarában elnevette magát, a mellettem ülő nő arcán látszott, hogy mennyire meglepi a kislány kérdése.

– Ne foglalkozz most ezzel, majd otthon megbeszéljük – próbálta lezárni a témát az anya.

– Kaphatok majd egy telefont, ha lesz pénzünk? – folytatta a gyermek.

– Dóri, majd otthon megbeszéljük! – szólt ismét az anya a lányára, kikapta a kezéből a rózsaszín kistáskát és elővett egy Barbi babát. – Játssz inkább ezzel!

– És Mari mama, ha már nem fog tudni mászni sem, akkor meghal?

– Dóri, majd otthon megbeszéljük, hallgass már! – szólt ismét erőteljesebben az anya, miközben minket, az idegeneket figyelte. Pechje volt, minden szavukat hallottuk, hiszen a busz csendesen haladt tovább.

–  És akkor majd sírunk, ha meghal? – kérdezte a gyermek, miközben visszagyömöszölte a babát a kis hátizsákjába.

–  Igen, sírni fogunk, de most ne ezen törd a fejed!

–  De mi lesz a Mari mama lakásával, ha meghal? – tért vissza a gyermek a témára.

–  Nem hal meg most senki, a ballagásodon ott lesz Piri mama, Mari mama pedig nem.

–  Mert nem tud odáig elmászni! – rögzítette a gyermek és rám mosolygott. Nem tudtam őszintén mosolyogni rá, pedig nem a kislányt hibáztattam. Az anyja zavartan keresett a saját táskájában egy csokoládét és a gyermeknek adta, amivel le tudta foglalni a gyermeket. Bár láttam zavarát, nem gondoltam, hogy valójában tisztában van azzal, hogy ezekért a mondatokért ő és a férje a felelős. Biztos voltam benne, hogy a gyermek ezeket a gondolatokat a szüleitől vette át, tőlük hallja ezeket a mondatokat. Szülőnek lenni nagy felelősség, bíztam benne, hogy talán egy nap Dóri anyja is megérti ezt.

Az idős asszony jelenség volt. Már akkor felhívta magára a figyelmet, amikor fellépett a buszra. Olyan hangosan köszöntötte a sofőrt, hogy arra mindenki felkapta a fejét, még a busz végében ülő fiatal társaság is, akik gyermekes vihogással fogadták a műsort. Az idős nő köszönt a busz utasainak is, mintha falun, a boltba ment volna be.

Üdvözölte az idős férfit, aki az első ülésen ült, megbeszélték, hogy éppen csütörtök van, de nem mondanak csütörtököt, csak azt, hogy péntek előtti nap. Ezen jól elnevetgélt a néni, majd tovább haladva a busz belseje felé megdicsérte egy három évkörüli kislány barna copfját, és az anyukáját is, aki szép frizurát készített a lányának, majd leült a mögöttük lévő kétszemélyes ülés egyikére.

A busz elindult, és minden visszaállt volna a szokásos rendbe, de megszólalt a következő megállót bejelentő robothang, melyből megtudtuk, hogy a Lavotta utca megálló következik.

Az idős asszony énekelni kezdett. Középen álltam, így alig hallottam, hogy mit dúdol, de hirtelen felugrott a helyéről, az előtte ülő kislányhoz és anyukájához pattant, és hangosan énekelni kezdett.

–  Álmodj, álmodj szív tovább, az élet úgysem más, mint egy csodacsalfa délibáb…

Kellemes hangon énekelt, de meglepő volt a cselekedete. A kislány félénken az anyjához bújt, aki zavartan fordult a nénihez.

– Nem ismerjük ezt a dalt! – mondta elutasítóan.

– Hát ez a Lavotta szerelme! – magyarázta a néni és újra kezdte a dalt:  –  Álmodj, álmodj szív tovább, az élet úgysem más, mint egy csodacsalfa délibáb, ha majd kinyílik két bús szemed, de fáj az a mesemúlt, mi volt, ami vele múlt, mit szíved soha el nem felejt.

A busz végében a srácok pukkadozni kezdtek a nevetéstől. A néni alacsony volt és vékony, rövid ősz haja és ráncos arca jelezte korát, azonban olyan gyorsan keresztül szaladt a buszon a fiúkhoz, hogy mindenki meglepődött. Főleg a fiatalok.

– Ismeritek ezt a dalt? – kérdezte a fiataloktól, akik csodálkozva néztek rá. – Lavotta szerelme!  – árulta el a szavukat kereső srácoknak – Tudjátok, ki volt Lavotta? És ki volt a szerelme, a cigánylány? – faggatta tovább őket. – Lavotta János, olvassatok utána! – bíztatta a hozzá képest gyermek hallgatóságát. Kedvesen beszélt, nem kioktatóan, bár nem mosolygott, komolyan vette magát és mindazt, amit mondott. Nem várt választ, visszaszaladt a busz közepére, rám nézett.

– Te hallottál Lavotta szerelméről, igaz? – kérdezte, bólintottam, rámosolyogtam. A néni mintha ettől boldoggá vált volna, újra dúdolni kezdett és visszaszaladt a korábbi helyére, ahol a táskáját hagyta.

A busz megállt, ajtók nyíltak, fiatal, talán húsz éves lány szállt fel, leült a dúdolgató nénivel szembeni székre. Fülében füles, kezében telefon. A busz elindult.

A dal végére érő néni felpattant ismét a helyéről, átszaladt a fiatal lányhoz, leült mellé.

– Tudod, ki volt Lavotta? – faggatta őt is. A lány zavartan nézett rá, majd kihúzta a füldugót a füléből.

– Mit tetszett mondani? – kérdezte udvariasan.

– Lavotta János! Tudod, ki volt ő? Zeneszerző volt és egy nagyon pajkos férfi, szép cigánylányok voltak a szeretői.

– Értem! – válaszolt talpraesetten a lány. – Most már tudom!

– Akkor jó! – nyugodott meg a néni, felpattant és újra a saját helyére szaladt, dúdolgatott tovább, miközben a busz vitt minket tovább a céljaink irányába.

A következő megállónál a srácok leszálltak, egymás közt nevetgélve a buszon történteken. Az ajtók záródtak volna, de a néni hirtelen felpattant, felkapva a csomagját a buszvezető felé szaladt.

– Várjon, hazaértem, le kell szállnom! – közölte. A buszvezető visszanyitotta neki az ajtót, de a néni nem szállt le, a zsebében kezdett keresgélni, majd egy cukorkát húzott elő és odanyújtotta a sofőrnek.

– Legyen magának is szép napja! – mondta, majd lelépett a járdára.

A busz lassan indult, én még néztem a nénit, ahogy kissé meggörnyedve, magához szorítva a táskáját szinte szaladt a tízemeletes bérház felé. Elgondolkoztam azon, hogy vajon otthon várja valaki? Van e ott, a bárház egyik lakásában egy társa, akinek elmesélheti, hogy hazafelé úton, a buszon, eszébe jutott valamelyik régi szép emlékéből Lavotta szerelmének dallama és a hegedűművész, Lavotta János? És elgondolkoztam azon, vajon rajtam kívül melyik utas fogja megkeresni az interneten, hogy kiről és miről beszélt a néni. Mert abban biztos voltam, hogy senkinek nem volt fogalma aznap a buszon, hogy miért létezik Kőbányán egy Lavotta utca elnevezésű buszmegálló, kivéve az idős nénit, aki szokatlan stílusban, de megosztotta velünk ezt a tudását.

Ti tudjátok ki volt Lavotta János, a bájoló hegedűs? Utána néztem, egy kis infó nektek is: http://www.kosakaroly.hu/irasok/lavotta-j/lavotta-j.html 

vagy : https://cultura.hu/kultura/lavotta-janos-a-verbunkos-zene-egyik-uttoroje/

A metró nagyot rántott az utasokon, amikor hirtelen lefékezett. A húsz év körüli, szőke fiút ez sem zavarta meg, tekintetével a vele szembe ülőt figyelte, amióta beszálltak a kocsiba. A fiatal, barna hajú lány olvasott. Hármas fonással feltűzött haja szép arcát keretezte, szemével a könyv sorait követte. Talán észre sem vette a jármű fékezését, nem észlelte, hogy a mellette ülő idősebb nő ijedten kap a kapaszkodóhoz. A metró lassan újraindult, majd pár méter után ismét megállt. Kinyitotta az ajtajait, az utasok nagy része, megérkezve úti céljához, elhagyta a metrókocsit. A kapaszkodó néni, az olvasó lány és a szőke fiú maradt a kocsiban, és én, kissé távolabb.

Több alkalommal találkoztam már a két fiatallal, szinte mindig ugyanígy utaztak. A fiú a lányt figyelte, aki mindig  olvasott, nem tűnt úgy, hogy felfigyelt volna a srácra. Egy hete olvasta ugyanazt, egy vastag, több száz oldalas, színes borítójú könyv volt nála. Arcán nem látszott a történet eseményeinek hatása, én magam is többször figyeltem őt, de sem mosolyt, sem izgalomra utaló jelet nem tudtam leolvasni az arcáról. Szépen ívelt ajkaival mintha néha formázta volna az olvasott szavakat, ekkor talán azért, mert mellette a néni telefonálásba kezdett, a hangos beszéd zavarhatta a koncentrálásban. Az idős hölgy a fiával beszélt, ahogy ezt mind a hárman megtudhattuk, egyeztetett vele arról, hogy nemsokára megérkezik a végállomáshoz. Megnyugtatta, hogy a parkolóig, ahol a fia várja, eltalál, nincs sok csomagja, elbírja. Megtudtuk, hogy szereti őt és nagyon várja a találkozót.

Egy pillanatra összenéztünk a fiúval, de az ő tekintete szinte azonnal visszatért a lányra, mintha attól tartana, hogy eltűnik, ha nem követi szemével az utazását. Szurkoltam neki, vártam, hogy végre megszólítsa. Nem volt kérdés számomra, hogy tetszik neki a könyvével foglalkozó lány, napok óta intézheti úgy, hogy mindig egy kocsiban utazzanak, ki tudja, meddig várt rá annál a megállónál, ahol a lány beszállt a metrókocsiba.

Közeledett az utolsó megálló, ahogy a néni ígérte a fiának, lassan becsorgott a metró a végállomásra. A hangos bemondó már elköszönt magyarul és angolul is, kérte, hogy figyelmeztessük azon utastársainkat, akik esetleg elfelejtenek kiszállni.

A néni ekkor már állt, nagy táskával utazott, vállára téve lépett az ajtó elé. Mindkét kezével kapaszkodott, félve attól, hogy a jármű ismét egy hirtelen fékezéssel áll meg.

Messzebb ültem a fiataloktól, tudtam, ráérek még, nem kell felállnom. Tovább figyeltem őket, jóindulattal biztattam magamban a fiút azért, hogy szólítsa meg a lányt. Kívántam, hogy jusson eszébe egy olyan mondat, amire a másik felfigyel, ami meglepi, amire nyitottá válik. Olyan sokszor hallom, hogy manapság nem lehet sehol sem ismerkedni, sok fiatal egyedül él, keresné a társát, de az éjszakai szórakozóhelyek hangosak, a fiatalok rengeteg alkoholt fogyasztanak, esetleg drogoznak, ezeken a helyeken nem lehet kapcsolatot teremteni. És máshol sem. A Facebook, az Internet és minden más „újfajta kütyü” elmagányosítja az embereket, a fiatalokat is.

Itt azonban előttem volt a két fiatal, előttük pedig a lehetőség, hogy egymásra találjanak.

A metró megállt, nyugodtan, csendesen, nem rántott az utasokon. Az ajtó pár másodperc múlva kinyílt. A lány felnézett, talán csak most vette észre, hogy a végállomásra ért, könyvjelzőt tett a könyvbe és felpattant. A hozzám közelebb lévő ajtó felé indult, láttam, hogy a fiú is felugrik, követi őt. Nem mozdultam, nem néztem rájuk, de gondolatban biztattam a fiút, tegye meg az első lépést.

– Szia! – szólalt meg a fiú épp előttem. A lány megfordult, meglepve nézett a szőke, magas srácra. – Van kedved visszaváltani egy 50 Ft-os palackot? – kérdezte határozott hangon, mosolyogva a fiú.

A lány egy pillanatig nem szólt, majd elmosolyodott.

– Persze, szívesen! – válaszolta.

Együtt léptek ki a metrókocsiból és egymás mellett sétáltak tovább. A fiú a könyvről kérdezhette, mert láttam, hogy a lány megmutatja neki a könyvborítót.

­Más felé vezetett az utam, utolértem, majd lehagytam a csomagját cipelő, fiához siető nénit. Odakint esett az eső, ám én boldogan fogadtam az időjárás változását. Örültem az idős hölgy boldogságának, aki találkozhat a fiával, a két fiatalnak, akik reményem szerint legközelebb már egymás mellett ülnek a metrókocsiban és örültem annak, hogy vár otthon a férjem. Így teljes az életünk, ha vannak szeretteink és vigyázunk a környezetünkre.

Módosítás!

Elnézést kérek mindenkitől azért, amiért módosítottam a bejegyzésen. 

Az történt, hogy megosztottam a korábbi blogbejegyzésben a történet tartalmát. Néhányan olvasták már a kéziratot, ők az "előolvasók", akik elmondják a véleményüket, javítási, módosítási javaslatot tesznek nekem. Ők azok, akik segítenek nekem abban, hogy megmondják őszintén, mit és hogyan lenne érdemes javítani, módosítani vagy esetleg érintetlenül hagyni a kéziratban, és megemlítik azt a szót: "olvasható". Ekkor kicsit megnyugszom azzal kapcsolatban, hogy érdemes foglalkozni a kézirattal, békén hagyom a delete gombot és dolgozom tovább a történettel.

Nos, miután itt is jeleztem nektek, hogy új történet készült és kitettem a tartalmat, egy ilyen kedves előolvasó szólt, hogy véleménye szerint módosítani kellene a bejegyzést, mert elveszem a történet élét, és hogy ő nagyon örül, amiért nem látta korábban a bejegyzésemet. Hallgatok rá, a második érv erősen ütött. Köszönöm, hogy figyelt, így a korábbi történet leírása helyett az első fejezet első részét helyeztem be a blogba.    

Készült egy kép is a történethez, megosztom veletek ezt is, gondolkozunk hasonlón, a borítóképpel kapcsolatban.

Új történeten dolgoztam az elmúlt hónapokban, és talán most már elmondhatom, hogy nyugodtan kiadhatom a kezemből. Elküldtem két kiadónak, meglátjuk, mit szólnak hozzá. Hetek, hónapok kérdése...

 Íme egy kis ízelítő a könyv elejéről:

1. fejezet

A barna mellényt viselő férfi semmilyen jelét nem mutatta érzelmeinek, miközben a monitoron nézte az apró, piros pont gyors helyváltoztatását. Bár nem látta, tudta, hogy a lény, amelyet megjelöltek a társai, a fák koronájának szintjén, fáról fára ugrálva halad. Mintha csak a földön szaladna, ügyesen, könnyedén ugrott az egyik ágról a másikra.

– Hihetetlen, hogy nem fárad! – jegyezte meg a mellette álló vadász, akinek az arcán látszott az izgatottság. Harmadik napja üldözték a lényt, most kerültek a legközelebb hozzá.

– Csak idő kérdése! – reagálta le a férfi a legnagyobb nyugalommal a másik aggodalmát és nézte tovább a monitor képernyőjét. A piros pont nem lassult, azonban a kék pontok egyre jobban közelítettek felé minden irányból. Fáradtság nem, de némi tétovázás látszódott a piros mozgásában, valószínűleg már rádöbbent, hogy körbevették. Taktikát változtatott, lassabban mozgott, vagy ugyanazon a fán egyre magasabbra vagy vissza a föld felé, ahol az aljnövényzet talán nagyobb fedettséget nyújthat, ezt a monitor képernyőjéről nem lehetett pontosan megállapítani. Mintha ő maga sem tudta volna, merre találhatja a menekülő utat. Talán lassan felfogta, hogy nincs már sok lehetősége. A vadász úgy gondolta, hogy a préda már látja az üldözőit, kiutat keres. Csakhogy a vadászok gyűrűje egyre szorosabbá vált.

 – Hálót! – morogta maga elé a vadász. Társai nyilván nem hallhatták, de a megfelelő képzésnek köszönhetően mégis azt tették, amit a vezetőjük kívánt. Hangtalanul hullt a perlon anyagból készült, kúp alakú dobóháló. A piros pont egy időre mozdulatlanná vált, azonban a vadászok meglepetésére a csavart kötésű háló nem állította meg, az ónvégű ín megemelését követően a földhöz lapulva kikúszott a csapdából.

– Ilyen nincs! – sóhajtott fel a vadász.

– Magas szintű képzést kapott – tette hozzá a férfi.

– Őt kerestük, ez nem emberi tudás!

– Pedig valószínűbb, hogy igen!

Nézték, ahogy a piros pont eliramlik a kékek gyűrűjéből, majd hirtelen lelassul, megáll, tétován köröz. A vadász megkönnyebbülten felsóhajtott, a férfi ellépett a monitor elől.

– Ennyi volt. Ahogy van információd, kérem! – utasította a vadászt és kisétált a repülőgép keskeny ajtaján. Előtte a hatalmas esőerdő fái magasodtak, a tisztást sűrű aljnövényzet borította. A tér tele volt élettel, energiával. Néhány lépéssel eltávolodott a gép feljárójától, majd egyetlen mozdulattal a szárnyra ugrott, lótuszülésben helyezkedett el. Lehunyt szemmel hallgatta az erdő hangjait.

----

Reménykedem abban, hogy valamelyik kiadó úgy gondolja, érdemes megjelentetni a könyvet. Ha nem, akkor sincs nagy baj, Ha szeretnétek olvasni, írjatok, küldöm a könyvet, hiszen a lényeg az, hogy ti épp úgy élvezzétek a könyveim sztoriját, mint amennyire én élvezem az írását.

Arra gondoltam, megörökítem itt néhány sorban a saját butaságom miatt elindított lavinát, amely odáig jutott, hogy ma már harcnak élem meg a helyzetet. Mint hadvezér, taktikázom és keresem az újabb és újabb fegyvernemeket, bár a célom nem a térdre kényszerítés, csak az, hogy ismét hozzájuthassak a Facebook oldalamhoz. Ámde kezdem az elején ezt a mesét

2013 év elején jelent meg a Hazug igazságok című regényem. Ekkor találtuk ki néhányan, hogy milyen nagyszerű lenne, ha Kate Pilloy amatőr írónőnek lenne egy saját Facebook oldala. Akkor is elég tudatlan voltam a Facebook rejtelmeit illetően, de egy oldal létrehozása nem volt mégsem nehéz, a saját Facebook fiókomból indítva készítettem el a Kate Pilloy oldalt. Úgy gondoltam, hogy ezen az oldalon megosztom a saját írásaimat, könyveimből egy-egy részletet, vásárolható könyvem, vagy bárhol megjelent írásom reklámoldalát. Ezen az oldalon szerettem megosztani a különféle pályázati kiírásokat, de szívesem mutattam meg írótársaim vagy költő barátaim verseit is. Viszont nem szerettem volna keverni a magánéletemet és az írói énemet, és úgy tűnt ez egy nagyszerű megoldás minderre.

Ebben az évben, májusban közzétettem egy eseményt, amin én is részt vettem, azonban ekkor láttam, hogy nem Kate Pilloy-ként tettem közzé, hanem a fiókom nevében. Keresgéltem a megoldást, és megtaláltam az adminisztrátori beállításokat. Gondoltam, itt lesz több lehetőség, arra, hogy mint adminisztrátor, mit tudok tenni, ki láthatja a közzétevő nevét, ekkor nekem evidens lett volna, hogy Kate Pilloy szerepel ott és lesz lehetőségem így beállítani. A beállítás, sajnos nem sikerült, sőt, egy kattintással kitöröltem magam az adminisztrátorok közül. Más adminisztrátora pedig nem volt az oldalnak, így igen, most lóg a levegőben az oldal, és nincs gazdája.

Két napomba került, amíg megértettem, hogy nincs mire várni, itt én bizony nagy hibát követtem el, tehát tennem kell valamit. Napokig keresgéltem a súgó oldalán, a saját fiók oldalamon, az interneten, kérdeztem ismerőseimet, ám végül magam megtaláltam azt a helyet, ahol beszélgetésbe kezdhetek a Facebook segítőivel. Ma sem tudom egyébként, hogy találtam rá, de sikerült, így írtam – magyarul – egy levelet, amelyben részleteztem a történteket és a kérésemet, miszerint engedjenek vissza az oldalamhoz.

Perceken belül érkezett a válasz – angolul, de hát a gmail fordít, így megértettem, hogy milyen iratokat kérnek. Kiszelektáltam azokat, amiket képes voltam elküldeni, és már ment is a válasz e-mail. Olyan gyorsan jött vissza a válasz, hogy magam is meglepődtem, érkezett a szöveg: „Sajnos válasza nem tartalmazta az összes szükséges információt. Ahhoz, hogy segíthessünk, kérjük, adja meg nekünk az alábbiakat:” és lelkesen sorolták újra ugyanazt, amit az első levélben.

Céges papíron kértek nyilatkozatot – nincs cég, írtam én, de akkor is kérik

Adószám – nincs cég, írtam én, de akkor is kérik

Munkaszerződés a harmadik féllel – megírtam, nincs harmadik, sőt második fél sincs, csak én vagyok a kattintgatások között elveszett, butuska, szőke nő.

De a legjobban ez tetszett: igazoljam, hogy Kate Pilloy én vagyok. És sikerült igazolnom! :)

Nem akarom hosszú lére ereszteni a harcom részleteit, készítettem „céges papírt”, beszereztem az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesülettől írói álnévről szóló igazolást (itt is köszönöm a gyors közreműködésüket), újra és újra leírtam, hogy mi történt és mit szeretnék. Napokon keresztül jött-ment az e-mail, sajnos az övéké mindig így kezdődött:  „Unfortunately, your response didn’t include all of the necessary information. In order for us to help, please provide us with the following.”

Most ott tartunk, hogy mindent lefordítottam angolra az internet segítségével és újra elküldtem nekik. Képzeljétek, két napja nem jött a szokásos válasz. Ennek két oka lehet:

• Elegük van belőlem, és soha többet nem válaszolnak
• Nekiálltak az igazam ellenőrzésének és talán...

Ha lesz folytatás, jelentkezem újra ...

PS: Egyébként őszintén örülök annak, hogy ilyen alapos a Facebook, és nem engedi, hogy bárki hozzáférjen a fiókokhoz és az oldalakhoz, azonban ami számomra elfogadhatatlan, hogy ugyanazt a választ küldték négy nap alatt alsó hangon húsz alkalommal ahelyett, hogy konkrétan leveleznének velem és megírnák, hogy milyen módon tudnám igazolni magam, ha már úgy nem, ahogy ők kérik.

Keresgéltem az interneten, keresem a magyar szerzőket, a magyar amatőr írókat és a magyar kiadókat. Szeretném megtalálni azokat az írótársaimat is, akikkel korábban együtt szerkesztettük az amatőr írok klubját. Így találtam rá egy blogra

Magyar Szerzők Könyvei Blog

Ismerkedem a bloggal, tetszik nekem, ezért megosztom veletek is. Bízom benne, hogy a blog írója nem haragszik meg azért, mert írok róla.

Felmerült egy kérdés az oldalon: miért nem a saját nevünket használjuk, miért veszünk fel sokan írói álnevet.

Nos, ez jó kérdés. Gondolom, mindenkinek van egy válasza és van egy véleménye. Az enyém az, hogy szeretném szétválasztani a magánéletet és az írói létet. Egyébként is sokat bekavar, ha leülök írni, hiszen a hétköznapokat olyankor robotmódban élem, teszem, ami a feladatom, de minden szabadidőmet az írógép vagy most már a laptop előtt töltöm. Olyankor a gondolataim is egész máshol járnak. Ezért úgy gondolom, jobb, ha szétválasztom legalább ezen a szinten a két létet.

Az is benne volt harminc éve a névválasztásban, hogy egy pl. "Kovács Lászlóné" nem biztos, hogy jól mutatott volna a könyvborítón vagy egy plakáton. Közben kiderült, hogy ez a veszély nem fenyegetett, a hírnév elmaradt, egy plakát sem készült a legutóbbi könyvbemutatón.

Nagyszerű dolognak találom, hogy a blog írója bemutatja a magyar írókat, olvassa a könyveiket és véleményt is ír róluk. Vállal előolvasást, segít a könyvíróknak, támogatja a könyvek megjelenését. Erre sokunknak szüksége van. Ismét bebizonyosodott számomra, hogy milyen sokan vannak, akik hatalmas fantáziával rendelkeznek, könyveket, verseket, novellákat írnak és ezeket szívesen megosztják az olvasóikkal. Sokszor gondoltam gyermekkoromban arra, hogy velem van a probléma, amikor szétszórt vagyok és nem a valós világban élek. De azt hiszem nem, sokan vagyunk még így. És milyen csodálatos érzés ez.

Ha gondoljátok, ismerkedjetek meg a bloggal, én érdekesnek találtam.

Az Amatőr Írók klubjában http://amatorirokklubja.network.hu/blog volt egy játék, amit a klubtagok találtak ki és ami nekem annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem, részt veszek benne.

Tudom, hogy sokak közületek szeretnek írni. Hosszabb vagy rövidebb sztorikat, meséket rejtegettek az íróasztal mélyén, félve, szégyenlősen talán megmutatjátok valamelyik családtagotoknak, akik biztatnak benneteket, de mégis ott az a félsz. Nos, ezen az oldalon megoszthatjátok írásaitokat, kaptok kritikát, melyből tanulhattok és biztatást, melyből erőt meríthettek. És ha épp nincs ihlet, akkor megmutatom, hogy volt egy ilyen:  Játékra fel!

„Kedves Klubtagok!

Egy írással kapcsolatos játék jutott eszembe, hátha érdekel benneteket. A lényege, hogy minden héten kapnátok egy feladatot, és akit érdekel, az ide, e témakör alá feltölthetné a saját megoldását. Hétvégén pedig együtt elmondhatjuk a felkerült munkákról a véleményünk. Ezzel gyakorolhatnátok, tanulhatnátok egymástól, és aktívan részt vennétek az oldal színesítésén, ami nem venne el túl sok szabadidőt tőletek, viszont megmozgathatja a fantáziátok. Amikor egy játék véget ér, és kibeszéltük már a játékban résztvevő írásokat, akkor a végén kiválasztok egyet, aminek az írója, ha van kedve, feladhatja a következő heti feladványt. És azon a héten ő fogja kiválasztani azt, aki majd a következőt feladja. És így tovább. Így előbb utóbb mindenki sorra kerülhet, de nem kizárt, hogy lesz, aki többször is. Aki egyszer részt vesz a játékban, azzal még nincs elkötelezve arra, hogy mindig játsszon, csak amikor kedve van rá.”

Két írásom jelent itt meg, a Játékra Fel rovatban megtaláljátok mindkettőt

Az Amatőr Írók Klubjában döntés született az előző feladvánnyal kapcsolatban az új feladvány:

"nagyvárosi plázacica vagy metroszexuális ficsur vagy. Elvesztettél egy fogadást ezért egy teljes napot reggel hattól másnap reggel hatig kell eltöltened egy 100-as birkanyájjal a hortobágy közepén. Nem vihetsz magaddal semmi technikai eszközt csak inni- és ennivalót. Vigyáznod kell a birkákra! Közben az egyik birka megakad az ellésben, segítened kell neki. Majd megjelenik egy farkas...
Mit teszel? Vagy mit nem? Mire gondolsz?
Szavak: körömlakk, öltöny, délibáb, bodobács, ördögszekér, laposféreg, gumikesztyű, fülszám, farokgyűrű..."

Drága, szemét egykori, vagy talán sosem volt barátaim!

 Ezúton tudatom veletek, hogy bár elcsaltátok a fogadást, én teljesítettem a rám kiszabott feladatot. Tudom, azt gondoltátok, alkalmatlan leszek rá, mert nem néztétek ki belőlem, hogy képes vagyok helyt állni egy hasonló helyzetben, de tudjátok meg, hogy aki egy 150 nm területű Leonardoban megtalálja egyedül, eladó segítsége nélkül a megfelelő 12 cm-es sarkú party-cipőt, az egy kis hortobágyi kiruccanástól sem ijed meg. Vagy azt gondoltátok, mert szőke vagyok, szingli és jobban értek a körömlakk megfelelő kiválasztásához, mint ti valamennyien együttvéve, nem fogok boldogulni? Na itt a beszámoló, hallgassátok:

Annak rendje és módja szerint (reggel hatkor, hogy csesszétek meg az órátokat, ilyenkor normi csajszi alszik még) pacsiztunk a Csárdában, az omladozó kilenclyukú híd mellett a juhásszal meg a kutyájával. Az igaz, hogy a pulit előbb báránynak néztem, mert se eleje, se hátulja nem volt szegénynek, de az öreg felvilágosított, hogy az egy kutya előttem, és ő fog segíteni nekem. Amíg megszürcsiztük a méreg drága kávénkat, elmondta a feladatomat, amit persze ti, drága ex-barikáim mértetek rám. Aztán javasolta, hogy akár át is öltözhetek, veszett figyelmesen méregetett, de megnyugtattam, hogy ez már a terepruhám. Ha tudta volna, mennyit készültem, hogy a megfelelő ruhadarabokat hozzam magammal, és ne gondolja rólam senki, hogy egy nagyvárosi suttyó vagyok! A kedvenc tűsarkamat lecseréltem egy megfelelő Nike sportcipőre, felvettem a testhezálló kedvenc nacimat és hozzá a sima egyszerű mellényemet. Mi nem tetszhetett neki, azt magam sem tudom, talán ő sem. Még a sminkre is nagyon figyeltem, alig volt rajtam egy kis kence és a napszemcsim sem a szuperkedvenc volt, csak egy sima Ray-Ban. Neki viszont elmondhattam volna, mennyire divatjamúlt és rendezetlen az öltönye helyett magára vett valami, de ezt mégsem akartam megosztani vele. Mit tudtam én, miért hord olyan veszett nehéznek tűnő gyapjúkabátot, ami úgy állt rajta, mint amit csak úgy ráhajítottak, a divatjamúlt csizmájáról nem is beszélve! Nem szóltam, ő meg csak vállat vont, és elindult, ki a csárdából. A kutya követte, aztán meg én is, mert tudtam ám, hogy ezek a népek nem beszélnek sokat, nem udvariaskodnak, még az ajtót sem nyitják ki a hölgy előtt. Jó ideig mentünk, elhagytuk a falut, úgy mentünk bele a semmiben, sehol egy ház, egy pad, egy emberi építmény, sőt, még egy fa sem, csak messziről lehetett látni valami repkedő madarakat. Egyre felmutatott, azt mondta, héja, de nem tudom, minek volt a héja, hát ráhagytam. Próbáltam vele beszélgetni a legújabb filmekről, tudjátok, most jött ki Brigit Jones naplójának a harmadik része, de csak hümmögött, így inkább nem erőltettem. Aztán végre megérkeztünk a nyájhoz. Állította, hogy azok birkák, bár én nem akartam elhinni, sokkal nagyobbak voltam, mint az állatkerti emlékeimben, inkább valami kisebb fajta teheneknek tűntek, bár mindabból kiindulva, amit láttam, lehet, hogy itt a tehenek is nagyobbak? Na, ezt már nem vitattam meg vele, hiszen ő van itthon, csak tudja, mit beszél!

- Ők tudják mi a dolguk!- mondta az öreg, bár tekintetéből azt olvastam ki, hogy leginkább az „ők”-re fekteti a hangsúlyt, felém némi bizalmatlanságot éreztem a hangjában. De nem ismerte ő még a városi vagány csajokat! Kihúztam magam, hogy lássa, magas és magabiztos csaj vagyok, még ha szőke is. - Ha elkódorognának, füttyentsen, a kutya tudja a dógát! - javasolta, majd végigmért, és rágyújtott egy büdös dohányra. Nem szólt többet, úgyhogy elindultam végezni a dolgomat. Odamentem az egyik legelésző birkához, megsimiztem. Egyáltalán nem volt édi, és puha sem a szőre, viszont förtelmes volt a szaga!

A juhász nem szólt, csak bámult ki maga elé, rátámaszkodva a görbe botjára, ami úgy tűnt, mindjárt kiszalad alóla. Úgy döntöttem, délidő van, így aztán elővettem a hátizsákomból a nedves kéztörlőt, (amikor megsimiztem a dögöket, nem tudtam gumikesztyűt húzni), majd a szenyókat is, amit ti, drága barik készítettek nekem. Persze hússal! Ki akartatok cseszni velem, de nem sikerült, kihalásztam a disznóságot a kenyér közül és a feketeségnek adtam. Így összebarátkozva megengedte, hogy becsurizzam a haját a szeme előtt, ezután már a szemét is láthattam, nem csak a logó, piros nyelve jelezte, hogy melyik vége a feje. Az öreg mintha hörgött volna egyet, majd köpött, majdnem felém, de persze én ezt nem vettem magamra, hiszen mégiscsak vidéken vagyunk, ezt az elismerés jeleként fogadtam, hiszen végre láthatta, hogy értek én az állatok nyelvén.

- Tudja mennyit ér ez a nyáj? - kérdezte most az öreg. Megmondta, lehidaltam. - Csak hogy tudja!- bökte még oda. Ezután egyszerűen elfordult, elballagott, miközben valami olyasmit morgott a fogai között, hogy „hónap gyüvök”.

Látványosan egyedül maradtam egy csomó méregdrága négylábúval, meg a fekete kutyával. Közel s távol senki, fene nagy csend, csak azok a héjak rohangáltak odafent, ezek meg itt bégettek néha. Rábámultam a kutyára, és eszembe jutott, hogy nem tudok füttyenteni, sosem tudtam, mert gyerekkoromban utáltam a répát, így aztán bámultam a fekete dögöt, az meg engem. A birkák közben megindultak, egyik erre, másik arra. Mi a fenéért nem tudtak ezek egy irányba indulni? És egyáltalán, hova indultak, miért nem jó nekik ott, ahogy vagyunk.

- Menj, csinálj rendet!- szóltam a kutyára, az meg csóválta a farkát, miközben egyik mancsával a szemét dörzsölte. A hálátlan, kiszedte a gumit a hajából, megint nem lehetett tudni, melyik az eleje. Ha újra erre járok, farokgyűrűt kap, nem hajgumit! De a kutya ennek ellenére sem foglalkozott a nyájjal, jött utánam, én meg megpróbáltam a fehérségeket újra összeterelni. Egyre sárosabb lett a cipőm, süllyedtem bele a földbe. Kerestem egy fadarabkát, lekapargattam a cipőről a fekete vacakot és már-már kétségbe esve néztem volna szét, de persze a nagyvárosi eszem megint kisegített. Nem is olyan messze megláttam egy másik csapat fehérséget, így tudtam, hogy megmenekültem. Otthagyva mindent, arrafelé szaladtam és nemsokára már láttam is a nagy gyapjús alakot, aki épp ügy nézett ki, mint az én pásztorom, csak a bajszát viselte kackiásabban. De még mennyire kackiásan (na de erről majd később)!

Kipirulva értem elé, ő meg mosolygott, amit a másik rövid ismeretségünk alatt egyszer sem tett.

- Hallottam magácskáról! - jegyezte meg azonnal és a nyájam felé intett. - Ez így nem lesz jó!

- Segíthetne!

- Ja! - bólintott, de nem mozdult abban a pillanatban, csak méregetett. Aztán, mint egy lassított filmben, végre megmozdult, felemelte a botját (neki is volt, bár nem olyan görbe, mint a másiknak). Nem tudom, hogy csinálta, de az ő kutyái azonnal csaholni kezdtek a birkák körül, azok meg megindultak az enyéim felé. Lassan, de azért haladtunk. Éles hangon füttyentett egyet, ekkor az én kutyám is beindult, és bár minden negyvenes évekbeli mozgófilm szintű gyorsaságon történt, a két nyáj lassan összeállt, a kutyák meg ott rohangáltak körülöttünk.

- Ezzel megvónánk! - mondta a fickó és ismét mosolygott. - Együnk! - javasolta. Ekkor leszedte magáról azt az óriási kabátot, leterítette a földre, és helyet mutatott. Képzeljétek, egész fiatal, jóalakú srácot rejtett az a subavalami, izmai kidagadtak a karján, és hát a feneke is megért volna egy kis ajtócsapkodást. Innen már élveztem a helyzetet (gondolatban beintettem nektek, csak hogy tudjátok!). Zacskóféléből szalonnát vett elő, hagymát és kenyeret ajánlott. Nem tudtam, hogy mondjam el neki, hogy az állatot és a hagymát inkább mellőzném, így csak nyeldekeltem, amit felém nyújtott. Nem beszélt, de legalább nem nézett annyira zordan rám, sőt, volt valami ari a tekintetében.

- Éjjel jöhet a farkas, vagy akár a medve is! - jegyezte meg két falat között. - De majd felszállunk az ördögszekérre, ha gondunk lenne! - ígérte. Nem akartam jelezni felé, hogy éppen nagyon megijedtem, így csak mosolyogtam, úgy ahogy egy igazi szőke lány teheti, ha mást nem tud, csak bevetni a szépségét. - Vigyázok ám magácskára, egy cseppet sem kell aggódnia! Ha meg fázunk, hozzám is bújhat, ez a gyapjú megvéd minket.

Nem szólt többet, csak nyújtotta felém a bicskájáról az ennivalót, néha füttyentett a kutyáknak, és minden olyan egyszerűnek és nagyszerűnek tűnt (leszámítva a vadállatok meg az ördög említését, amit nem értettem, de elég ijesztőnek tűnt. Arról nem is beszélve, hogy szekeret sehol nem láttam.)

- Na, gyűjön, tanújon egy kicsit, ha má itt van! - mondta, és csak azért írom így le, hogy ti is tanuljatok, mert bizony ott a pusztába ilyen furin beszélt az a jófenekű pasas. Magyarázott a fiú birkáról, amit kosnak nevezett, a barikáról, a fülszámról, és tetszett neki, hogy megemlítettem a fülkarikát és a tágítót. Az értetlenség épp úgy ült ki az arcára, mint az enyémre, amikor az ellésről beszélt, bár pajzán módon igyekezett a témába belenyúlni, még két katicabogarat is megmutatott, amint éppen szerelmeskedés miatt összeragadtak, bár szegény nem ismerte fel, hogy katicabogarakat lát, bodobácsnak vagy valami ilyesminek nevezte őket.

Képzeljétek nyápicok, az egyik birka úgy döntött, bemutatót is tart. Erőlködött, bégetett, mint állat, keservesen nyafogott. A derék pasi meg azt mondja:

- Beakadt, segítsünk! - valószínűleg rám gondolt, de nem komolyan tette. Nekiesett szerencsétlen állatnak, nyomkodta a hasát, fogdosta itt, meg ott, aztán valami véres jött ki az állatból én meg hányni kezdtem. Mire összeszedtem magam, egy nyálkás-véres húsdarab támolygott a birkamami mellett, a pasi elégedetten bámulta, én meg az émelygéstől szenvedtem, de hősiesen mosolyogtam, elvégre részt vettem egy szülésben!

 Nos, nagy elégtétellel mesélem el mindezt nektek. A pasi elintézte amit kellett, a kutyák végezték a dolgukat, a farkas jött, ott volt velem (mint kiderült, Farkas Józsinak hívták Hortobágy álompasiját) a nyáj jól érezte magát, így a feladatot teljesítettem! És hát bizony az éjszaka hűvös volt, így muszáj voltam egy kicsit a pasi mellé bújni és közelebbről is megvizsgálni izmos felsőtestét. Szeretettel búcsúztunk el egymástól másnap délelőtt, a morcos öreg is elégedetten hümmögött, ti meg bekapatjátok, mert igenis elcsaltátok a fogadást, bár így legalább megismertem a híres Hortobágyot, éjszaka, a meleg suba alatt érezhettem a kackiás bajusz kellemes simogatását, holdfényben láttam a délibábot, volt egy kellemes hétvégém, belétek meg bújjon a laposféreg és irigykedjetek!

 http://amatorirokklubja.network.hu/

Az új feladvány:

"Az én feladványom helyszíne Románia. Főhősünk kezdő újságíró, azzal a feladattal a zsebében látogat haza Törcsvárra, hogy valami új szenzációval rukkoljon elő a már annyira elcsépelt témával kapcsolatban; Drakulával. Az első éjszaka szeretett szülői házában száll meg, ahol nagyanyja látja vendégül, ám hamarosan olyan események történnek, amikre főhősünk cseppet sem számít és fény derül egy szörnyű családi titokra is... Hogy mire, az már a ti fantáziátokra van bízva.

A szavak: fokhagyma, zsebkendő, nyúl, bőregér, kocsonya, lovashintó, jegenye, kókuszreszelék, madártej, fejsze.Határidő legyen mondjuk 10.18."

Íme az én történetem:

A kísértés szerelme

Régen néztem ki azon az ablakon olyan nyugodtan, mint akkor este, amikor végre nagyanyám magamra hagyott. Az emlékekkel, a reményekkel, a vágyakkal, a gyászommal harcolva maradtam egyedül a sötét szobában. Sem a drága nagyi, aki madártejjel várt haza, sem a főnököm, aki elvárta, hogy valami szenzációs cikkel térjek haza, nem sejtették, mit is jelent nekem hazatérni ide, az öreg szülői házba. Az ablakon át már csak a lenyugvó nap sugarait láttam, ahogy a ház mögött, nyugaton, elbújt a Kárpátok mögött. Előttem a végtelen fenyves sötétlett, melyből egy-egy mezőnyi területet kegyetlen fejszecsapások irtottak ki. Hirtelen ötlettel kinyitottam a teraszajtót és kiléptem a kellemes hűvösbe.

– Vártalak már! – szólalt meg a férfihang a sötét terasz túlsó végéből. Láttam a napnyugta gyenge fényében a hang tulajdonosát is, azonban nem ismertem meg őt. Hiszen nem lehet ő! Felé léptem, felemelkedett.

– Nagyon vártalak már! – ismételte, közelebb lépett és magához húzott. Nem fogtam fel, hogy valóban ő, tudatom tiltakozott, hiszen a szerelmem meghalt, de érezve csókja ízét, karja erejét, így mégis tudtam, hogy igaz a látomás. Engedett az ölelésből, megfogva a kezem a terasz széléhez húzott.

– Gyere, kevés az időnk! – hadarta és átlépett a korláton. Ismertük a járást, ezerszer szöktem le a gerendákon egyensúlyozva hozzá, a fák közé, de az oly régen volt már.

– Segítek! – mondta és húzott, vezetett, miközben már a földön jártunk, a jegenyefasorral átölelt úton szaladtunk, majd tovább, ki a fenyvesek közé, az egyre sötétedő erdőbe.

– Várj! – torpantam meg, kényszerítettem őt is megállásra és arra, hogy felém forduljon. Ő volt, az imádott férfi, aki most rám nézett azzal a villogó, veszélyesnek tűnő, mégis huncut mosolyával a szemében. – Te meghaltál! – közöltem vele. Elmosolyodott, vállat vont.

– Ahogy gondolod! – egyezett bele a kijelentésembe. Nem akart beszélni velem, jelezte azzal, hogy száját az enyémre tapasztotta. Csókolt, mint egykor, amikor fiatalok voltuk, vágyakozók, reménnyel teli ifjú szerelmesek. Csókolta a számat, nyakamat, úgy, ahogy csak ő tudott kényeztetni. Éreztem a pici harapásokat, a már-már fájdalmas csókokat a vállamon, karomon, testével a földre nyomott, miközben már vetkőztetett és a hűvös, nyári fenyőerdőben végigharapdálva-csókolva testemet, finom leheletével elkábítva magával ragadott. Megszűnt az idő, eltűnt a tér, beleolvadt a világ az ő két szép fekete szemébe. A fenyőerdő mélyén szerelmeskedtünk úgy, ahogy vágytam rá az elmúlt években, úgy, ahogy csak ő tudott magával ragadni, elvarázsolni, boldoggá tenni. Elaléltam a karjaiban, miközben félálomban észleltem, hogy apró kókuszreszelékként hullott ránk a nyári szellő által felborzolt száraz tűlevél.

– Nem haltál meg! – közöltem csendesen. Hangosan felnevetett, nyakamba mélyesztette éles szemfogát, majd ajkaival csillapította az éles fájdalom érzetet.

– Te haltál meg! – mondta csendesen, alig hallhatón. A szerelem átható kedves érzése, a kielégülés boldog utózöngése vagy kedves baritonjának vágyott hangja, magam sem tudom mi, de könnyűvé tett, évek óta tartó harcom elcsendesedett, görcsös aggodalmam lágy morajlássá vált.

– Évekig harcoltam ezért az estéért – súgta és magához ölelt, talán attól félve, elhagyom őt. – Felhasználtam minden tudományom, a családom, az őseim tudását. És most itt vagy! Talán a fokhagyma olaj, talán az a zsebkendőnyi bőregér-szárny, talán a cseppnyi szerelempor, vagy talán a Vlad Tepestől örökölt vérem ereje segített, és végre újra testet öltöttél erre az éjszakára.

– Ha meghaltam volna, nem lennék itt! – tiltakoztam, felé fordultam. Ajka az enyémre tapadt, éreztem, ahogy megharapja a szám szélét, de nem éreztem a vér ízét, mint annyiszor, régen, máskor.

– El kell hagynod ezt a világot! – súgta most a fülembe és éreztem, hogy megremeg a hangja. – Tovább kell menned! Vár téged a nyolclovas hintó, magával repít az örökkévalóságba. Ne kísértsd többé szüleidet, fogadd el a sorsod! – szinte kérlelt, miközben megemelve karját magával emelte az enyémet is. A gyenge holdfényben azonban csak az övé látszott. Bár éreztem, hogy tart két kezével, nem láttam a testem. Megremegtem és ő felsóhajtott.

– Ugye érted most már? – kérdezte, és mintha fátyolt emeltek volna fel a tudatomról, eszembe jutott az a nap, amikor hazaérve az újságíró iskolából, tele reményekkel, vágyakkal, tervekkel, együtt indultunk el a fenyvesbe az édesapámmal, egy nyugodt, csendes, beszélgetős vadlesre. Nyulat akartunk lőni, vagy inkább erőt akartam gyűjteni az újságíráshoz, az új életemhez, apámmal akartam lenni az utolsó este, azonban a golyó megpattant a sziklafalon...

– Az apám? – kérdeztem halkan.

– Megnyugszik, ha nem kisérted tovább. Vigyázok a szüleidre, úgy, ahogy eddig rád is vigyáztam.

– Tudtad, hogy itt vagyok!

– Tudtam, éreztem, észleltem. És azt is tudtam, hogy nem tudsz addig tovább menni, amíg a szerelmünk be nem teljesül ismét. Életem végéig szeretni foglak! – ígérte és széttárta a karját. Valahonnan lágy szellő kerekedett, magával ragadt és én éreztem, hogy engednem kell, mennem kell. Könnyűnek éreztem magam és boldognak. Olyan boldognak, amilyenné csak ő tudott engem varázsolni.

 *********

A férfi belépett az öreg vadászkastély fagerendás konyhájába.

– Azt hiszem, sikerült! – mondta, sóhajtva leült a faragott lócára. Szemében könny csillant, ahogy felnézett az asztalt támasztó idős házaspárra. – Megnyugodott, elment, nem fog többet kísérteni a lányotok.

– Hiányozni fog! – sóhajtott az asszony, miközben úgy tett, mintha az asztalon lévő madártejes edényeket akarná elpakolni. – De bízom benne, most már az apja is megnyugszik végre és nem gyötri magát többet azzal, hogy a lányunk itt jár köztünk és vámpírként kísért.

– A lánya, a szerelmem itt volt köztünk, kísértett, mert úgy érezte, nem teljesedett be a szerelmünk. Az embervért azonban nem ő vágyta. Annak a kérdésnek a megoldása még előttünk áll! – sóhajtott, magára terítette fekete köpönyegét és köszönés nélkül távozott az idős házaspár otthonából.

 *************

Nos, ennyi fért bele a megadott 2 oldal terjedelembe. Véleményezzétek, ha gondoljátok itt, vagy az Amatőr Írók Klubjában ezt a kis írást

És ne felejtsétek:

Még van idő, ha gondoljátok, írjátok meg Ti is a meséteket!

http://amatorirokklubja.network.hu/blog

Sziasztok olvasók, meseimádók, amatőr írók lelkes támogatói!

Megjelent a Sas Botond barátommal közösen írt könyvünk.

Egy történet, amely Debrecenben játszódik és egy olyan mesét mond el, amelyre sokan így reagálnak: én is ismerek ilyen lányt - és már meséli is az ő történetét. Örülök annak, hogy sikerült valósághű történetet kitalálni és bízom benne, hogy sikerült úgy megalkotni, hogy olvasás közben is azt érezd: a főszereplő itt van melletted, veled együtt éli át az eseményeket.

Szerzőtársammal ez volt az első közös munkánk, és bizony tudjátok meg, nehéz közös könyvet írni. Ő mesélte a gondolatait, amely meglódította az én fantáziámat, és hát a papírra az került, amit én láttam magam előtt a meséből. Így aztán voltak rácsodálkozások, "na nehogy így írjuk már" megjegyzések, közös felfedezőtúrák Debrecen utcáin, élménybeszámoló, tapasztalatszerzés egy - két kávézóban. Türelmetlenül vártam, hogy elmondja a véleményét a papírra vetett újabb hat oldalról, majd még az újabb tizenhatról - és így tovább.

Nagy élmény volt a közös munka, ugyanakkor szenvedés is. Megtanított arra, hogy nem egyedül az én véleményem számít. Előfordult, hogy néha időben, néha csak utólag (ezért sűrűn elnézést is kértem tőle) osztottam meg vele az új ötleteimet, gondolataimat, vagy épp nem időben szóltam, hogy átírtam néhány sort (néhány bekezdést :) ). Önző, egyszemélyes világomba belekavart, néha meg is tépázta az önbizalmamat, például amikor a fenomenálisnak hit soraimtól nem ájult el azonnal, sőt, merészelt más helyzeteket javasolni!

Nehéz volt és ugyanakkor csodálatos élmény. Sokat tanultam a közös munkából és azt hiszem, fejlődtem is egy kicsikét. Az eredményét ti olvashatjátok a most megjelent könyvben. Szeretnénk, ha véleményt írnátok, megosztanátok velünk gondolataitokat. És (bár és-sel nem kezdünk mondatot, de most mégis) És gondolkozunk az új közös sztorin - akár még regény is lehet belőle.

Kellemes szórakozást kívánunk az olvasáshoz!

https://www.lira.hu/hu/szerzo/botond-kate-pilloy-sas

Boboztál már valaha? Érezted azt a hosszú, várakozás teli pillanatot, amikor a könnyű gépben, felkapaszkodva a meredek úton, arra vársz, hogy kiengedjen a fék és alásuhanj. Ülsz a pici műanyag ülésben, alig férsz el, kényelmetlen a széked, lábad betámasztva, előtted a lejtő. Sejted, hogy mi vár rád, talán kicsit félsz, izgulsz, de akarod, és nagy levegőt veszel, mikor elenged a fék.

Hirtelen megszűnik a múlt és a jövő. Csak jelen van. Zuhansz lefele, átéled az érzést, szorítod a pánikkart, de nem nyúlsz a fékhez. Suhansz, szinte repülsz. Kívánod ezt az érdekes bizsergést a gyomrod táján. Nincs már aggodalom, nincs félelem. Eggyé válsz a pillanattal, élvezed a jelent. Rohan veled a gép. ereszkedsz a körpályán, engeded, hogy a gravitáció húzzon, dobáljon, nem érzel veszélyt, és most nem rágódsz a múlton, nem aggódsz a jövőn, sőt nem törődsz azzal, illik-e sikítani. Teszed, majd’ hangszálszakadásig, és továbbra sem fékezel. Élvezed a pillanatot, kacagsz. Nevetésed betölti a bobpályát.

De elérkezel a pálya végére, lassít és megáll a gép. Még ott a felhőtlen boldogság az arcodon, miközben kikászálódsz a bobból, de lábad földet ér, visszatér a múlt és a jövő, eszedbe jut, hogy talán kócos a hajad.

Egy percre még visszanézel az üres bobpályára, ahonnan az imént érkeztél, szívedet ismét elönti a boldog, felhőtlen pillanat, visszavágynál oda, a sínpályára, az átélt szabadságba, de a gyerek megfogja a kezed és már húz a fagylaltárus felé. Átvillan a gondolat a fejedben, hogy vajon van-e még fagyira pénzed és aggódni kezdesz a jövőn, elfelejtve ismét a jelen boldog pillanatát.

Tudjátok ki az a Rencsi? Én nem tudtam még két órája. Azonban egy kedves írótársam, Knizner B. Szilvia küldött egy e-mail-t és Rencsi blogjának elérhetőségét. Meglepődtem. Ki az a Rencsi? A válasz az volt, egy lány, aki szeret olvasni. Ez már tetszett! Én is szeretek olvasni, nézzük, mit írt ez a lány!

Meglepődtem, mikor megláttam, hogy az én, nyomtatásban megjelent könyvemről ír. Fel sem fogtam az első pillanatban. Zavart izgatottsággal olvastam a véleményét a regényről. Az egyik kedvencemről, ami épp egy éve került a kiadó elé. És ami 2013. január 17-én jelent meg nyomtatásban.

Ha már ott voltam, szétnéztem az oldalán. Javaslom nektek is! http://rencsikonyvei.blogspot.hu/ Érdekes bekukkantani a könyvespolcára, látni, milyen könyveket ajánl nekünk, melyeket olvasott, és azokról mi a véleménye. Az egész oldal arról tanúskodik, amit ő maga is kiemel a bemutatkozó oldalán, mely sorokkal búcsúzik az oldalára látogatóktól:

"Mindenesetre azt kívánom, olvassatok minél többet, minél többfélét, mert az olvasással egy szélesebb világ tárul elénk!" - hát ő Rencsi.

Köszönettel tartozom Rencsinek a munkájáért, és írótársamnak, Szilviának a meglepetésért. Ez így, karácsony után, még színes csomagolópapír és szalag nélkül is, melegséggel töltötte el a szívemet.

... és hát loptam egy szösszenetet is Rencsitől, mert ez annyira kedves lett számomra:

Az egyszerű tény, hogy nevetünk egyet a barátnőinkkel, már meg tudja változtatni a napunkat. A legnehezebb napokat is elviselhetővé teszi az irónia, az önirónia, a játékos könnyedség. A nevetés visszaadja a reményt.

Találkoztunk. Mi, amatőr írók, és ti, olvasók.  Együtt voltunk. Mi arról beszéltünk, mennyire szeretünk írni, milyen csodálatos érzés a fantázia világába átlépni, és leírva átadni nektek azt a mesét, ami a fejünkben tombol. Hallgattuk egymást, a könyvekből rövid részleteket olvastunk fel.

Nem történt semmi különös. Egyszerűen csak kellemes volt.

És akkor, különös dolog történt! Kiderült: minden második olvasó, azok közül, aki ott volt, író is. Versek, mesék, élettörténetek lapulnak az ő fiókjaikban is. Érdekes? Dehogy, csodálatos! Egymásra találtunk!

Mindenkinek azt javasoltam, írjon. Engedje, hogy a szavak, melyek a gondolataink közé befészkelődnek, történetté alakuljanak, mesét alkossanak, papírra kerüljenek, másoknak élményt nyújtsanak. Írjatok, olvassatok, élvezzétek azt a csodálatos érzést, amikor a fantázia beindul.

Volt egy találkozó! Nem történt semmi különös. Népszerűsítettük az olvasást, az írást, az amatőr írókat, a regényeket, a verseket. Nem történt semmi különös? Dehogynem! Hatalmas élmény volt számomra. Erőt, biztatást, lelkesedést, energiát kaptam és adhattam.

Köszönöm a szervezőknek, hogy ott lehettem ezen a találkozón, az író társaimnak, akik velem voltak, és nektek, az olvasóknak azt, hogy nyitottak vagytok, olvastok, szerettek és élvezitek az élet apró örömeit.

Kedves Barátaim!

Eljön lassan ennek az eseménynek is a napja: Könyvbemutató

Három kedves kollégával, amatőr írőnővel együtt szeretnénk bemutatni az olvasóknak magunkat, az írásainkat, bár talán inkább mi szeretnénk megismerni titeket.

Várunk benneteket 2013. november 29. napján, pénteken délután. Arra a napra esőt jósolnak és 0-4 fok közötti hőmérsékletet, de mi visszük a jókedvünket, humorunkat, az izgalmas kalamdjainkat és néhány szép könyvet.

Elmondom nektek őszintén, fogalmam nincs, hogyan zajlik egy könyvbemutató abban az esetben, amikor ti nem ismeritek az írásomat, nekem pedig nincs gyakorlatom abban, hogy valami fergetegesen érdekeset mondjak az általam írt könyvről. Mégis, és talán épp ezért várom izgalommal ezt a péntek délutánt.

Gondolkoztam azon, hogy rám lesztek-e kíváncsiak, az írásomra, vagy arra, hogy mit mondok róla. Ötszáznyolcvanöt oldal. Ígérem, felolvasni nem fogom! Magamról sem szeretnék életrajzi bemutatót tartani. Talán inkább arról beszélgethetnénk, milyen sztorikat írunk, hogyan írjuk, ti mit vártok egy szórakoztató könyvtől. Talán összegyűjtöm, mit írtak a Hazug igazságok című könyvről azok, akik olvasták. És a kritikákát is szívesen bemutatom, amit az Olvaslak.hu kritikusa készített.

Mit gondoltok?

Mire számítottok, amikor eldöntitek, hogy részt vesztek ezen a könyvbemutatón?

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, találjuk ki együtt, hogyan töltsük azt a kedves, esős, novemberi délutánt.

Csodálatos gyermekkorom volt. Innen nézve már tudom, bár akkor, amikor át kellett élnem, nem éreztem annyira tökéletesnek. De innen nézve....

A Meredekparti lakótelep kellős közepére helyezett a gólya. Ennek az oka egyszerű volt: oda építették a kórházat. Akkor még nem tudtam kilesni az ablakon, de ha megtehettem volna végestelen végig bérházak, betontömbök látványa tárult volna elém. Később édesanyám részletesen is megismertette velem a betondzsungelt és értelmes kiskölyök lévén hamar megjegyeztem az egyforma emeletes épületek között az utat az óvodáig (három tömb előre majd egy tömb balra), majd az iskoláig (három tömb szintén előre, de utána jobbra és már ott is a szürke, betonból épült iskola). A boltok elérése sem volt bonyolult, mert minden negyedik lépcsőházban nyílt egy kisbolt, egy nagyáruházat pedig épp a mi útvonalunkon (a három tömb előre úton) építettek, és se jobbra, se balra nem kellett fordulnom, máris előttem magasodott a világoskékre festett, háromszintes épület.

Mivel értelmes gyermek voltam, nem foglalkoztam játszótérrel és rohangálással, mindig a könyveket bújtam. Így másodikos koromban már regényt is írtam, mely öt oldalon regélte el a Meredekparti lakótelep gyilkosának viszontagságait. Igaz, az egyéb játékok azért is elmaradtak gyermekkoromból, mert balkezes voltam, kissé ügyetlen, vékony és gyenge testalkatú, így nem nagyon akaródzott lemenni a többiekhez. Egy alkalommal felfedeztem, hogy a játszótér azért különleges, mert ott nem minden beton: a játékokat zöld színű műanyagra építették. Ez azonban annyira nem hatott meg, hogy megkockáztassak egy hintából való kiesést.

Anyám harmad osztályos koromban vette észre, hogy valami gond van velem. Ekkor ugyanis a macska című tananyagból, mely a környezetóra témája volt, kettest kaptam. Apám – aki falun nőtt fel – rádöbbent, hogy fiának fogalma nincs, mi az a macska. Én persze állítottam, hogy tudom pontosan, hiszen cirmos cica képét épp annyiszor láttam a meséim között, mint a rút kiskacsát, a vörös, bogárszemű rókát, Kelét, a kelepelő gólyát, a farmernadrágos vakondot, a lila elefántot és kedvencemet, a békakirályt. Anyám ekkor állatkertbe vitt. Ott minden vicces volt, de természetesen én a könyveimnek hittem. Láttam furcsa állatokat, a fű sem a betonkockák között nőtt, hanem csak úgy, mindenütt, de persze tudtam, hogy ez csak a rendezetlenség és az állatkerti furcsaságok miatt történhet meg.

Kamaszkorom egy kissé zavaros volt, mert többet néztem a számítógép monitorján a lövöldözést, mint a könyveket, de szerencsére a középiskola is Meredekpart szélén volt, így nem kellett messzire mennem. Saját, megszokott világomban teljesedtek ki kamaszkori hóbortjaim. Barátaim a szomszéd háztömbökben laktak, az első - titokban és izgalomban elfogyasztott - füves cigit a negyedik háztömb háta mögött szívtuk el a garázssor mellett, és hát az első csók is onnan nem messze, az egyik aluljáróban esett meg.

Ebből a rövid beszámolómból is láthatjátok: csodálatos, gazdag gyermekkorom volt, melyben szüleim mindent elkövettek, hogy felkészüljek a nagybetűs életre. De közbejött valami, illetve valaki: Piroska, a nagy mellű, kerek fenekű vidám lány, aki elhódította szívemet, lelkemet és mindent megváltoztatott. A hirtelen rám tört boldogság, melyet Piroska gyönyörű, simogatni való idoma gerjesztett, eltakarta a valóság ama arcát, melyet csak jóval később ismertem meg. Észre sem vettem a gyönyörűen domborodó mellek árnyékában, hogy mikor kezdődött el a szenvedésem falun.

Folytatás: Szenvedésem története 2.

A teaház sejtelmes fényében Tibor helyet mutatott Eszternek. A lány elfogadta a felkínált párnát, leült és várta, hogy Tibor is mellé telepedjen. Két hónapja ismerték egymást. Két hónapja volt, hogy Tibor a kezdő salsa csoportba belépett, végignézte a táncórát majd az óra befejeztével felajánlotta Eszternek, hogy induljanak együtt a salsa amatőr bajnokságon. Eszter nem is tudta, mit akar a fiú, nem is értette, miért ő. Tibor az ismét felcsendülő dallamra táncba vitte, a salsa minden lépését ismerve vezette a lányt, Eszter pedig mint egy hattyú, forgott körülötte. Nem számított, hogy nem ismeri a lépéseket. A fiú vezette, ő pedig úszott a boldogságban. Mindig erre a pillanatra vágyott, imádta a táncot, érezte a zenét. És most, 24 évesen, mikor már lemondott arról a gyermekkori álomról, hogy valaha táncos lehet, megtörténik a csoda.

Az eltelt két hónapban minden nap gyakoroltak. Tibor tanította, segítette, dicsérte. Udvarias volt és elegáns. Eszter pedig az elmúlt két hónap minden napját élvezte.

És most itt voltak, kettesben, az első randin. Eszter úgy érezte, ez már nem a táncról szól, nem a salsáról, ez kettőjükről szól. Nézte a felette magasodó férfit, ahogy megigazítja a kabátokat a fogason. Tibor nem volt szép férfi, de Eszter annak látta. Kissé kopaszodó, pocakos, szemüveges fiú volt, de kedvessége és udvariassága felülírt minden férfi-ideál elképzelést. És Eszternek ő hozta el a gyermekkori vágyálmot, így nem számított a kopaszodás, a pocak, az izgága tekintet.

Tibor elrendezte végre kabátokat, leült Eszter mellé, elnyúlt a kényelmes babzsákon. A pincérnő szinte azonnal megjelent, gyertyát gyújtott a keskeny teázó asztalkán, itallapot nyújtott át. Mikor magukra hagyta őket, Tibor megszólalt.

- Azért akartam itt veled találkozni, mert szerettem volna elmondani neked egy fontos dolgot – kezdte. Látta, hogy Eszter rá figyel, ezért a lány kezébe nyomta a teaház ajánlatát. – na, válasszál közben! – szólt a lányra, aki a fiúra akart figyelni, nem túlzottan érdekelte a teaválaszték. Tibor folytatta:

- Szerettem volna, hogy tudd, az én döntésem volt az, hogy az elmúlt két hónap minden napján tudjunk találkozni. Mert ha én nem döntök így, akkor most például nem ülünk így kettesben.

- Tudom, persze, hisz te bárkivel indulhattál volna ezen a versenyen, és nagyon köszönöm neked, hogy miattam ennyit gyakoroltál! – helyeselt Eszter.

- Nem erről van szó! Csak azt akartam, hogy tudd, ez az én döntésem volt. Persze tudom, hogy te is választhattál volna mást, például Krisztiánt. – jegyezte meg Tibor, miközben az itallapba olvasott. Eszter meglepődött.

- Krisztiánt? – kérdezte. Eszébe sem jutott az a fiú eddig.

- Igen, tudom, hogy ő egy nagyon helyes férfi és van egy bizonyos kisugárzása, ami vonzóvá teszi.

- Nem is gondoltam rá! – vallotta be Eszter.

- Krisztián egy jelenség. Ahol ő megjelenik, ott azonnal a társaság középpontja lesz. Ha együtt vagyunk én mindig csendben vagyok, mert nem tudom vele felvenni a versenyt! – folytatta Tibor, meg sem hallva a lány szavait. – Tudom persze, hogy én is helyes vagyok, jó vágású, férfias, de Krisztiánnak van egy kisugárzása, ami a táncában is megjelenik. - Eszter meglepődve nézett Tiborra, nem tudta, mit mondhatna, nem is értette, hol tart a férfi. A pincérnő ismét megjelent, rendelésre várt.

- Én még nem döntöttem! – mondta neki Eszter. A pincérnő elfogadta a válaszát, visszavonult.

- Én még nem döntöttem! – nyávogta Tibor Eszter hangját utánozva.

- Most miért vagy ilyen? – csodálkozott rá a lány, hisz eddig Tibor mindig udvariasan, kedvesen viselkedett.

- Csak olyan furcsán mondtad! – visszakozott a férfi. - Egyél nyugodtan valamit, lehet pizzát is rendelni, bár nem hiszem, hogy itt bárki szeretne pizzát enni.

- Nem kérek pizzát! – utasította el a lány. – Annyi minden van itt, nem tudom, melyik teát válasszam.

- Bármelyik jó! – vont vállat Tibor és letéve az itallapot a lány felé fordult. – Szóval azt akartam csak mondani, hogyha úgy döntesz, hogy Krisztiánnal kavarsz vagy vele jársz vagy ilyesmi, az nem baj! – mondta és a lány szemébe nézett. – Nekem mondjuk öngyilkos, de nem baj, mert én csak nyerhetek rajta.

- Miről beszélsz! – ült fel a lány a nagy párnán. – Ezt hallgatni sem bírom!

- Én csak Krisztiánról és a táncról beszélek.

Folytatás a könyvben.

I. rész

- Minden rendben otthon! – állítja szép kék szemeivel igézve, de tudom, hogy nem igaz.

- Ez jó hír! – mondom némi gúnnyal. Vállat von, úgy tesz, mintha nem szeretne beszélni, de tudom, hogy igen, mert valakinek el kell mondania mindazt, ami vele történik.

**********************

Egy éve játsszuk ezt a játékot. Akkor ismerkedtünk meg. Dávid tizenöt éves volt és sikertelenül fejezte be a hatodik osztályt az általános iskolában. Az osztályfőnöke teleírta az ellenőrzőjét figyelmeztetésekkel. De sajnálta is az értelmes, kedves gyermeket, így szólt nekem. Pontosabban a gyermekjóléti szolgálatnak. Akkor leültünk egymással szemben, mint most is. Dávid unott volt, kedvetlen és gúnyos. „Hagyjon békén!” – ismételgette egy órán keresztül. Én jó jelnek vettem, hogy megszólal, még ha csak ezt a mondatot is skandálja, így másnapra is visszarendeltem magamhoz. Eljött. „Hagyjon békén!” ismételgette újra. Harmadnap is visszajött, és én akkor már nem kérdeztem, mi újság, miről szeretne beszélni. Sportcipőben, szabadidőruhában vártam. Nem tudta, hogy szabadnapos vagyok, hisz én rendeltem be akkor is. Meglepődött a szerelésemen. Kértem, hagyja a táskáját az irodában, jöjjön velem. Szót fogadott, jött, beült velem az autómba. Nem kérdezett semmit, bámult kifelé, nézte a hétköznapi forgalmat. Sok néznivaló nem volt rajta, de nem akart beszélni, viszont úgy éreztem, megbízik bennem, hiszen minden magyarázat nélkül tette, amit mondtam. Kivittem a külvárosba. Aznap élelmiszerosztás volt, az autó hátulja tele volt liszttel, cukorral, tésztával. A várost elhagyva a poros úton lassan haladtunk, az autó majd szétesett alattunk, fejünket be-bevertük a mennyezetbe.

- Vezessek én? – kérdezte, némi gúnnyal.

- Ha lenne jogsid, megtehetnéd! – válaszoltam, vigyázva, bele ne harapjak a nyelvembe, amikor a döccenőnél ugrott egyet az autó. – Most inkább arra kérlek, segíts! – javasoltam, megállítottam az autót a helyi kocsma épülete előtt.

- Leisszuk magunkat? – kérdezte felismerve a helyet. A helyiek az autót ismerték meg, körülálltak minket. A csomagtartóból egyesével adtam mindenkinek egy-egy kilogramm alapanyagot. Dávidot nem kértem újra, magától segített, ő is adta annak, aki nyújtotta érte a kezét.

- De szép fia van! – mondta az egyik néni és megsimogatta Dávid arcát.

- Köszönöm, büszke is vagyok rá! – mondtam. Így kezdődött.

 **********************

- Tudja, hogy tegnap jött a családi - szólal meg. - Anyám megint piás. Nem akarok most hazamenni.

- Elmondtam, hogy van más lehetőség! – jegyeztem meg emlékeztetve arra, hogy ezerszer felajánlottam neki a nevelőotthont. Most is, mint mindig, megrázta a szőke fejét.

- Kibírom. Évike miatt, tudja. Ő jól van! Apám elvitte az óvodába, én megyek érte. Mire hazaérünk, anyám már aludni fog. Majd egy kicsit játszunk a játszótéren, azt Évike is élvezni fogja. Mire apám jön, hazaérünk.

- Mit fogtok vacsorázni?

- Anyám főz! Mindig, akkor is, ha piás. Egész nap vedeli a sört, szívja a bagót, de a főzést nem felejti el. Valami meleg kaja lesz otthon. Csak ne ébredne fel! De kilenc körül, a híradó után mindig felébred, kómásan üvöltözik, apám meg csitítgatja. Rosszabb esetben Évike is felébred, ő meg sír olyankor. Mint a bolondok házában! – sóhajt.

Tudom, sokszor elmondta. Az anyja, ha segélyt vagy családi pótlékot kap, inni kezd. Csak sört. De már kikészült a mája a több évtizedes alkoholfogyasztás miatt így bármit iszik, megárt neki azonnal. Dávid rendszeresen ellopja a pénzt tőle, amit megtalál. Ezeken a napokon abból vesz magának uzsonnára valót, otthonra kenyeret, parizelt, vajat, ami kell. Kifizeti az óvodába Évike után az ovipénzt. És cigarettát is vesz. Az számára az élvezet. Az egyetlen, pedig tizenhat éves.

- Nyugi, ne majrézzon, megoldjuk! – figyelmeztet, elmosolyodom. – Senkinek egy szót sem! – kéri, bólintok.

- Azért kimegyek hozzátok holnap!

- Most ne, nincs olyan állapotban! – kéri, de tudja, menni fogok. – Délelőtt, akkor még talán! – alkudozik.

- Apáddal mi van?   

- Bírja, melózik! – rám villantja kék szemeit. – Ja, melyik, magát mindkettő szokta érdekelni! Az igazi nem fagyott meg a télen, kihúzta a hajléktalanon. Hétvégén láttam, matt részeg volt. A másik okés.

Bólintok, értem, amit mond, ezek szerint Évike apja bírja még a felesége alkoholizmusát. A két férfi védő-óvó ernyőként él ezeken a napokon, az apa pénzt keres, éjszaka kordában tartja az anyát, a gyerek rendezi a kislányt. Két hétig. Addig tart ugyanis a pénz. Mikor elfogy, az anya kijózanodik, sír, könyörög megbocsátásért és egy kis piáért. Az a két hét borzalmasabb vagy ez? Nem tudom. Dávid szerint ez a két hét, mert ilyenkor az anyja az ital hatására vagy magatehetetlen alvó vagy üvöltő állat. Ha nincs ital, beszélgetni is lehet vele, eszébe jut, hogy van fia, szereti is, majdnem hogy foglalkozik vele. És ígéri, hogy nincs több ivás. Ígérete két hétig tart.

II. rész

A javítóintézet légköre olyan, mint egy jégkamra. Érzéketlen, szürke, fagyos hangulatú, félelmetes. Kollégistákat kísérek be a hosszú, szürke folyosóra. Engedélyt kaptunk arra, hogy nyolc középiskolással elrémisztő látogatást tegyünk. A vagány, nagypofájú kölykök elnémultak a szürke folyosó láttán. Pedig még csak beléptünk. Egyenruhás, gumibottal felszerelt kísérőt kapunk. Megmutatja a szobákat, amik nekem celláknak tűnnek. A tanulószobát, a mosdót, az étkezőt. Mint a börtön. Megnézzük az udvart. Már egyik kollégista sem vigyorog, mint a tyúkanyót, úgy vesznek körül. Az udvaron egy hat fős társaság egyenruhában, valami szürkésben áll. Gyerekek a szememben, azonban a törvény szerint fiatalkorú bűnelkövetők. A kollégisták oda se mernek nézni az egyenes sorban, üres tekintettel álló csoportra. Én igen. És megmerevedek. Dávid rám néz, és elkapja a tekintetét. Nem tudom, miért van itt, hogy került ide, de itt van.  

**********************

Két év telt el. Engem leépítettek, mert a gyermekjóléti szolgálatnál sokan voltunk egyesek szerint. Szerintem sosem lehettünk volna elegen, de az én véleményem nem számított. Dávidtól elköszöntem, átadtam az egész írásos anyagot a kollégámnak. Azt is tudta, amiről nem szabadott tudni. Amit Dávid csak nekem mert elmondani anno. A fiú kérte, senkinek ne szóljak, de nem tehettem eleget ennek a kérésének. Beszéltem az iskolai tanáraival, a gyermekvédelmi felelőssel, a háziorvossal, Évike óvodájával, a gyámhivatallal, mindkét apjával, a vidéki nagynénivel, akinek a telefonszámát az akkor épp józan, bűnbánó anyából szedtem ki. Beszéltem Dávid barátaival. Mindenkivel, akivel lehetett. Kértem, segítsenek, figyeljenek.

**********************

Azonnal telefonálok, ahogy belépek a munkahelyemre.

- Szeretnél velem beszélgetni? – kérdezem. A másik oldalon néma csend. Ó, hogy ismerem ezt a félelemmel teli csendet!

- Ha muszáj! - mondja végül. Alig ismerem meg a hangját. Két éve nem beszéltünk, nem mertem vagy nem akartam keresni, ő pedig hiába tudta a privát számomat, nem hívott.

- Nem muszáj – nyugtatom – csak ha akarod!

- Legyen! – vágja rá, és lecsapja a telefont. Vagy kiveszik a kezéből, nem tudom. Javítóintézetben van, bármi megtörténhet.

**********************

Egymással szemben ülünk megint. Megnőtt, nagyon is, férfi lett. Szomorú arcú, rövidre vágott hajú, vékony, magas férfi. Csak a két kék szeme a régi. Rám emeli, majd elkapja a tekintetét. Percek óta ülünk így. Magunkra hagytak, beszélhetnénk, de nem tesszük. Az előbb, amikor bevezették egy pillanatra elmosolyodott. Aztán leül velem szembe, köztünk az asztal, és két év csendje. Vádolom magam, mert keresnem kellett volna. Gyáva voltam, vagy csak lusta? Felelőtlen vagy …vagy igen, nincs mit szépíteni, gyáva voltam. Tudtam, hogy nem tehetek semmit, ezért nem kerestem, nem bírtam volna tehetetlenül nézni, ahogy tönkre megy a fiú az imádott anyja miatt. Nélkülem is zátonyra futott, ide került.

- Gondoltam, annyit mondd, hogy bocs! – kezdi ő vádlón, mintha hallaná a gondolataimat.

- Mi történt? – kérdezem. Nem megyek bele az általa feldobott vitába, nem érnék vele semmit, az már megtörtént, most itt vagyok.

- Olvassa el az anyagomat! – vágja hozzám a szavakat. Elolvastam, de nem az érdekel. Tudja. Mint régi jó barátok, fél szavakból is megértjük egymást. Hátrales, keresi a smasszert, mivel nem látja, fel mer állni, elmegy a falig, nekidől.

- Kellett a pénz – kezdi – Évikét be kellett iskolázni. Mindenféle szarságot kértek. Ilyen füzet, olyan ceruza, tisztasági csomag, meg logikai mit tudom mi! Anyámtól elvettek egyhavi családit, mert sokat hiányoztam a suliból, a többit gyorsan elitta, hogy el ne tudjam venni. Apám reggeltől estig gürcölt piri pénzért, tökre ki volt az öreg. Kitől kértem volna? Évike meg nyafogott, hogy csak neki nincs rózsaszín szalag a hajában! Nem bírtam!

- Lacibá, a gyermekjólétis, nem segített?

- Az egy balfasz! Ki akart emeltetni anyámtól, mert nem jártam suliba, meg nem tanultam! Maga sosem csinált ilyet!

- Akkor még jártál iskolába!

- Akkor még igen. De már minek mentem volna? 18 éves leszek két hónap múlva, nincs meg a nyolcadik! Nem vagyok hülye, tudja maga is, de éjszakánként anyám ordított, apám beteg lett, Évike egyre nyafogott, kaja már csak akkor volt, ha loptam. Kit érdekel ilyenkor a tanulás? Évikével naphosszat kóboroltam óvoda után, hogy ne lássa az anyját olyannak. Egy tisztességes barátom nem volt, aki volt, az meg… - elhallgat, látom rajta, szégyelli, amit csinált. Ezerszer átbeszéltük, hogy csak drogot ne, bármit, csak azt ne használjon.

- … drogot adott – mondom ki helyette.

- Azt! – bólint. – Később jó üzletnek tűnt. Lett pénzem. Kevés, de lett. Igaz, az elején elszívtam, de aztán tettem félre, vettem Évikének ruhát, szalagot, cipőt. Meg magamnak is, sőt anyámnak is, apámnak végre kiváltottam a gyógyszert – meséli, végre elmondhatja, tudja, bennem megbízhat. – Egész jó vásárlói kört alakítottam ki. Aztán az egyik beárult. Ennyi.

- Hogy bírod itt? – kérdezem aggódva. Felállnék, legszívesebben átölelném, de nem merem, már nem kisfiú.

- Mindegy! – mondja, vállat von. – Éviről semmit nem tudok! – teszi hozzá, látom, kérné, ha merné, hozzak infót. Lejár az időnk, megérzi, visszaül a helyére, arca megint érzéketlenné válik, ahogy belép a felügyelő. Szófogadóan feláll, elindul, az ajtóból visszaszól.

- Nem a maga hibája, nehogy szívére vegye! – mondja, kimegy. Az őr kíséri, majd értem jön, engem az épületből is kikísér.

**********************

Hetek telnek el, jórészt intézkedéssel. Utánajárok a történteknek, keresem a fiatalkorúak ügyészét, ügyvédet fogadok, és a gyámhivatal előtt életemben először kiharcolom, hogy egy gyermeket kiemeljenek a családból. Sosem hittem, hogy ez jó megoldás, most megteszem. Évike az egyik közeli ismerősömhöz, nevelőszülőhöz kerül papíron, valójában sokat van velem. Nem ismer, két éve még kicsi volt. Az apja kétnaponta hozzám jár, ragaszkodik a gyermekéhez, de nincs hova vinnie, a felesége megint mattrészeg. Elmondása szerint most már folyamatosan. Dávidnak küldök csomagot és telefonon beszélek vele. Eltelik két hét, a fiú nagykorú és születésnapját egy javítóintézetben tölti. Bűnhődik a sorozatos lopásokért, a tudatmódosító szer terjesztéséért, használatáért. Két évet kap, de már nem a város javítóintézetében kell letöltenie. Utolsó telefonon történt beszélgetésünkkor mérgesen közli, hogy nem ezt várta tőlem. Soha nem gondolta volna, hogy képes vagyok Évikét az anyjától elvenni. Az anyjuk szereti a lányát, mindent megtett volna érte. És Dávid is mindent megtett azért, hogy Évike az anyjuknál maradhasson.

- Soha többet nem akarok magáról hallani! – ordít a telefonba.

Másnap elviszik az ország másik végébe.

**********************

Három év telt el. Évike hozzám nőtt, megszokott. Pszichológus, fejlesztőpedagógus segít neki feldolgozni a kisgyermekkorában ért sérüléseket, én is igyekszem minden időmet vele tölteni. Elvégeztem érte a nevelőszülői tanfolyamot, így hivatalosan is én vagyok a gyámja. Meg az apja mentora, aki még mindig nem bírja elhagyni alkoholista feleségét. Tűr és harcol érte. Lassan felőrli a kilátástalan helyzet. Dávid ügyvédje egy alkalommal keresett, amikor közölte, hogy a fiú kiszabadult. Féltést hallottam a hangjában, hiszen tudta, hogy milyen módon váltunk el. Kértem, segítse őt, amiben tudja, legfőképp szerezzen neki munkát. Többet nem hívott, Dávid nem jelentkezett sem nálam, sem a nevelőapjánál. Évikének semmit nem mondtam.

Főleg most nem, hogy végre csupa négyes osztályzat van a harmadik év végi bizonyítványában. Ő mondhatja az egyik verset az évzárón. Ügyes, szerethető, kedves kislánnyá cseperedett. Három szál virágot vásárolunk, miközben sétálunk az évzáróra. Az ünnepség rövid, Évike ragyog, a verset ügyesen elmondta, megtapsolják. Hozzám fut, a karomba veszem, magamhoz ölelem.

- Szaladj vissza a virággal a tanító nénihez! – kérem tőle. – Köszönd meg neki, hogy segített neked egész évben!

Átveszi a virágot, gondolkozik, felnéz rám, úgy kérdezi:

- Nem a tied a virág? Te segítettél nekem, nem Ő! – mondja.

- De igen Évike, neki jár minden virág! – szólal meg mögöttem egy férfihang, tekintetemet beborítja egy nagy csokor virág.

- Dávid! – sikít a kislány, a bátyjához szalad, aki felkapja, magához szorítja. Dávid rám mosolyog, a gyermeket a kezében tartva engem is átölel, megpuszil.

- Mindent köszönök!  - súgja, és nem enged el, magához szorít Évikével együtt.