Arra gondoltam, megörökítem itt néhány sorban a saját butaságom miatt elindított lavinát, amely odáig jutott, hogy ma már harcnak élem meg a helyzetet. Mint hadvezér, taktikázom és keresem az újabb és újabb fegyvernemeket, bár a célom nem a térdre kényszerítés, csak az, hogy ismét hozzájuthassak a Facebook oldalamhoz. Ámde kezdem az elején ezt a mesét

2013 év elején jelent meg a Hazug igazságok című regényem. Ekkor találtuk ki néhányan, hogy milyen nagyszerű lenne, ha Kate Pilloy amatőr írónőnek lenne egy saját Facebook oldala. Akkor is elég tudatlan voltam a Facebook rejtelmeit illetően, de egy oldal létrehozása nem volt mégsem nehéz, a saját Facebook fiókomból indítva készítettem el a Kate Pilloy oldalt. Úgy gondoltam, hogy ezen az oldalon megosztom a saját írásaimat, könyveimből egy-egy részletet, vásárolható könyvem, vagy bárhol megjelent írásom reklámoldalát. Ezen az oldalon szerettem megosztani a különféle pályázati kiírásokat, de szívesem mutattam meg írótársaim vagy költő barátaim verseit is. Viszont nem szerettem volna keverni a magánéletemet és az írói énemet, és úgy tűnt ez egy nagyszerű megoldás minderre.

Ebben az évben, májusban közzétettem egy eseményt, amin én is részt vettem, azonban ekkor láttam, hogy nem Kate Pilloy-ként tettem közzé, hanem a fiókom nevében. Keresgéltem a megoldást, és megtaláltam az adminisztrátori beállításokat. Gondoltam, itt lesz több lehetőség, arra, hogy mint adminisztrátor, mit tudok tenni, ki láthatja a közzétevő nevét, ekkor nekem evidens lett volna, hogy Kate Pilloy szerepel ott és lesz lehetőségem így beállítani. A beállítás, sajnos nem sikerült, sőt, egy kattintással kitöröltem magam az adminisztrátorok közül. Más adminisztrátora pedig nem volt az oldalnak, így igen, most lóg a levegőben az oldal, és nincs gazdája.

Két napomba került, amíg megértettem, hogy nincs mire várni, itt én bizony nagy hibát követtem el, tehát tennem kell valamit. Napokig keresgéltem a súgó oldalán, a saját fiók oldalamon, az interneten, kérdeztem ismerőseimet, ám végül magam megtaláltam azt a helyet, ahol beszélgetésbe kezdhetek a Facebook segítőivel. Ma sem tudom egyébként, hogy találtam rá, de sikerült, így írtam – magyarul – egy levelet, amelyben részleteztem a történteket és a kérésemet, miszerint engedjenek vissza az oldalamhoz.

Perceken belül érkezett a válasz – angolul, de hát a gmail fordít, így megértettem, hogy milyen iratokat kérnek. Kiszelektáltam azokat, amiket képes voltam elküldeni, és már ment is a válasz e-mail. Olyan gyorsan jött vissza a válasz, hogy magam is meglepődtem, érkezett a szöveg: „Sajnos válasza nem tartalmazta az összes szükséges információt. Ahhoz, hogy segíthessünk, kérjük, adja meg nekünk az alábbiakat:” és lelkesen sorolták újra ugyanazt, amit az első levélben.

Céges papíron kértek nyilatkozatot – nincs cég, írtam én, de akkor is kérik

Adószám – nincs cég, írtam én, de akkor is kérik

Munkaszerződés a harmadik féllel – megírtam, nincs harmadik, sőt második fél sincs, csak én vagyok a kattintgatások között elveszett, butuska, szőke nő.

De a legjobban ez tetszett: igazoljam, hogy Kate Pilloy én vagyok. És sikerült igazolnom! :)

Nem akarom hosszú lére ereszteni a harcom részleteit, készítettem „céges papírt”, beszereztem az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesülettől írói álnévről szóló igazolást (itt is köszönöm a gyors közreműködésüket), újra és újra leírtam, hogy mi történt és mit szeretnék. Napokon keresztül jött-ment az e-mail, sajnos az övéké mindig így kezdődött:  „Unfortunately, your response didn’t include all of the necessary information. In order for us to help, please provide us with the following.”

Most ott tartunk, hogy mindent lefordítottam angolra az internet segítségével és újra elküldtem nekik. Képzeljétek, két napja nem jött a szokásos válasz. Ennek két oka lehet:

• Elegük van belőlem, és soha többet nem válaszolnak
• Nekiálltak az igazam ellenőrzésének és talán...

Ha lesz folytatás, jelentkezem újra ...

PS: Egyébként őszintén örülök annak, hogy ilyen alapos a Facebook, és nem engedi, hogy bárki hozzáférjen a fiókokhoz és az oldalakhoz, azonban ami számomra elfogadhatatlan, hogy ugyanazt a választ küldték négy nap alatt alsó hangon húsz alkalommal ahelyett, hogy konkrétan leveleznének velem és megírnák, hogy milyen módon tudnám igazolni magam, ha már úgy nem, ahogy ők kérik.

Keresgéltem az interneten, keresem a magyar szerzőket, a magyar amatőr írókat és a magyar kiadókat. Szeretném megtalálni azokat az írótársaimat is, akikkel korábban együtt szerkesztettük az amatőr írok klubját. Így találtam rá egy blogra

Magyar Szerzők Könyvei Blog

Ismerkedem a bloggal, tetszik nekem, ezért megosztom veletek is. Bízom benne, hogy a blog írója nem haragszik meg azért, mert írok róla.

Felmerült egy kérdés az oldalon: miért nem a saját nevünket használjuk, miért veszünk fel sokan írói álnevet.

Nos, ez jó kérdés. Gondolom, mindenkinek van egy válasza és van egy véleménye. Az enyém az, hogy szeretném szétválasztani a magánéletet és az írói létet. Egyébként is sokat bekavar, ha leülök írni, hiszen a hétköznapokat olyankor robotmódban élem, teszem, ami a feladatom, de minden szabadidőmet az írógép vagy most már a laptop előtt töltöm. Olyankor a gondolataim is egész máshol járnak. Ezért úgy gondolom, jobb, ha szétválasztom legalább ezen a szinten a két létet.

Az is benne volt harminc éve a névválasztásban, hogy egy pl. "Kovács Lászlóné" nem biztos, hogy jól mutatott volna a könyvborítón vagy egy plakáton. Közben kiderült, hogy ez a veszély nem fenyegetett, a hírnév elmaradt, egy plakát sem készült a legutóbbi könyvbemutatón.

Nagyszerű dolognak találom, hogy a blog írója bemutatja a magyar írókat, olvassa a könyveiket és véleményt is ír róluk. Vállal előolvasást, segít a könyvíróknak, támogatja a könyvek megjelenését. Erre sokunknak szüksége van. Ismét bebizonyosodott számomra, hogy milyen sokan vannak, akik hatalmas fantáziával rendelkeznek, könyveket, verseket, novellákat írnak és ezeket szívesen megosztják az olvasóikkal. Sokszor gondoltam gyermekkoromban arra, hogy velem van a probléma, amikor szétszórt vagyok és nem a valós világban élek. De azt hiszem nem, sokan vagyunk még így. És milyen csodálatos érzés ez.

Ha gondoljátok, ismerkedjetek meg a bloggal, én érdekesnek találtam.

Az Amatőr Írók klubjában http://amatorirokklubja.network.hu/blog volt egy játék, amit a klubtagok találtak ki és ami nekem annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem, részt veszek benne.

Tudom, hogy sokak közületek szeretnek írni. Hosszabb vagy rövidebb sztorikat, meséket rejtegettek az íróasztal mélyén, félve, szégyenlősen talán megmutatjátok valamelyik családtagotoknak, akik biztatnak benneteket, de mégis ott az a félsz. Nos, ezen az oldalon megoszthatjátok írásaitokat, kaptok kritikát, melyből tanulhattok és biztatást, melyből erőt meríthettek. És ha épp nincs ihlet, akkor megmutatom, hogy volt egy ilyen:  Játékra fel!

„Kedves Klubtagok!

Egy írással kapcsolatos játék jutott eszembe, hátha érdekel benneteket. A lényege, hogy minden héten kapnátok egy feladatot, és akit érdekel, az ide, e témakör alá feltölthetné a saját megoldását. Hétvégén pedig együtt elmondhatjuk a felkerült munkákról a véleményünk. Ezzel gyakorolhatnátok, tanulhatnátok egymástól, és aktívan részt vennétek az oldal színesítésén, ami nem venne el túl sok szabadidőt tőletek, viszont megmozgathatja a fantáziátok. Amikor egy játék véget ér, és kibeszéltük már a játékban résztvevő írásokat, akkor a végén kiválasztok egyet, aminek az írója, ha van kedve, feladhatja a következő heti feladványt. És azon a héten ő fogja kiválasztani azt, aki majd a következőt feladja. És így tovább. Így előbb utóbb mindenki sorra kerülhet, de nem kizárt, hogy lesz, aki többször is. Aki egyszer részt vesz a játékban, azzal még nincs elkötelezve arra, hogy mindig játsszon, csak amikor kedve van rá.”

Két írásom jelent itt meg, a Játékra Fel rovatban megtaláljátok mindkettőt

Az Amatőr Írók Klubjában döntés született az előző feladvánnyal kapcsolatban az új feladvány:

"nagyvárosi plázacica vagy metroszexuális ficsur vagy. Elvesztettél egy fogadást ezért egy teljes napot reggel hattól másnap reggel hatig kell eltöltened egy 100-as birkanyájjal a hortobágy közepén. Nem vihetsz magaddal semmi technikai eszközt csak inni- és ennivalót. Vigyáznod kell a birkákra! Közben az egyik birka megakad az ellésben, segítened kell neki. Majd megjelenik egy farkas...
Mit teszel? Vagy mit nem? Mire gondolsz?
Szavak: körömlakk, öltöny, délibáb, bodobács, ördögszekér, laposféreg, gumikesztyű, fülszám, farokgyűrű..."

Drága, szemét egykori, vagy talán sosem volt barátaim!

 Ezúton tudatom veletek, hogy bár elcsaltátok a fogadást, én teljesítettem a rám kiszabott feladatot. Tudom, azt gondoltátok, alkalmatlan leszek rá, mert nem néztétek ki belőlem, hogy képes vagyok helyt állni egy hasonló helyzetben, de tudjátok meg, hogy aki egy 150 nm területű Leonardoban megtalálja egyedül, eladó segítsége nélkül a megfelelő 12 cm-es sarkú party-cipőt, az egy kis hortobágyi kiruccanástól sem ijed meg. Vagy azt gondoltátok, mert szőke vagyok, szingli és jobban értek a körömlakk megfelelő kiválasztásához, mint ti valamennyien együttvéve, nem fogok boldogulni? Na itt a beszámoló, hallgassátok:

Annak rendje és módja szerint (reggel hatkor, hogy csesszétek meg az órátokat, ilyenkor normi csajszi alszik még) pacsiztunk a Csárdában, az omladozó kilenclyukú híd mellett a juhásszal meg a kutyájával. Az igaz, hogy a pulit előbb báránynak néztem, mert se eleje, se hátulja nem volt szegénynek, de az öreg felvilágosított, hogy az egy kutya előttem, és ő fog segíteni nekem. Amíg megszürcsiztük a méreg drága kávénkat, elmondta a feladatomat, amit persze ti, drága ex-barikáim mértetek rám. Aztán javasolta, hogy akár át is öltözhetek, veszett figyelmesen méregetett, de megnyugtattam, hogy ez már a terepruhám. Ha tudta volna, mennyit készültem, hogy a megfelelő ruhadarabokat hozzam magammal, és ne gondolja rólam senki, hogy egy nagyvárosi suttyó vagyok! A kedvenc tűsarkamat lecseréltem egy megfelelő Nike sportcipőre, felvettem a testhezálló kedvenc nacimat és hozzá a sima egyszerű mellényemet. Mi nem tetszhetett neki, azt magam sem tudom, talán ő sem. Még a sminkre is nagyon figyeltem, alig volt rajtam egy kis kence és a napszemcsim sem a szuperkedvenc volt, csak egy sima Ray-Ban. Neki viszont elmondhattam volna, mennyire divatjamúlt és rendezetlen az öltönye helyett magára vett valami, de ezt mégsem akartam megosztani vele. Mit tudtam én, miért hord olyan veszett nehéznek tűnő gyapjúkabátot, ami úgy állt rajta, mint amit csak úgy ráhajítottak, a divatjamúlt csizmájáról nem is beszélve! Nem szóltam, ő meg csak vállat vont, és elindult, ki a csárdából. A kutya követte, aztán meg én is, mert tudtam ám, hogy ezek a népek nem beszélnek sokat, nem udvariaskodnak, még az ajtót sem nyitják ki a hölgy előtt. Jó ideig mentünk, elhagytuk a falut, úgy mentünk bele a semmiben, sehol egy ház, egy pad, egy emberi építmény, sőt, még egy fa sem, csak messziről lehetett látni valami repkedő madarakat. Egyre felmutatott, azt mondta, héja, de nem tudom, minek volt a héja, hát ráhagytam. Próbáltam vele beszélgetni a legújabb filmekről, tudjátok, most jött ki a Brigit Jones naplójának a harmadik része, de csak hümmögött, így inkább nem erőltettem. Aztán végre megérkeztünk a nyájhoz. Állította, hogy azok birkák, bár én nem akartam elhinni, sokkal nagyobbak voltam, mint az állatkerti emlékeimben, inkább valami kisebb fajta teheneknek tűntek, bár mindabból kiindulva, amit láttam, lehet, hogy itt a tehenek is nagyobbak? Na, ezt már nem vitattam meg vele, hiszen ő van itthon, csak tudja, mit beszél!

- Ők tudják mi a dolguk!- mondta az öreg, bár tekintetéből azt olvastam ki, hogy leginkább az „ők”-re fekteti a hangsúlyt, felém némi bizalmatlanságot éreztem a hangjában. De nem ismerte ő még a városi vagány csajokat! Kihúztam magam, hogy lássa, magas és magabiztos csaj vagyok, még ha szőke is. - Ha elkódorognának, füttyentsen, a kutya tudja a dógát! - javasolta, majd végigmért, és rágyújtott egy büdös dohányra. Nem szólt többet, úgyhogy elindultam végezni a dolgomat. Odamentem az egyik legelésző birkához, megsimiztem. Egyáltalán nem volt édi, és puha sem a szőre, viszont förtelmes volt a szaga!

A juhász nem szólt, csak bámult ki maga elé, rátámaszkodva a görbe botjára, ami úgy tűnt, mindjárt kiszalad alóla. Úgy döntöttem, délidő van, így aztán elővettem a hátizsákomból a nedves kéztörlőt, (amikor megsimiztem a dögöket nem tudtam gumikesztyűt húzni), majd a szenyókat is, amit ti, drága barik készítettek nekem. Persze hússal! Ki akartatok cseszni velem, de nem sikerült, kihalásztam a disznóságot a kenyér közül és a feketeségnek adtam. Így összebarátkozva megengedte, hogy becsurizzam a haját a szeme előtt, ezután már a szemét is láthattam, nem csak a logó, piros nyelve jelezte, hogy melyik vége a feje. Az öreg mintha hörgött volna egyet, majd köpött, majdnem felém, de persze én ezt nem vettem magamra, hiszen mégiscsak vidéken vagyunk, ezt az elismerés jeleként fogadtam, hiszen végre láthatta, hogy értek én az állatok nyelvén.

- Tudja mennyit ér ez a nyáj? - kérdezte most az öreg. Megmondta, lehidaltam. - Csak hogy tudja!- bökte még oda. Ezután egyszerűen elfordult, elballagott, miközben valami olyasmit morgott a fogai között, hogy „hónap gyüvök”.

Látványosan egyedül maradtam egy csomó méregdrága négylábúval, meg a fekete kutyával. Közel s távol senki, fene nagy csend, csak azok a héjak rohangáltak odafent, ezek meg itt bégettek néha. Rábámultam a kutyára, és eszembe jutott, hogy nem tudok füttyenteni, sosem tudtam, mert gyerekkoromban utáltam a répát, így aztán bámultam a fekete dögöt, az meg engem. A birkák közben megindultak, egyik erre, egyik arra. Mi a fenének nem tudtak ezek egy irányba indulni? És egyáltalán, hova indultak, miért nem jó nekik ott, ahogy vagyunk.

- Menj, csinálj rendet!- szóltam a kutyára, az meg csóválta a farkát, miközben egyik mancsával a szemét dörzsölte. A hálátlan, kiszedte a gumit a hajából, megint nem lehetett tudni, melyik az eleje. Ha újra erre járok, farokgyűrűt kap, nem hajgumit! De a kutya ennek ellenére sem foglalkozott a nyájjal, jött utánam, én meg megpróbáltam a fehérségeket újra összeterelni. Egyre sárosabb lett a cipőm, süllyedtem bele a földbe. Kerestem egy fadarabkát, lekapargattam a cipőről a fekete vacakot és már-már kétségbe esve nézte volna szét, de persze a nagyvárosi eszem megint kisegített. Nem is olyan messze megláttam egy másik csapat fehérséget, így tudtam, hogy megmenekültem. Otthagyva mindent, arrafelé szaladtam és nemsokára már láttam is a nagy gyapjús alakot, aki épp ügy nézett ki, mint az én pásztorom, csak a bajszát viselte kackiásabban. De még mennyire kackiásan (na de erről majd később)!

Kipirulva értem elé, ő meg mosolygott, amit a másik rövid ismeretségünk alatt egyszer sem tett.

- Hallottam magácskáról! - jegyezte meg azonnal és a nyájam felé intett. - Ez így nem lesz jó!

- Segíthetne!

- Ja! - bólintott, de nem mozdult abban a pillanatban, csak méregetett. Aztán, mint egy lassított filmben, végre megmozdult, felemelte a botját (neki is volt, bár nem olyan görbe, mint a másiknak). Nem tudom, hogy csinálta, de az ő kutyái azonnal csaholni kezdtek a birkák körül, azok meg megindultak az enyéim felé. Lassan, de azért haladtunk. Éles hangon füttyentett egyet, ekkor az én kutyám is beindult, és bár minden negyvenes évekbeli mozgófilm szintű gyorsaságon történt, a két nyáj lassan összeállt, a kutyák meg ott rohangáltak körülöttünk.

- Ezzel megvónánk! - mondta a fickó és ismét mosolygott. - Együnk! - javasolta. Ekkor leszedte magáról azt az óriási kabátot, leterítette a földre, és helyet mutatott. Képzeljétek, egész fiatal, jóalakú srácot rejtett az a subavalami, izmai kidagadtak a karján, és hát a feneke is megért volna egy kis ajtócsapkodást. Innen már élveztem a helyzetet (gondolatban beintettem nektek, csak hogy tudjátok!). Valami zacskóféléből szalonnát vett elő, hagymát és kenyeret ajánlott. Nem tudtam, hogy mondjam el neki, hogy az állatot és a hagymát inkább mellőzném, így csak nyeldekeltem, amit felém nyújtott. Nem beszélt, de legalább nem nézett annyira zordan rám, sőt, volt valami ari a tekintetében.

- Éjjel jöhet a farkas, vagy akár a medve is! - jegyezte meg két falat között. - De majd felszállunk az ördögszekérre, ha gondunk lenne! - ígérte. Nem akartam jelezni felé, hogy éppen nagyon megijedtem, így csak mosolyogtam, úgy ahogy egy igazi szőke lány teheti, ha mást nem tud, csak bevetni a szépségét. - Vigyázok ám magácskára, egy cseppet sem kell aggódnia! Ha meg fázunk, hozzám is bújhat, ez a gyapjú megvéd minket.

Nem szólt többet, csak nyújtotta felém a bicskájáról az ennivalót, néha füttyentett a kutyáknak, és minden olyan egyszerűnek és nagyszerűnek tűnt (leszámítva a vadállatok meg az ördög említését, amit nem értettem, de elég ijesztőnek tűnt. Arról nem is beszélve, hogy szekeret sehol nem láttam.)

- Na, gyűjön, tanújon egy kicsit, ha má itt van! - mondta, és csak azért írom így le, hogy ti is tanuljatok, mert bizony ott a pusztába ilyen furin beszélt az a jófenekű pasas. Magyarázott a fiú birkáról, amit kosnak nevezett, a barikáról, a fülszámról, és tetszett neki, hogy megemlítettem a fülkarikát és a tágítót. Az értetlenség épp úgy ült ki az arcára, mint az enyémre, amikor az ellésről beszélt, bár pajzán módon igyekezett a témába belenyúlni, még két katicabogarat is megmutatott, amint éppen szerelmeskedés miatt összeragadtak, bár szegény nem ismerte fel, hogy katicabogarakat lát, bodobácsnak vagy valami ilyesminek nevezte őket.

Képzeljétek nyápicok, az egyik birka úgy döntött, bemutatót is tart. Erőlködött, bégetett, mint állat, keservesen nyafogott. A derék pasi meg azt mondja:

- Beakadt, segítsünk! - valószínűleg rám gondolt, de nem komolyan tette. Nekiesett szerencsétlen állatnak, nyomkodta a hasát, fogdosta itt, meg ott, aztán valami véres jött ki az állatból én meg hányni kezdtem. Mire összeszedtem magam, egy nyálkás-véres húsdarab támolygott a birkamami mellett, a pasi elégedetten bámulta, én meg az émelygéstől szenvedtem, de hősiesen mosolyogtam, elvégre részt vettem egy szülésben!

 Nos, nagy elégtétellel mesélem el mindezt nektek. A pasi elintézte amit kellett, a kutyák végezték a dolgukat, a farkas jött, ott volt velem (mint kiderült, Farkas Józsinak hívták Hortobágy álompasiját) a nyáj jól érezte magát, így a feladatot teljesítettem! És hát bizony az éjszaka hűvös volt, így muszáj voltam egy kicsit a pasi mellé bújni és közelebbről is megvizsgálni izmos felsőtestét. Szeretettel búcsúztunk el egymástól másnap délelőtt, a morcos öreg is elégedetten hümmögött, ti meg bekapatjátok, mert igenis elcsaltátok a fogadást, bár így legalább megismertem a híres Hortobágyot, éjszaka, a meleg suba alatt érezhettem a kackiás bajusz kellemes simogatását, holdfényben láttam a délibábot, volt egy kellemes hétvégém, belétek meg bújjon a laposféreg és irigykedjetek!

 http://amatorirokklubja.network.hu/

Az új feladvány:

"Az én feladványom helyszíne Románia. Főhősünk kezdő újságíró, azzal a feladattal a zsebében látogat haza Törcsvárra, hogy valami új szenzációval rukkoljon elő a már annyira elcsépelt témával kapcsolatban; Drakulával. Az első éjszaka szeretett szülői házában száll meg, ahol nagyanyja látja vendégül, ám hamarosan olyan események történnek, amikre főhősünk cseppet sem számít és fény derül egy szörnyű családi titokra is... Hogy mire, az már a ti fantáziátokra van bízva.

A szavak: fokhagyma, zsebkendő, nyúl, bőregér, kocsonya, lovashintó, jegenye, kókuszreszelék, madártej, fejsze.Határidő legyen mondjuk 10.18."

Íme az én történetem:

A kísértés szerelme

Régen néztem ki azon az ablakon olyan nyugodtan, mint akkor este, amikor végre nagyanyám magamra hagyott. Az emlékekkel, a reményekkel, a vágyakkal, a gyászommal harcolva maradtam egyedül a sötét szobában. Sem a drága nagyi, aki madártejjel várt haza, sem a főnököm, aki elvárta, hogy valami szenzációs cikkel térjek haza, nem sejtették, mit is jelent nekem hazatérni ide, az öreg szülői házba. Az ablakon át már csak a lenyugvó nap sugarait láttam, ahogy a ház mögött, nyugaton, elbújt a Kárpátok mögött. Előttem a végtelen fenyves sötétlett, melyből egy-egy mezőnyi területet kegyetlen fejszecsapások irtottak ki. Hirtelen ötlettel kinyitottam a teraszajtót és kiléptem a kellemes hűvösbe.

– Vártalak már! – szólalt meg a férfihang a sötét terasz túlsó végéből. Láttam a napnyugta gyenge fényében a hang tulajdonosát is, azonban nem ismertem meg őt. Hiszen nem lehet ő! Felé léptem, felemelkedett.

– Nagyon vártalak már! – mondta, közelebb lépett és magához húzott. Nem fogtam fel, hogy valóban ő, tudatom tiltakozott, hiszen a szerelem meghalt, de érezve csókja ízét, karja erejét, így mégis tudtam, hogy igaz a látomás. Engedett az ölelésből, megfogva a kezem a terasz széléhez húzott.

– Gyere, kevés az időnk! – hadarta és átlépett a korláton. Ismertük a járást, ezerszer szöktem le a gerendákon egyensúlyozva hozzá, az erdőbe, de az oly régen volt már.

– Segítek! – mondta és húzott, vezetett, miközben már a földön jártunk, a jegenyefasorral átölelt úton szaladtunk, majd tovább, ki a fenyvesek közé, az egyre sötétedő erdőbe.

– Várj! – torpantam meg, kényszerítettem őt is megállásra és arra, hogy felém forduljon. Ő volt, az imádott férfi, aki most rám nézett azzal a villogó, veszélyesnek tűnő, mégis huncut mosolyával a szemében. – Te meghaltál! – közöltem vele. Elmosolyodott, vállat vont.

– Ahogy gondolod! – egyezett bele a kijelentésembe. Nem akart beszélni velem, jelezte azzal, hogy száját az enyémre tapasztotta. Csókolt, mint egykor, amikor fiatalok voltuk, vágyakozók, reménnyel teli ifjú szerelmesek. Csókolta a számat, nyakamat, úgy, ahogy csak ő tudott kényeztetni. Éreztem a pici harapásokat, a már-már fájdalmas csókokat a vállamon, karomon, testével a földre nyomott, miközben már vetkőztetett és a hűvös, nyári fenyőerdőben végigharapdálva-csókolva testemet, finom leheletével elkábítva magával ragadott. Megszűnt az idő, eltűnt a tér, beleolvadt a világ az ő két szép fekete szemébe. A fenyőerdő mélyén szerelmeskedtünk úgy, ahogy vágytam rá az elmúlt években, úgy, ahogy csak ő tudott magával ragadni, elvarázsolni, boldoggá tenni. Elaléltam a karjaiban, miközben félálomban észleltem, hogy apró kókuszreszelékként hullott ránk a nyári szellő által felborzolt száraz tűlevél.

– Nem haltál meg! – közöltem csendesen. Hangosan felnevetett, nyakamba mélyesztette éles szemfogát, majd ajkaival csillapította az éles fájdalom érzetet.

– Te haltál meg! – súgta csendesen, alig hallhatón. A szerelem átható kedves érzése, a kielégülés boldog utózöngése vagy kedves baritonjának vágyott hangja, magam sem tudom mi, de könnyűvé tett, évek óta tartó harcom elcsendesedett, görcsös aggodalmam lágy morajlássá vált.

– Évekig harcoltam ezért az estéért – súgta és magához ölelt, talán attól félve, elhagyom őt. – Felhasználtam minden tudományom, a családom, az őseim tudását. És most itt vagy! Talán a fokhagyma olaj, talán az a zsebkendőnyi bőregér-szárny, talán a cseppnyi szerelempor, vagy talán a Vlad Tepestől örökölt vérem ereje segített, és végre újra testet öltöttél erre az éjszakára.

– Ha meghaltam volna, nem lennék itt! – tiltakoztam, felé fordultam. Ajka az enyémre tapadt, éreztem, ahogy megharapja a szám szélét, de nem éreztem a vér ízét, mint annyiszor, régen, máskor.

– El kell hagynod ezt a világot! – súgta most a fülembe és éreztem, hogy megremeg a hangja. – Tovább kell menned! Vár téged a nyolclovas hintó, magával repít az örökkévalóságba. Ne kísértsd többé szüleidet, fogadd el a sorsod! – szinte kérlelt, miközben megemelve karját magával emelte az enyémet is. A gyenge holdfényben azonban csak az övé látszott. Bár éreztem, hogy tart két kezével, nem láttam a testem. Megremegtem és ő felsóhajtott.

– Ugye érted most már! – kérdezte, és mintha fátyolt emeltek volna fel a tudatomról, eszembe jutott az a nap, amikor hazaérve az újságíró iskolából, tele reményekkel, vágyakkal, tervekkel, együtt indultunk el a fenyvesbe az édesapámmal, egy nyugodt, csendes, beszélgetős vadlesre. Nyulat akartunk lőni, vagy inkább erőt akartam gyűjteni az újságíráshoz, az új életemhez, apámmal akartam lenni az utolsó este, azonban a golyó megpattant a sziklafalon...

– Az apám? – kérdeztem halkan.

– Megnyugszik, ha nem kisérted tovább. Vigyázok a szüleidre, úgy, ahogy eddig rád is vigyáztam.

– Tudtad, hogy itt vagyok!

– Tudtam, éreztem, észleltem. És azt is tudtam, hogy nem tudsz addig tovább menni, amíg a szerelmünk be nem teljesül ismét. Életem végéig szeretni foglak! – ígérte és széttárta a karját. Valahonnan lágy szellő kerekedett, magával ragadt és én éreztem, hogy engednem kell, mennem kell. Könnyűnek éreztem magam és boldognak. Olyan boldognak, amilyenné csak ő tudott engem varázsolni.

 *********

A férfi belépett az öreg vadászkastély fagerendás konyhájába.

– Azt hiszem, sikerült! – mondta, sóhajtva leült a faragott lócára. Szemében könny csillant, ahogy felnézett az asztalt támasztó idős házaspárra. – Megnyugodott, elment, nem fog többet kísérteni a lányotok.

– Hiányozni fog! – sóhajtott az asszony, miközben úgy tett, mintha az asztalon lévő madártejes edényeket akarná elpakolni. – De bízom benne, most már az apja is megnyugszik végre és nem gyötri magát többet azzal, hogy a lányunk itt jár köztünk és vámpírként kísért.

– A lánya, a szerelmem itt volt köztünk, kísértett, mert úgy érezte, nem teljesedett be a szerelmünk. Az embervért azonban nem ő vágyta. Annak a kérdésnek a megoldása még előttünk áll! – sóhajtott, magára terítette fekete köpönyegét és köszönés nélkül távozott az idős házaspár otthonából.

 *************

Nos, ennyi fért bele a megadott 2 oldal terjedelembe. Véleményezzétek, ha gondoljátok itt, vagy az Amatőr Írók Klubjában ezt a kis írást

És ne felejtsétek:

Még van idő, ha gondoljátok, írjátok meg Ti is a meséteket!

http://amatorirokklubja.network.hu/blog

Sziasztok olvasók, meseimádók, amatőr írók lelkes támogatói!

Megjelent a Sas Botond barátommal közösen szerkesztett könyvünk.

Egy történet, amely Debrecenben játszódik és egy olyan mesét mond el, amelyre sokan így reagálnak: én is ismerek ilyen lányt - és már meséli is az ő történetét. Örülök annak, hogy sikerült valósághű történetet kitalálni és bízom benne, hogy sikerült úgy megalkotni, hogy olvasás közben is azt érezd: a főszereplő itt van melletted, veled együtt éli át az eseményeket.

Szerzőtársammal ez volt az első közös munkánk, és bizony tudjátok meg, nehéz közös könyvet írni. Ő mesélte a gondolatait, amely meglódította az én fantáziámat, és hát a papírra az került, amit én láttam magam előtt a meséből. Így aztán voltak rácsodálkozások, "na nehogy így írjuk már" megjegyzések, közös felfedezőtúrák Debrecen utcáin, élménybeszámoló, tapasztalatszerzés egy - két kávézóban. Türelmetlenül vártam, hogy elmondja a véleményét a papírra vetett újabb hat oldalról, majd még az újabb tizenhatról - és így tovább.

Nagy élmény volt a közös munka, ugyanakkor szenvedés is. Megtanított arra, hogy nem egyedül az én véleményem számít. Előfordult, hogy néha időben, néha csak utólag (ezért sűrűn elnézést is kértem tőle) osztottam meg vele az új ötleteimet, gondolataimat, vagy épp nem időben szóltam, hogy átírtam néhány sort (néhány bekezdést :) ). Önző, egyszemélyes világomba belekavart, néha meg is tépázta az önbizalmamat, például amikor a fenomenálisnak hit soraimtól nem ájult el azonnal, sőt, merészelt más helyzeteket javasolni!

Nehéz volt és ugyanakkor csodálatos élmény. Sokat tanultam a közös munkából és azt hiszem, fejlődtem is egy kicsikét. Az eredményét ti olvashatjátok a most megjelent könyvben. Szeretnénk, ha véleményt írnátok, megosztanátok velünk gondolataitokat. És (bár és-sel nem kezdünk mondatot, de most mégis) És gondolkozunk az új közös sztorin - akár még regény is lehet belőle.

Kellemes szórakozást kívánunk az olvasáshoz!

https://www.lira.hu/hu/szerzo/botond-kate-pilloy-sas

Boboztál már valaha? Érezted azt a hosszú, várakozás teli pillanatot, amikor a könnyű gépben, felkapaszkodva a meredek úton, arra vársz, hogy kiengedjen a fék és alásuhanj. Ülsz a pici műanyag ülésben, alig férsz el, kényelmetlen a széked, lábad betámasztva, előtted a lejtő. Sejted, hogy mi vár rád, talán kicsit félsz, izgulsz, de akarod, és nagy levegőt veszel, mikor elenged a fék.

Hirtelen megszűnik a múlt és a jövő. Csak jelen van. Zuhansz lefele, átéled az érzést, szorítod a pánikkart, de nem nyúlsz a fékhez. Suhansz, szinte repülsz. Kívánod ezt az érdekes bizsergést a gyomrod táján. Nincs már aggodalom, nincs félelem. Eggyé válsz a pillanattal, élvezed a jelent. Rohan veled a gép. ereszkedsz a körpályán, engeded, hogy a gravitáció húzzon, dobáljon, nem érzel veszélyt, és most nem rágódsz a múlton, nem aggódsz a jövőn, sőt nem törődsz azzal, illik-e sikítani. Teszed, majd’ hangszálszakadásig, és továbbra sem fékezel. Élvezed a pillanatot, kacagsz. Nevetésed betölti a bobpályát.

De elérkezel a pálya végére, lassít és megáll a gép. Még ott a felhőtlen boldogság az arcodon, miközben kikászálódsz a bobból, de lábad földet ér, visszatér a múlt és a jövő, eszedbe jut, hogy talán kócos a hajad.

Egy percre még visszanézel az üres bobpályára, ahonnan az imént érkeztél, szívedet ismét elönti a boldog, felhőtlen pillanat, visszavágynál oda, a sínpályára, az átélt szabadságba, de a gyerek megfogja a kezed és már húz a fagylaltárus felé. Átvillan a gondolat a fejedben, hogy vajon van-e még fagyira pénzed és aggódni kezdesz a jövőn, elfelejtve ismét a jelen boldog pillanatát.

Tudjátok ki az a Rencsi? Én nem tudtam még két órája. Azonban egy kedves írótársam, Knizner B. Szilvia küldött egy e-mail-t és Rencsi blogjának elérhetőségét. Meglepődtem. Ki az a Rencsi? A válasz az volt, egy lány, aki szeret olvasni. Ez már tetszett! Én is szeretek olvasni, nézzük, mit írt ez a lány!

Meglepődtem, mikor megláttam, hogy az én, nyomtatásban megjelent könyvemről ír. Fel sem fogtam az első pillanatban. Zavart izgatottsággal olvastam a véleményét a regényről. Az egyik kedvencemről, ami épp egy éve került a kiadó elé. És ami 2013. január 17-én jelent meg nyomtatásban.

Ha már ott voltam, szétnéztem az oldalán. Javaslom nektek is! http://rencsikonyvei.blogspot.hu/ Érdekes bekukkantani a könyvespolcára, látni, milyen könyveket ajánl nekünk, melyeket olvasott, és azokról mi a véleménye. Az egész oldal arról tanúskodik, amit ő maga is kiemel a bemutatkozó oldalán, mely sorokkal búcsúzik az oldalára látogatóktól:

"Mindenesetre azt kívánom, olvassatok minél többet, minél többfélét, mert az olvasással egy szélesebb világ tárul elénk!" - hát ő Rencsi.

Köszönettel tartozom Rencsinek a munkájáért, és írótársamnak, Szilviának a meglepetésért. Ez így, karácsony után, még színes csomagolópapír és szalag nélkül is, melegséggel töltötte el a szívemet.

... és hát loptam egy szösszenetet is Rencsitől, mert ez annyira kedves lett számomra:

Az egyszerű tény, hogy nevetünk egyet a barátnőinkkel, már meg tudja változtatni a napunkat. A legnehezebb napokat is elviselhetővé teszi az irónia, az önirónia, a játékos könnyedség. A nevetés visszaadja a reményt.

Találkoztunk. Mi, amatőr írók, és ti, olvasók.  Együtt voltunk. Mi arról beszéltünk, mennyire szeretünk írni, milyen csodálatos érzés a fantázia világába átlépni, és leírva átadni nektek azt a mesét, ami a fejünkben tombol. Hallgattuk egymást, a könyvekből rövid részleteket olvastunk fel.

Nem történt semmi különös. Egyszerűen csak kellemes volt.

És akkor, különös dolog történt! Kiderült: minden második olvasó, azok közül, aki ott volt, író is. Versek, mesék, élettörténetek lapulnak az ő fiókjaikban is. Érdekes? Dehogy, csodálatos! Egymásra találtunk!

Mindenkinek azt javasoltam, írjon. Engedje, hogy a szavak, melyek a gondolataink közé befészkelődnek, történetté alakuljanak, mesét alkossanak, papírra kerüljenek, másoknak élményt nyújtsanak. Írjatok, olvassatok, élvezzétek azt a csodálatos érzést, amikor a fantázia beindul.

Volt egy találkozó! Nem történt semmi különös. Népszerűsítettük az olvasást, az írást, az amatőr írókat, a regényeket, a verseket. Nem történt semmi különös? Dehogynem! Hatalmas élmény volt számomra. Erőt, biztatást, lelkesedést, energiát kaptam és adhattam.

Köszönöm a szervezőknek, hogy ott lehettem ezen a találkozón, az író társaimnak, akik velem voltak, és nektek, az olvasóknak azt, hogy nyitottak vagytok, olvastok, szerettek és élvezitek az élet apró örömeit.

Kedves Barátaim!

Eljön lassan ennek az eseménynek is a napja: Könyvbemutató

Három kedves kollégával, amatőr írőnővel együtt szeretnénk bemutatni az olvasóknak magunkat, az írásainkat, bár talán inkább mi szeretnénk megismerni titeket.

Várunk benneteket 2013. november 29. napján, pénteken délután. Arra a napra esőt jósolnak és 0-4 fok közötti hőmérsékletet, de mi visszük a jókedvünket, humorunkat, az izgalmas kalamdjainkat és néhány szép könyvet.

Elmondom nektek őszintén, fogalmam nincs, hogyan zajlik egy könyvbemutató abban az esetben, amikor ti nem ismeritek az írásomat, nekem pedig nincs gyakorlatom abban, hogy valami fergetegesen érdekeset mondjak az általam írt könyvről. Mégis, és talán épp ezért várom izgalommal ezt a péntek délutánt.

Gondolkoztam azon, hogy rám lesztek-e kíváncsiak, az írásomra, vagy arra, hogy mit mondok róla. Ötszáznyolcvanöt oldal. Ígérem, felolvasni nem fogom! Magamról sem szeretnék életrajzi bemutatót tartani. Talán inkább arról beszélgethetnénk, milyen sztorikat írunk, hogyan írjuk, ti mit vártok egy szórakoztató könyvtől. Talán összegyűjtöm, mit írtak a Hazug igazságok című könyvről azok, akik olvasták. És a kritikákát is szívesen bemutatom, amit az Olvaslak.hu kritikusa készített.

Mit gondoltok?

Mire számítottok, amikor eldöntitek, hogy részt vesztek ezen a könyvbemutatón?

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, találjuk ki együtt, hogyan töltsük azt a kedves, esős, novemberi délutánt.

A második osztályos gyermekek örömmel szaladtak ki a teremből az iskola udvarára, ahol talán a szünet kedvéért hullni kezdtek apró pelyhekben a fehér hópihék. Ádám a cipők között téblábolt, sehogy sem akaródzott neki kimásznia a szétdobált kiscipők közül.

– Nincs csizmád megint, igaz? – gúnyolódott Tomi és nevetve szaladt el mellette. A többiek is csak gúnyos mosolyt küldtek felé, senki nem szerette őt. Legalábbis a kisfiú így érezte. Előző évben még minden jó volt, de most, mióta megtudták, hogy az apja meghalt, elutasították. Mintha ő tehetne róla. Apu beteg volt, Ádám tudta. De mégis mindenki őt hibáztatta. A gyerekek árvának csúfolták, anyu otthon türelmetlenül kiabált vele, nagyapa azt mondta, semmirekellő.

– Menj már az útból! – szólt rá Évi azon a nyafogó hangján. Feszített az új, piros csizmájában, rá is taposott Ádám lábára. A fiú vállat vont, mint akit nem érdekel az egész történet. Volt cipője, az jó a teremben, Az igaz, hogy az udvarra csizmában vagy bakancsban bújva szaladhattak csak ki, de kit érdekelt az udvar, meg az a vacak hóesés!

Gabi néni, a tanító meglátva a kisfiút a terem végében lévő ruhafogas alatt, odament hozzá, melléguggolt, nézte, ahogy Ádám a kiscipője cipőfűzőjével játszadozik.

– Nem szeretnél kimenni a többiekkel? Hógolyózhatnál velük! – javasolta, de a kisfiú csak a cipője fűzőjét húzogatta. – Mi baj van, Ádám?

– Anya nem találta reggel a csizmámat, így csak ezt adta rám! – magyarázkodott a kisfiú, de szégyenében nem mert felnézni. – Ez meg beázott már akkor, mikor reggel jöttem. Csupa víz! – mutatta fel a saját cipőjét. A tanító néni átvette tőle a rövid szárú cipellőt és a radiátorra tette száradni. Ádám ült a cipők között, szomorúan. Kintről behallatszott a többi gyermek vidám sikongása. – Mindegy is! – mondta halkan a kisfiú. – Én úgy sem tudok hóembert építeni! – vont vállat, miközben belerúgott a körülötte lévő cipőkbe. – Mindig azt mondják, semmirevaló vagyok!

– Valamilyen módon meg kellene lepni a többieket! – gondolkozott hangosan a tanító néni. – Nem lesz kedvük tanulni, amíg odakint ilyen szép az idő! – mondta és Ádámra nézett. A kisfiú tovább rugdosta a cipőket elkeseredésében. – Te szépen tudsz rajzolni, igaz? – kérdezte tőle. Ádám felnézett rá, vállat vont.

– Apa régen azt mondta, hogy szépen rajzolok. De már nincs apa.

– Mi lenne, ha idevarázsolnánk egy kis telet a terembe? – kérdezte a kisfiút a tanárnő. Szerette volna, ha a gyermek nem a gyászára gondol. Az édesapja fél éve történt halála megviselte Ádámot, hiányát nem tudta feldolgozni a család sem, az édesanya nehezen találta a hangot a gyermekéhez. Gabi néni mindezt tudta, de eddig nem talált megoldást arra, hogy tudna segítséget nyújtani a gyermeknek.

Ádám most érdeklődve emelte rá barna szemeit.

– Rajzolhatnál a tábla egyik felére egy vidám hóembert, aki köszöntené a többieket, ha bejönnek! Én addig főzök teát a tízóraihoz.

Ádám felállt, elgondolkozott.

– Timi néni megtiltotta, hogy a táblára firkáljunk! - figyelmeztette tanárát.

– Nem firkálunk, alkotunk! – bíztatta Gabi néni és előkeresett egy nagy doboz színes krétát.-- Meglátod, neki is tetszeni fog, ha jön délután! Hozd ide azt a széket! – kérte a kisfiút, aki lelkesen szaladt elfeledve cipője miatti bánatát. Gabi néni letörölte a fekete táblarészt, húzott egy vonalat ezzel kijelölve, hova kerüljön a hóember. Aztán elfordult, vizet tett fel forrni, csak fél szemmel figyelte, ahogy a kisfiú előbb bátortalanul, majd egyre ügyesebben készíti el a rajzát.  

A szünet végét jelző csengő már egy piros kalapú, vidám hóembert talált az osztályterem tábláján. Ádám az utolsó simításokat végezte, Gabi néni a teafüvet áztatta, mikor az osztály nagy hanggal bevonult. Különféle véleményekkel nyugtázták Ádám művét:

– Nézzétek, összefirkálta a táblát!

– Milyen aranyos hóember! Nekem is kell egy ilyen!

– Mi nem is építettünk kint hóembert! – A gyerekek szájtátva bámulták Ádám munkáját. Átöltöztek és a helyükre ülve nézték az utolsó mozdulatait, majd azt, hogy a kisfiú zavartan helyére tolja a széket és beül a padjába. Gabi néni addigra kész lett a teával, mosolyogva nézett a teljes táblát beöltő vidám hóemberre.

– Ádám, gyere már vissza ide, mutasd be a barátodat!

A gyermek meglepődve, szégyenlősen állt fel. Nem szeretett szerepelni, kiállni oda a tábla elé, az osztálytársai szeme elé. Lassan haladt Gabi nénihez, majd megállt vele szembe. Nem tudta, mit mondjon.

– Elhoztad nekünk Hóember Marcit, a barátodat, igaz? – segített Gabi néni. Ádám bólintott, majd elmosolyodott. Gabi néni helyette beszélt, átkarolva a kisfiú vállát az osztály felé fordította a szégyenlős kisfiút: – Gyerekek, ő Hóember Marci, Ádám barátja, aki azért jött el hozzátok, hogy legyen kedvetek ma is sokat tanulni ebben a szép időben. Gyertek, ha bemutatkoztok a hóembernek, mindenkinek jut egy pohár tea.

A másodikosok szépen, poharukkal a kezükben mentek a táblán feszítő hóemberhez, megmondták a nevüket, nevetgélve köszöntötték a rajzot. Jó hangulatban telt a délután, és még Timi néni sem haragudott, amiért a fél táblára nem tudott számokat írni. Udvariasan köszöntötte ő is Marcit, megdicsérte készítőjét. Gabi néni fényképezőgéppel tért vissza a napközi óra végén, az összes gyermek Marci köré állt, középre ültették Ádámot és megörökítették a barátja vendégeskedését a második b osztályban.

Ádám édesanyja csizmával a kezében érkezett a kisfiúért. Amíg a gyermek öltözött, Gabi néni a táblarajzot csodáló édesanyához fordult.

– Hóember Marcit Ádám rajzolta a nagyszünetben. Nem tudott kimenni a teremből a csizma miatt. Tehetséges, ügyes gyermek.

– Igen, amíg az apja élt, ő foglalkozott vele. De most ….

– Most is kell vele foglalkozni, nagyon igényli a kisfiú. Talán írassa be a gyermeket egy rajzszakköre. Tessék – nyújtotta át a fénykép egy példányát az édesanyának.

– Hetek óta nem láttam ilyen boldognak a fiamat! – mesélte az édesanya látva a kisfiú vidám mosolyát az osztálytársai között. Ádám melléjük ért, büszkén nézte a hóemberét.

– Anya látod, Gabi néni megengedte, hogy odarajzoljam a hóembert és el is neveztük Marcinak!

– És ezentúl te leszel a terem díszítéséért a felelős!  - egészítette ki Gabi néni a beszámolót.

– Hűha, ez komoly feladat! – guggolt le fia mellé az édesanyja. – Akkor mától készülnöd kell! Mit szólnál hozzá, ha rajzszakkörre járnál?

– Mehetek? – kérdezte a kisfiú csillogó szemmel. Mellettük egy kislány is megkérdezte az anyukáját:

– Anya, mehetek én is! Ilyen hóembert akarok én is rajzolni! – visította.

Ádám felé fordult:

– Megtanítalak, ez nem nehéz! – nyugtatta, a szülők mosolya kíséretében.

 Ádám attól a naptól kezdve egyre nagyobb kedvvel ment iskolába és a szakkörre. Még előfordult, hogy nem tudtak időben beszerezni egy-két felszerelést, esetleg édesanyjának nem volt mindenre pénze, de a színes ceruza mindig a keze ügyében volt, és ha szomorúnak érezte magát, felrajzolta a füzetére Hóember Marcit, aki mindig vele tartott.

Éled a mindennapi életed, dolgozol, gyereket nevelsz, szeretsz és szeretnek. Gondolataid egy nap azonban beindulnak, a valóság mellett megjelenik egy másik, egy izgalmas, egy érdekes, és veled együtt él, mozog. Látod, amit mások nem, beszélgetést hallasz, gyilkosságot látsz, történet folyik a szemed előtt. Boldogságot, szeretetet, félelmet, együttérzést érzel, épp úgy, mint a való világban. Tombol a fejedben a történet, ezért előveszel egy papírt és egy tollat, leírod mindazt, amit átélsz, látsz, ott a másik világban. Amikor kész vagy, leteszed a tollat. Kiürül a fejed, eltűnik a másik világ. Marad egy csomó papír teleírva egy történettel. 

Így készül egy regény. A valóság visszatér és már csak egy kellemes emlék a másik világ eseménye. Ezt az emléket, érzés- és gondolathalmazt szeretném veletek megosztani.

Csodálatos gyermekkorom volt. Innen nézve már tudom, bár akkor, mikor át kellett élnem, nem éreztem annyira tökéletesnek. De innen nézve....

A Meredekparti lakótelep kellős közepére helyezett a gólya. Ennek az oka egyszerű volt: oda építették a kórházat. Akkor még nem tudtam kilesni az ablakon, de ha megtehettem volna végestelen végig bérházak, betontömbök látványa tárult volna elém. Később édesanyám részletesen is megismertette velem a betondzsungelt és értelmes kiskölyök lévén hamar megjegyeztem az egyforma emeletes épületek között az utat az óvodáig (három tömb előre majd egy tömb balra), majd az iskoláig (három tömb szintén előre, de utána jobbra és már ott is a szürke, betonból épült iskola). A boltok elérése sem volt bonyolult, mert minden negyedik lépcsőházban nyílt egy kisbolt, egy nagyáruházat pedig épp a mi útvonalunkon (a három tömb előre úton) építettek, és se jobbra, se balra nem kellett fordulnom, máris előttem magasodott a világoskékre festett, háromszintes épület.

Mivel értelmes gyermek voltam, nem foglalkoztam játszótérrel és rohangálással, mindig a könyveket bújtam. Így másodikos koromban már regényt is írtam, mely öt oldalon regélte el a Meredekparti lakótelep gyilkosának viszontagságait. Igaz, az egyéb játékok azért is elmaradtak gyermekkoromból, mert balkezes voltam, kissé ügyetlen, vékony és gyenge testalkatú, így nem nagyon akaródzott lemenni a többiekhez. Egy alkalommal felfedeztem, hogy a játszótér azért különleges, mert ott nem minden beton: a játékokat zöld színű műanyagra építették. Ez azonban annyira nem hatott meg, hogy megkockáztassak egy hintából való kiesést.

Anyám harmad osztályos koromban vette észre, hogy valami gond van velem. Ekkor ugyanis a macska című tananyagból, mely a környezetóra témája volt, kettest kaptam. Apám – aki falun nőtt fel – rádöbbent, hogy fiának fogalma nincs, mi az a macska. Én persze állítottam, hogy tudom pontosan, hiszen cirmos cica képét épp annyiszor láttam a meséim között, mint a rút kiskacsát, a vörös, bogárszemű rókát, Kelét, a kelepelő gólyát, a farmernadrágos vakondot, a lila elefántot és kedvencemet, a békakirályt. Anyám ekkor állatkertbe vitt. Ott minden vicces volt, de természetesen én a könyveimnek hittem. Láttam furcsa állatokat, a fű sem a betonkockák között nőtt, hanem csak úgy, mindenütt, de persze tudtam, hogy ez csak a rendezetlenség és az állatkerti furcsaságok miatt történhet meg.

Kamaszkorom egy kissé zavaros volt, mert többet néztem a számítógép monitorján a lövöldözést, mint a könyveket, de szerencsére a középiskola is Meredekpart szélén volt, így nem kellett messzire mennem. Saját, megszokott világomban teljesedtek ki kamaszkori hóbortjaim. Barátaim a szomszéd háztömbökben laktak, az első – titokban elfogyasztott – füves cigit a negyedik háztömb háta mögött szívtuk el a garázssor mellett, és hát az első csók is onnan nem messze, az egyik aluljáróban esett meg.

Ebből a rövid beszámolómból is láthatjátok: csodálatos, gazdag gyermekkorom volt, melyben szüleim mindent elkövettek, hogy felkészüljek a nagybetűs életre. De közbejött valami, illetve valaki: Piroska, a nagy mellű, kerek fenekű vidám lány, aki elhódította szívemet, lelkemet és mindent megváltoztatott. A hirtelen rám tört boldogság, melyet Piroska gyönyörű, simogatni való idoma gerjesztett, eltakarta a valóság ama arcát, melyet csak jóval később ismertem meg. Észre sem vettem a gyönyörűen domborodó mellek árnyékában, hogy mikor kezdődött el a szenvedésem falun.

Folytatás: Szenvedésem története 2.

A teaház sejtelmes fényében Tibor helyet mutatott Eszternek. A lány elfogadta a felkínált párnát, leült és várta, hogy Tibor is mellé telepedjen. Két hónapja ismerték egymást. Két hónapja volt, hogy Tibor a kezdő salsa csoportba belépett, végignézte a táncórát majd az óra befejeztével felajánlotta Eszternek, hogy induljanak együtt a salsa amatőr bajnokságon. Eszter nem is tudta, mit akar a fiú, nem is értette, miért ő. Tibor az ismét felcsendülő dallamra táncba vitte, a salsa minden lépését ismerve vezette a lányt, Eszter pedig mint egy hattyú, forgott körülötte. Nem számított, hogy nem ismeri a lépéseket. A fiú vezette, ő pedig úszott a boldogságban. Mindig erre a pillanatra vágyott, imádta a táncot, érezte a zenét. És most, 24 évesen, mikor már lemondott arról a gyermekkori álomról, hogy valaha táncos lehet, megtörténik a csoda.

Az eltelt két hónapban minden nap gyakoroltak. Tibor tanította, segítette, dicsérte. Udvarias volt és elegáns. Eszter pedig az elmúlt két hónap minden napját élvezte.

És most itt voltak, kettesben, az első randin. Eszter úgy érezte, ez már nem a táncról szól, nem a salsáról, ez kettőjükről szól. Nézte a felette magasodó férfit, ahogy megigazítja a kabátokat a fogason. Tibor nem volt szép férfi, de Eszter annak látta. Kissé kopaszodó, pocakos, szemüveges fiú volt, de kedvessége és udvariassága felülírt minden férfi-ideál elképzelést. És Eszternek ő hozta el a gyermekkori vágyálmot, így nem számított a kopaszodás, a pocak, az izgága tekintet.

Tibor elrendezte végre kabátokat, leült Eszter mellé, elnyúlt a kényelmes babzsákon. A pincérnő szinte azonnal megjelent, gyertyát gyújtott a keskeny teázó asztalkán, itallapot nyújtott át. Mikor magukra hagyta őket, Tibor megszólalt.

- Azért akartam itt veled találkozni, mert szerettem volna elmondani neked egy fontos dolgot – kezdte. Látta, hogy Eszter rá figyel, ezért a lány kezébe nyomta a teaház ajánlatát. – na, válasszál közben! – szólt a lányra, aki a fiúra akart figyelni, nem túlzottan érdekelte a teaválaszték. Tibor folytatta:

- Szerettem volna, hogy tudd, az én döntésem volt az, hogy az elmúlt két hónap minden napján tudjunk találkozni. Mert ha én nem döntök így, akkor most például nem ülünk így kettesben.

- Tudom, persze, hisz te bárkivel indulhattál volna ezen a versenyen, és nagyon köszönöm neked, hogy miattam ennyit gyakoroltál! – helyeselt Eszter.

- Nem erről van szó! Csak azt akartam, hogy tudd, ez az én döntésem volt. Persze tudom, hogy te is választhattál volna mást, például Krisztiánt. – jegyezte meg Tibor, miközben az itallapba olvasott. Eszter meglepődött.

- Krisztiánt? – kérdezte. Eszébe sem jutott az a fiú eddig.

- Igen, tudom, hogy ő egy nagyon helyes férfi és van egy bizonyos kisugárzása, ami vonzóvá teszi.

- Nem is gondoltam rá! – vallotta be Eszter.

- Krisztián egy jelenség. Ahol ő megjelenik, ott azonnal a társaság középpontja lesz. Ha együtt vagyunk én mindig csendben vagyok, mert nem tudom vele felvenni a versenyt! – folytatta Tibor, meg sem hallva a lány szavait. – Tudom persze, hogy én is helyes vagyok, jó vágású, férfias, de Krisztiánnak van egy kisugárzása, ami a táncában is megjelenik. - Eszter meglepődve nézett Tiborra, nem tudta, mit mondhatna, nem is értette, hol tart a férfi. A pincérnő ismét megjelent, rendelésre várt.

- Én még nem döntöttem! – mondta neki Eszter. A pincérnő elfogadta a válaszát, visszavonult.

- Én még nem döntöttem! – nyávogta Tibor Eszter hangját utánozva.

- Most miért vagy ilyen? – csodálkozott rá a lány, hisz eddig Tibor mindig udvariasan, kedvesen viselkedett.

- Csak olyan furcsán mondtad! – visszakozott a férfi. - Egyél nyugodtan valamit, lehet pizzát is rendelni, bár nem hiszem, hogy itt bárki szeretne pizzát enni.

- Nem kérek pizzát! – utasította el a lány. – Annyi minden van itt, nem tudom, melyik teát válasszam.

- Bármelyik jó! – vont vállat Tibor és letéve az itallapot a lány felé fordult. – Szóval azt akartam csak mondani, hogyha úgy döntesz, hogy Krisztiánnal kavarsz vagy vele jársz vagy ilyesmi, az nem baj! – mondta és a lány szemébe nézett. – Nekem mondjuk öngyilkos, de nem baj, mert én csak nyerhetek rajta.

- Miről beszélsz! – ült fel a lány a nagy párnán. – Ezt hallgatni sem bírom!

- Én csak Krisztiánról és a táncról beszélek.

Folytatás a könyvben.

I. rész

- Minden rendben otthon! – állítja szép kék szemeivel igézve, de tudom, hogy nem igaz.

- Ez jó hír! – mondom némi gúnnyal. Vállat von, úgy tesz, mintha nem szeretne beszélni, de tudom, hogy igen, mert valakinek el kell mondania mindazt, ami vele történik.

**********************

Egy éve játsszuk ezt a játékot. Akkor ismerkedtünk meg. Dávid tizenöt éves volt és sikertelenül fejezte be a hatodik osztályt az általános iskolában. Az osztályfőnöke teleírta az ellenőrzőjét figyelmeztetésekkel. De sajnálta is az értelmes, kedves gyermeket, így szólt nekem. Pontosabban a gyermekjóléti szolgálatnak. Akkor leültünk egymással szemben, mint most is. Dávid unott volt, kedvetlen és gúnyos. „Hagyjon békén!” – ismételgette egy órán keresztül. Én jó jelnek vettem, hogy megszólal, még ha csak ezt a mondatot is skandálja, így másnapra is visszarendeltem magamhoz. Eljött. „Hagyjon békén!” ismételgette újra. Harmadnap is visszajött, és én akkor már nem kérdeztem, mi újság, miről szeretne beszélni. Sportcipőben, szabadidőruhában vártam. Nem tudta, hogy szabadnapos vagyok, hisz én rendeltem be akkor is. Meglepődött a szerelésemen. Kértem, hagyja a táskáját az irodában, jöjjön velem. Szót fogadott, jött, beült velem az autómba. Nem kérdezett semmit, bámult kifelé, nézte a hétköznapi forgalmat. Sok néznivaló nem volt rajta, de nem akart beszélni, viszont úgy éreztem, megbízik bennem, hiszen minden magyarázat nélkül tette, amit mondtam. Kivittem a külvárosba. Aznap élelmiszerosztás volt, az autó hátulja tele volt liszttel, cukorral, tésztával. A várost elhagyva a poros úton lassan haladtunk, az autó majd szétesett alattunk, fejünket be-bevertük a mennyezetbe.

- Vezessek én? – kérdezte, némi gúnnyal.

- Ha lenne jogsid, megtehetnéd! – válaszoltam, vigyázva, bele ne harapjak a nyelvembe, amikor a döccenőnél ugrott egyet az autó. – Most inkább arra kérlek, segíts! – javasoltam, megállítottam az autót a helyi kocsma épülete előtt.

- Leisszuk magunkat? – kérdezte felismerve a helyet. A helyiek az autót ismerték meg, körülálltak minket. A csomagtartóból egyesével adtam mindenkinek egy-egy kilogramm alapanyagot. Dávidot nem kértem újra, magától segített, ő is adta annak, aki nyújtotta érte a kezét.

- De szép fia van! – mondta az egyik néni és megsimogatta Dávid arcát.

- Köszönöm, büszke is vagyok rá! – mondtam. Így kezdődött.

 **********************

- Tudja, hogy tegnap jött a családi - szólal meg. - Anyám megint piás. Nem akarok most hazamenni.

- Elmondtam, hogy van más lehetőség! – jegyeztem meg emlékeztetve arra, hogy ezerszer felajánlottam neki a nevelőotthont. Most is, mint mindig, megrázta a szőke fejét.

- Kibírom. Évike miatt, tudja. Ő jól van! Apám elvitte az óvodába, én megyek érte. Mire hazaérünk, anyám már aludni fog. Majd egy kicsit játszunk a játszótéren, azt Évike is élvezni fogja. Mire apám jön, hazaérünk.

- Mit fogtok vacsorázni?

- Anyám főz! Mindig, akkor is, ha piás. Egész nap vedeli a sört, szívja a bagót, de a főzést nem felejti el. Valami meleg kaja lesz otthon. Csak ne ébredne fel! De kilenc körül, a híradó után mindig felébred, kómásan üvöltözik, apám meg csitítgatja. Rosszabb esetben Évike is felébred, ő meg sír olyankor. Mint a bolondok házában! – sóhajt.

Tudom, sokszor elmondta. Az anyja, ha segélyt vagy családi pótlékot kap, inni kezd. Csak sört. De már kikészült a mája a több évtizedes alkoholfogyasztás miatt így bármit iszik, megárt neki azonnal. Dávid rendszeresen ellopja a pénzt tőle, amit megtalál. Ezeken a napokon abból vesz magának uzsonnára valót, otthonra kenyeret, parizelt, vajat, ami kell. Kifizeti az óvodába Évike után az ovipénzt. És cigarettát is vesz. Az számára az élvezet. Az egyetlen, pedig tizenhat éves.

- Nyugi, ne majrézzon, megoldjuk! – figyelmeztet, elmosolyodom. – Senkinek egy szót sem! – kéri, bólintok.

- Azért kimegyek hozzátok holnap!

- Most ne, nincs olyan állapotban! – kéri, de tudja, menni fogok. – Délelőtt, akkor még talán! – alkudozik.

- Apáddal mi van?   

- Bírja, melózik! – rám villantja kék szemeit. – Ja, melyik, magát mindkettő szokta érdekelni! Az igazi nem fagyott meg a télen, kihúzta a hajléktalanon. Hétvégén láttam, matt részeg volt. A másik okés.

Bólintok, értem, amit mond, ezek szerint Évike apja bírja még a felesége alkoholizmusát. A két férfi védő-óvó ernyőként él ezeken a napokon, az apa pénzt keres, éjszaka kordában tartja az anyát, a gyerek rendezi a kislányt. Két hétig. Addig tart ugyanis a pénz. Mikor elfogy, az anya kijózanodik, sír, könyörög megbocsátásért és egy kis piáért. Az a két hét borzalmasabb vagy ez? Nem tudom. Dávid szerint ez a két hét, mert ilyenkor az anyja az ital hatására vagy magatehetetlen alvó vagy üvöltő állat. Ha nincs ital, beszélgetni is lehet vele, eszébe jut, hogy van fia, szereti is, majdnem hogy foglalkozik vele. És ígéri, hogy nincs több ivás. Ígérete két hétig tart.

II. rész

A javítóintézet légköre olyan, mint egy jégkamra. Érzéketlen, szürke, fagyos hangulatú, félelmetes. Kollégistákat kísérek be a hosszú, szürke folyosóra. Engedélyt kaptunk arra, hogy nyolc középiskolással elrémisztő látogatást tegyünk. A vagány, nagypofájú kölykök elnémultak a szürke folyosó láttán. Pedig még csak beléptünk. Egyenruhás, gumibottal felszerelt kísérőt kapunk. Megmutatja a szobákat, amik nekem celláknak tűnnek. A tanulószobát, a mosdót, az étkezőt. Mint a börtön. Megnézzük az udvart. Már egyik kollégista sem vigyorog, mint a tyúkanyót, úgy vesznek körül. Az udvaron egy hat fős társaság egyenruhában, valami szürkésben áll. Gyerekek a szememben, azonban a törvény szerint fiatalkorú bűnelkövetők. A kollégisták oda se mernek nézni az egyenes sorban, üres tekintettel álló csoportra. Én igen. És megmerevedek. Dávid rám néz, és elkapja a tekintetét. Nem tudom, miért van itt, hogy került ide, de itt van.  

**********************

Két év telt el. Engem leépítettek, mert a gyermekjóléti szolgálatnál sokan voltunk egyesek szerint. Szerintem sosem lehettünk volna elegen, de az én véleményem nem számított. Dávidtól elköszöntem, átadtam az egész írásos anyagot a kollégámnak. Azt is tudta, amiről nem szabadott tudni. Amit Dávid csak nekem mert elmondani anno. A fiú kérte, senkinek ne szóljak, de nem tehettem eleget ennek a kérésének. Beszéltem az iskolai tanáraival, a gyermekvédelmi felelőssel, a háziorvossal, Évike óvodájával, a gyámhivatallal, mindkét apjával, a vidéki nagynénivel, akinek a telefonszámát az akkor épp józan, bűnbánó anyából szedtem ki. Beszéltem Dávid barátaival. Mindenkivel, akivel lehetett. Kértem, segítsenek, figyeljenek.

**********************

Azonnal telefonálok, ahogy belépek a munkahelyemre.

- Szeretnél velem beszélgetni? – kérdezem. A másik oldalon néma csend. Ó, hogy ismerem ezt a félelemmel teli csendet!

- Ha muszáj! - mondja végül. Alig ismerem meg a hangját. Két éve nem beszéltünk, nem mertem vagy nem akartam keresni, ő pedig hiába tudta a privát számomat, nem hívott.

- Nem muszáj – nyugtatom – csak ha akarod!

- Legyen! – vágja rá, és lecsapja a telefont. Vagy kiveszik a kezéből, nem tudom. Javítóintézetben van, bármi megtörténhet.

**********************

Egymással szemben ülünk megint. Megnőtt, nagyon is, férfi lett. Szomorú arcú, rövidre vágott hajú, vékony, magas férfi. Csak a két kék szeme a régi. Rám emeli, majd elkapja a tekintetét. Percek óta ülünk így. Magunkra hagytak, beszélhetnénk, de nem tesszük. Az előbb, amikor bevezették egy pillanatra elmosolyodott. Aztán leül velem szembe, köztünk az asztal, és két év csendje. Vádolom magam, mert keresnem kellett volna. Gyáva voltam, vagy csak lusta? Felelőtlen vagy …vagy igen, nincs mit szépíteni, gyáva voltam. Tudtam, hogy nem tehetek semmit, ezért nem kerestem, nem bírtam volna tehetetlenül nézni, ahogy tönkre megy a fiú az imádott anyja miatt. Nélkülem is zátonyra futott, ide került.

- Gondoltam, annyit mondd, hogy bocs! – kezdi ő vádlón, mintha hallaná a gondolataimat.

- Mi történt? – kérdezem. Nem megyek bele az általa feldobott vitába, nem érnék vele semmit, az már megtörtént, most itt vagyok.

- Olvassa el az anyagomat! – vágja hozzám a szavakat. Elolvastam, de nem az érdekel. Tudja. Mint régi jó barátok, fél szavakból is megértjük egymást. Hátrales, keresi a smasszert, mivel nem látja, fel mer állni, elmegy a falig, nekidől.

- Kellett a pénz – kezdi – Évikét be kellett iskolázni. Mindenféle szarságot kértek. Ilyen füzet, olyan ceruza, tisztasági csomag, meg logikai mit tudom mi! Anyámtól elvettek egyhavi családit, mert sokat hiányoztam a suliból, a többit gyorsan elitta, hogy el ne tudjam venni. Apám reggeltől estig gürcölt piri pénzért, tökre ki volt az öreg. Kitől kértem volna? Évike meg nyafogott, hogy csak neki nincs rózsaszín szalag a hajában! Nem bírtam!

- Lacibá, a gyermekjólétis, nem segített?

- Az egy balfasz! Ki akart emeltetni anyámtól, mert nem jártam suliba, meg nem tanultam! Maga sosem csinált ilyet!

- Akkor még jártál iskolába!

- Akkor még igen. De már minek mentem volna? 18 éves leszek két hónap múlva, nincs meg a nyolcadik! Nem vagyok hülye, tudja maga is, de éjszakánként anyám ordított, apám beteg lett, Évike egyre nyafogott, kaja már csak akkor volt, ha loptam. Kit érdekel ilyenkor a tanulás? Évikével naphosszat kóboroltam óvoda után, hogy ne lássa az anyját olyannak. Egy tisztességes barátom nem volt, aki volt, az meg… - elhallgat, látom rajta, szégyelli, amit csinált. Ezerszer átbeszéltük, hogy csak drogot ne, bármit, csak azt ne használjon.

- … drogot adott – mondom ki helyette.

- Azt! – bólint. – Később jó üzletnek tűnt. Lett pénzem. Kevés, de lett. Igaz, az elején elszívtam, de aztán tettem félre, vettem Évikének ruhát, szalagot, cipőt. Meg magamnak is, sőt anyámnak is, apámnak végre kiváltottam a gyógyszert – meséli, végre elmondhatja, tudja, bennem megbízhat. – Egész jó vásárlói kört alakítottam ki. Aztán az egyik beárult. Ennyi.

- Hogy bírod itt? – kérdezem aggódva. Felállnék, legszívesebben átölelném, de nem merem, már nem kisfiú.

- Mindegy! – mondja, vállat von. – Éviről semmit nem tudok! – teszi hozzá, látom, kérné, ha merné, hozzak infót. Lejár az időnk, megérzi, visszaül a helyére, arca megint érzéketlenné válik, ahogy belép a felügyelő. Szófogadóan feláll, elindul, az ajtóból visszaszól.

- Nem a maga hibája, nehogy szívére vegye! – mondja, kimegy. Az őr kíséri, majd értem jön, engem az épületből is kikísér.

**********************

Hetek telnek el, jórészt intézkedéssel. Utánajárok a történteknek, keresem a fiatalkorúak ügyészét, ügyvédet fogadok, és a gyámhivatal előtt életemben először kiharcolom, hogy egy gyermeket kiemeljenek a családból. Sosem hittem, hogy ez jó megoldás, most megteszem. Évike az egyik közeli ismerősömhöz, nevelőszülőhöz kerül papíron, valójában sokat van velem. Nem ismer, két éve még kicsi volt. Az apja kétnaponta hozzám jár, ragaszkodik a gyermekéhez, de nincs hova vinnie, a felesége megint mattrészeg. Elmondása szerint most már folyamatosan. Dávidnak küldök csomagot és telefonon beszélek vele. Eltelik két hét, a fiú nagykorú és születésnapját egy javítóintézetben tölti. Bűnhődik a sorozatos lopásokért, a tudatmódosító szer terjesztéséért, használatáért. Két évet kap, de már nem a város javítóintézetében kell letöltenie. Utolsó telefonon történt beszélgetésünkkor mérgesen közli, hogy nem ezt várta tőlem. Soha nem gondolta volna, hogy képes vagyok Évikét az anyjától elvenni. Az anyjuk szereti a lányát, mindent megtett volna érte. És Dávid is mindent megtett azért, hogy Évike az anyjuknál maradhasson.

- Soha többet nem akarok magáról hallani! – ordít a telefonba.

Másnap elviszik az ország másik végébe.

**********************

Három év telt el. Évike hozzám nőtt, megszokott. Pszichológus, fejlesztőpedagógus segít neki feldolgozni a kisgyermekkorában ért sérüléseket, én is igyekszem minden időmet vele tölteni. Elvégeztem érte a nevelőszülői tanfolyamot, így hivatalosan is én vagyok a gyámja. Meg az apja mentora, aki még mindig nem bírja elhagyni alkoholista feleségét. Tűr és harcol érte. Lassan felőrli a kilátástalan helyzet. Dávid ügyvédje egy alkalommal keresett, amikor közölte, hogy a fiú kiszabadult. Féltést hallottam a hangjában, hiszen tudta, hogy milyen módon váltunk el. Kértem, segítse őt, amiben tudja, legfőképp szerezzen neki munkát. Többet nem hívott, Dávid nem jelentkezett sem nálam, sem a nevelőapjánál. Évikének semmit nem mondtam.

Főleg most nem, hogy végre csupa négyes osztályzat van a harmadik év végi bizonyítványában. Ő mondhatja az egyik verset az évzárón. Ügyes, szerethető, kedves kislánnyá cseperedett. Három szál virágot vásárolunk, miközben sétálunk az évzáróra. Az ünnepség rövid, Évike ragyog, a verset ügyesen elmondta, megtapsolják. Hozzám fut, a karomba veszem, magamhoz ölelem.

- Szaladj vissza a virággal a tanító nénihez! – kérem tőle. – Köszönd meg neki, hogy segített neked egész évben!

Átveszi a virágot, gondolkozik, felnéz rám, úgy kérdezi:

- Nem a tied a virág? Te segítettél nekem, nem Ő! – mondja.

- De igen Évike, neki jár minden virág! – szólal meg mögöttem egy férfihang, tekintetemet beborítja egy nagy csokor virág.

- Dávid! – sikít a kislány, a bátyjához szalad, aki felkapja, magához szorítja. Dávid rám mosolyog, a gyermeket a kezében tartva engem is átölel, megpuszil.

- Mindent köszönök!  - súgja, és nem enged el, magához szorít Évikével együtt.

Az olvasószerkesztő véleménye:

Nagyon jól kezdődik a történet, jól eltalált, változatos szereplőkkel, s még bonyolultabb történettel. Az igazat megvallva a közepe felé megijedtem, mert nem tudtam elképzelni mit tartogathat a maradék száz oldal, nehogy unalmassá váljon. S csak gratulálni tudok, tökéletesen oldotta meg a feladatot. Néha-néha még én is elhittem némely „hazug igazságot”. 

Rövid tartalom: 

Egy különleges történetben lehet része az olvasónak, amelyből nem hiányozhatnak az érzelmek, csalódások, ármánykodás, de az igazságszolgáltatás átverése, kijátszása sem.

Főhősünk Császár Brigitta, aki egyedül neveli kisfiát.  Családja műkereskedéssel foglalkozik, ő a könyvelő, de miután rádöbben, hogy csalást és hazugságot várnak el tőle, inkább elköltözik otthonról. Fura és különc barátokra tesz szert, akik élete részévé válnak.

Egy nap másik albérletbe kényszerül, s a „véletlen” folytán egy magas, jóképű férfi is épp akkor jelenik meg a kiadó lakásnál. A házi néni örül, hogy egy „pár” veszi ki a lakást, a fiatalok pedig belemennek a hazugságba. Vekerdy Ádám keveset beszél, ismeretlen utakon jár, de szeretettel bánik a lánnyal és gyermekével. S egyszer csak azt veszik észre, egymásba szerettek…

Brigitta szülei bajba kerülnek, a lány pedig a lakótársától kér segítséget, miközben fogalma nincs, hogy valójában ki a férfi....

.... és ezzel elkezdődnek a hazug igazságok

Hazug igazságok

Főhősünk Császár Brigitta, aki egyedül neveli kisfiát. Családja műkereskedéssel foglalkozik, ő a könyvelő, de miután rádöbben, hogy csalást és hazugságot várnak el tőle, inkább elköltözik otthonról.

Fura és különc barátokra tesz szert, akik élete részévé válnak. Egy nap másik albérletbe kényszerül, s a „véletlen” folytán egy magas, jóképű férfi is épp akkor jelenik meg a kiadó lakásnál. A házi néni örül, hogy egy „pár” veszi ki a lakást, a fiatalok pedig belemennek a hazugságba. Vekerdy Ádám keveset beszél, ismeretlen utakon jár, de szeretettel bánik a lánnyal és gyermekével. S egyszer csak azt veszik észre, egymásba szerettek… Brigitta szülei bajba kerülnek, a lány pedig a lakótársától kér segítséget, miközben fogalma nincs, hogy valójában ki a férfi… és ezzel elkezdődnek a hazug igazságok.

Fodor Brigitta olvasószerkesztő véleménye:

Nagyon jól kezdődik a történet, jól eltalált, változatos szereplőkkel, s még bonyolultabb történettel. Az igazat megvallva a közepe felé megijedtem, mert nem tudtam elképzelni mit tartogathat a maradék száz oldal, nehogy unalmassá váljon. S csak gratulálni tudok, tökéletesen oldotta meg a feladatot. Néha-néha még én is elhittem némely „hazug igazságot”.

 ++++++++++++++++++++++++++++++++++

 Az érem mindkét oldala

Egy fiatal lány történetét olvashatod, akinek minden vágya az, hogy orvos legyen. Elindul hát Debrecenbe, hogy beteljesüljön a vágya: orvosnak tanulni, gyógyítani. Ám az első lépés után jönnek a problémák: nincs pénz és ha nincs pénz, nem lesz tankönyv, felszerelés, sőt, még az ebéd kifizetése is egyre nagyobb nehézségbe kerül. Jó barátnő ad neki tanácsot, így eljut Júliához, aki pedig munkát ajánl neki. Petra dönt, és hogy jól döntött-e, azt maga sem tudja. De Timivé alakul, pénzt szerez és így mindent biztosítani tud ahhoz, hogy a tanulmányait folytathassa. Csakhogy valahol közben elvesződik Petra. Vajon visszatalál régi énjéhez vagy az új felemészti? Hova vezeti a pénz utáni vágya? Ezer kérdés közt őrlődik, és halad egyre jobban a sötétség felé, miközben kapálódzik a fény felé. De a pénz az kell, és a diploma is. És az élete...?

 ++++++++++++++++++++++++++++++++++

A lemenő nap árnyékában

  A regény egy pályázatra készült, így írtam hozzá egy összefoglalót és hozzátettem egy apró részletet is. Elsőként ezt osztom meg veletek. A pályázaton nem tartották értékelhetőnek a történetet, kíváncsi vagyok, a ti véleményetekre is.

 A történet a jövőben játszódik, a nem is olyan távoli jövőnkben. A fehér emberek száma drasztikusan csökken, a fehér kultúra vívmányai veszélybe kerülnek. A regényben egy olyan választ nyújt az író a felmerülő kérdésekre, amelyet talán jobb lenne elkerülni, de … ki tudja.

A főszereplőnek nincs választása, a fehér társadalom szerveződik, összezár, és ő már ebbe az összefogott, fehérek által irányított Központban nő fel. Hiába okítják azonban az iskolában, és a családjában arra, hogy mindenekelőtt a legfontosabb a fehérek hatalmának és tudásának megőrzése, ő mégis úgy gondolja, nem igazságos bőrszín alapján kizárni a technikai vívmányokból, az egészséges környezetből, a gyógyszeripar fejlesztéseiből, az európai kultúrából egyes embereket. Kérdezni mer és lázad a kialakított rend ellen. Társakra talál. Lázadásuk kevésbé hatékony, de a rendszer figyelmét maguk felé fordítják.

A világ ég, egy ismeretlen vírus tizedeli a sötét bőrűeket, akik válaszképpen fegyvert fognak a fehérek ellen. Mindkét fél térde akarja kényszeríteni a másikat. Mindkettőnek célja a világhatalom megszerzése. Az egyik a tudomány segítségével, halálos vírussal támad, a másik az időt hívja segítségül, kivárásra, éheztetésre játszik. Csendes, néma háború zajlik fehérek és sötét bőrűek között. A vírus és a fegyver öl, főhősünk pedig a bosszúvágy közepébe csöppen. Megtapasztalja, mit jelent félni, rettegni, szembenézni a halállal, az erőszakkal, a durvasággal. Megpróbál még ebben a környezetben is ember maradni.

+++++++++++++++++++++++++++++++++

 Hermes kisdiákja

Hermes - Maia és Zeus fia volt. Egy éjszaka Zeus lelopakodott Maia mellé, és együtt töltötték az éjszakát. Mire felkelt a nap, a főisten már az Olümposzon volt. Azon az éjszakán megfogant Hermes, és még napkelte előtt világra jött. Maia megmosdatta, bepólyázta, és azután kimerülten ágyába dőlt és elaludt. A gyermek Hermes addig fészkelődött, míg kihámozta magát a pólya szoros kötéséből, és a bokáján nőtt szárnyak segítségével Thesszáliába ment, ahol Apollón csordái legeltek. A gyermeknek megtetszett a csorda, és egy Püloszhoz közeli barlangba hajtotta őket, a nyomokat pedig eltüntette, úgy, hogy hátrafelé vezette be az 50 tehenet a barlangba, így azok fordított nyomokat hagytak maguk után. A reggeli nap már fenn ragyogott az égen, amikor Hermes visszatért az anyja mellé, és ugyanúgy bepólyálta magát. Apollón azonban észrevette a lopást, hamarosan Maiánál volt, és követelte vissza a csordáját, amit a csecsemő Hermes ellopott. De persze végül is a furfangos Hermes megoldotta a kérdést, meghódította Apollót és a többi istent, így ő lett a hírnökük is. Így lett Hermes a kereskedők, a pásztorok, utazók az irodalom és a tolvajok védelmezője.

Csenge pedig Hermes kisdiákja...

... egy édes kicsi lány, akit anyukája a Katewille-i kertváros árvaházának lépcsőjén felejtett gyermekkorában. Sok viszontagság után találkozik Mala Stranával, aki úgy dönt, magához veszi az akkorra már szinte felnőtt lányt és felhasználja saját vállalkozásában a lány képességeit, Cserébe lányává fogadja, szereti, taníttatja, és életre neveli. A fehér galléros bűnöző terve megvalósul, Csenge szófogadóan és élvezettel tanul, miközben beleszeret Mala Strana fő ellenfelébe. Hiába minden próbálkozás, a dörzsölt bűnöző érvei, a fekete hajú, karvaly orrú barát indián tanításai, Csenge nem bír elszakadni szerelmétől. Harcol benne a hála Mala Strana iránt, a múlt rossz emlékei, a szerelem utáni vágyakozás. Keresné az egyensúlyt, de az események ellene játszanak. az ellenfelek már már barátokká válnának a kedvéért, mikor az alvilág közbeszól és mindent tönkretesz.

Csenge úgy érzi magára maradt ismét, mint ott, az árvaház lépcsőjén annak idején. Újra próbálja építeni az életét, de a Mala Stranától kapott tanítás, az élete körüli zavar, a szerető férfi látszólagos elutasítása miatt hibát hibára halmoz.  

Játékra fel! Itt a következő feladvány!

Megérkezett az ősz

Játékra fel

Így készül ...  a regény

Egy korty/sor limonádé

Anyák napjára

A nyár pillanatai

Az érem mindkét oldala - megjelent a regény

A lemenő nap árnyékában

Amatőr írók találkozója

Könyvbemutató Tarjában

Hetente jártam edzeni, azaz visszatértem a gyökereimhez. Szó szerint éreztem, hogy olyankor hazamegyek. Otthonosan éreztem magam a betonházak dzsungelében, ismerősek voltak a bérházak alatti kisboltok, a házak előtti fapadok, a pletykáló idős nénik, a harapós ölebkutyák, a parkokban drogozó srácok, egyszóval minden és mindenki. A konditerem izzadságszaga várt rám, a haverok is visszatértek az életembe. Piroska is örült, hogy nem ülök otthon esténként, megegyeztünk abban, hogy heti kétszer lekötöm magam, amíg ő nyugodtan kapálgatja a kiskertjét. Olyan boldogság töltötte el, amikor meglátta a kis zöld növénykéket kinőni a földből, amit én nem is voltam képes felfogni. Igaz, ő sem értékelte, hogy mennyivel növeltem a súlyokat edzésen, azt viszont igen, hogy nem a sörizmom nő. Elvoltunk egymás mellett, tiszteletbe tartottuk egymás vágyait. Enikővel azonban meg tudtuk beszélni ezeket a kérdéseket, őt érdekelte, hol tartok a súlyoknál, segített nekem fejlődnöm. Bántott, hogy Piroskát nem érdekli és nem értékeli a teljesítményem, de elfogadtam, nem szóltam érte. Azt viszont nem bírtam befogadni, ami április végén történt.

Minden hétvégén igyekeztünk egymásra figyelni, Piroskával együtt tölteni az időt, ez egy hallgatólagos megegyezés volt köztünk. Kérte, hogy ne kívánjak tőle hatfogásos ebédet, inkább kiránduljunk, sétáljunk sokat. Bár nekem bőven elég volt az ő kertjében lévő gazok csodálata, neki erdő és tó kellett. Nem volt nekem sem ellenemre, hát miért ne! De aznap úgy ébredtem, hogy elaludtam a vállamat, vagy karomat, nem is tudom. Viszont mozdítani nem tudtam, és amikor ezt szóvá tettem, sajnálkozva nézett rám. Később azonban megemlítette, hogy mozgatnom kellene, hogy az izmok lazuljanak, és nem fogadta el a tényt, hogy fel sem bírom emelni a kezem. Délutánig bírtam, akkor gyógyszert kértem tőle, fájdalomcsillapítót. Válaszul vizes ruhát javasolt, sportkrémet hozott és kinevette a nyafogásomat. Azzal példálózott, hogy itt falun ezek apróságok, sokkal nagyobb fájdalmat is el kellene tűrnöm. Aztán sétálni akart, arra hivatkozva, hogy nem bír bezárva lenni a négy fal között, pedig szinte az egész délelőttöt a kertben töltötte. Feszült volt a hangulat köztünk egész nap. Estére újra fájdalmaim lettek, így elkezdtem az internetet böngészni, mi bajom lehet. Találtam sok leírást, olyat is, hogy akár még a szívinfarktus jele is lehet a karom lebénulása. Piroska röhögő görcsöt kapott, mikor megosztottam vele ezt a félelmemet. Én azonban annyira beleéltem magam, hogy telefonálgatni kezdtem, és Enikőt is hívtam, aki megerősített, hogy bizony nem csak a szívem, még az agyam problémáját is jelezheti ez a panasz. Agydaganat talán, ki tudja? – gondolkoztam el, de ezt a gondolatot már nem fejtettem ki Piroskának. Estére fájdalomcsillapítót, vizes ruhát kaptam tőle, némi babusgatást, de úgy éreztem, ez nem őszinte, nem is volt hozzá türelmem. Nem értette meg, hogy én már a korai halálom lehetőségén gondolkoztam. Másnap reggel felkeltünk és közöltem vele, hogy orvoshoz megyek.

Az ügyeleten épp olyan komolyan vették a problémámat, ahogy én gondoltam és elvártam. Bár megállapították, hogy az agyam és a szívem nincs veszélyben, kiderült, hogy az izom gyulladt be olyan szinten, hogy csak egy injekcióval lehetett elmulasztani. Enikő várt a kórház bejárata előtt és felajánlotta, hogy hazakísér. Piroskával telefonon közöltem, hogy igenis komoly bajom volt, és nem tudom megbocsájtani, hogy nem gondoskodott rólam megfelelően. Azt mondta sajnálja, ő próbált segíteni, de nem tudta megérteni a nagy kétségbeesést. Neki az sok volt, ahogy viselkedtem. Nekem meg az volt sok, ahogy ő viselkedett, és különben is, Enikő egész más volt. Megismételte, hogy sajnálja, én meg közöltem vele, hogy ennyi és nem tovább, sosem megyek többet a falu, a birkák és a sáros utca környékére sem.

Később lecsillapodva beszélgettünk telefonon és megállapítottuk, hogy a falu levegője volt, mely megrontotta a kettőnk közötti kapcsolatot. Persze, szép volt ez a háromnegyed év együtt, de egy életre megtanultam, hogy a Meredekparti lakótelepet körülvevő autópálya sávján túl nincs az a kedves, mézes-mázas mosoly, hihetetlen vékony darázsderék, telt keblek, vagy varázslatos macskaszemek melyek elcsábíthatnak.

Vége

Tavaszodott. Végre. A Meredekparti lakótelepen, szülőhelyemen már kellemes meleg levegőt sugárzott vissza a betonjárda, mikor Piroska lakóhelyén végre felolvadt az utolsó sáros-havas latyak is az erdőben, a fák között. Kedvesem, aki a természettel együtt szinte kivirult, a kertben töltötte minden szabad idejét, a lakásba és hozzám csak akkor jött, amikor már nem látott semmit odakinn. Azt vettem észre, teljesen elhanyagol.

A tavasszal én is érezni kezdtem testem ébredését, mozgásra vágytam, ezért úgy döntöttem, visszatérek az edzéshez, a pinceszalonba. Kedvesem nem tartotta jó ötletnek, hiszen ott a kert, lehet ásni, az elég jó edzés, és hiába magyaráztam, hogy egy konditerem miért nyújt többet, jobbat, nem értett meg. Igazán meg sem hallgatott. Csodálta a számomra teljesen egyforma növényeket, amik egyik napról a másikra épp ugyanannyit nőttek és amit naponta meg kellett csodálnom. Ráadásul azzal zaklatott, hogy tudom-e, mi bújik ki ott, meg itt, meg mindenütt! Hát honnan tudtam volna? Nálunk a betonrepedések között csak fű bújt ki, anyám az erkélyre művirágot rakott, mert csak az bírta a nyári forróságot! Megtanított a drága, hogy mi micsoda, de én semmi különbséget nem láttam a zöld növénykék között. Egyre hülyébbnek éreztem magam, ő viszont jókat kacagott rajtam.

Éreztétek már azt az érzést, mikor megláttok egy régi helyet, és tudjátok: hazaértetek? Ezt éreztem, mikor beléptem a szalonba. Ugyanolyan izzadtság- és pinceszag volt, mint régen, de most nem facsarta az orromat, sőt ismerős, jó érzés töltötte el minden sejtemet. Gyorsan átöltöztem és már bent voltam kedvenc futópadomnál. Alig voltak a teremben, ismerős is csak egy: Enikő.

- Rég láttalak! – szólt és hangja melegséggel töltött el. Bár örültem a testmozgásnak is, Enikő csengő hangjának még jobban. Végigbeszélgettük az edzést, ami azért tett jót, mert izmaim a télen elsatnyultak, így a mozgás most igencsak fárasztott. Kibeszéltük a lakótelepen történt eseményeket, jócskán le voltam maradva, de Enikő mindenről tudott és felvilágosított. Későre járt, mikor elváltunk az edzőterem előtt. Úgy döntöttem, nem megyek már ki a drágámhoz, falura, inkább a szüleimnél alszom. A gyermekkorom lakótelepi szobájának ismerős illatában felhívtam Piroskát és ő megértő volt, sőt úgy hallottam örül is, hogy a szüleimmel töltöm az estét. Anyámék is örültek, így mindenki elégedett volt. Nem tudom, ismeritek-e az emeletes házak zaját és illatát. Piroska szerint büdös és hangos, nekem kedves és lágy. Hallottam az ágyam melletti fal másik oldalán az ismerős szomszédok esti vitáját, éreztem, hogy Margit néni odaégette a rántott húst a III/9-ben. Itthon voltam. Hiányzott Piroska kedvessége, csacsogása, forró, magához ölelő combjai, de mégis, itthon voltam.  

Folytatás: Szenvedésem története 8. rész

Augusztus utolsó napja van. Készülünk az iskolára. Fiam izgatottan sertepertél körülöttem, nézegeti a befedett füzeteket, az új iskolatáskáját, az évnyitóra kikészített ünneplő ruháját.

–  Lehet, hogy nem fognak velem barátkozni a többiek! – gondolkodik hangosan. Tétován néz rám, látom rajta, hogy nagyon izgul. Szeretett óvodába járni, szerette a társait, az óvónőket, de eljött az ideje, hogy tovább lépjen. Tudja ő ezt, várta is, de most, itt a nagy lépés küszöbén mégis megtorpan. – Értem jössz, időben, ugye? – kérdezi.

–  Ígérem, ott leszek négy órakor! Mindenki szeretni fog téged! – nyugtatom. Bár nem ismeri még leendő osztálytársait, könnyen barátkozik, jószívű gyermek, még ha kicsit csendes is. Az óvónők is mindig kedvelték, ismerem leendő tanító nénijét, tudom, ő is szeretni fogja és figyelni fog rá. Megmutatom neki a szépen berendezett tolltartóját, hogy eltereljem a figyelmét. Nézegeti a ceruzákat, tollakat, vonalzót, színes korongokat, lelkesen ki is próbálja a piros színű ceruzát, majd az összes többit. Együtt kezdjük újra a hegyezést, hiszen csak tűhegyes ceruzával kezdődhet az iskola. Segít, serénykedik, bepakoljuk az iskolatáskát.

–  Biztos jó lesz? – kérdezi ismét, biztatást vár. Magamhoz húzom, átölelem. Érzem, hogy kicsi szíve remeg az izgalomtól. Megsimogatom a hátát, hogy kissé megnyugodjon.

–  Szeretni fogod, meglásd!

*******

Augusztus utolsó napja van. A szakközépiskola utolsó évére készülünk. Fiam körül sertepertélek, próbálom rávenni, hogy legalább a füzeteket készítse elő.

- Nyugi anya, van füzetem! – közli és továbbra is a számítógép képernyőjét bámulja. Üvölt a zene a szobájában, az ágyra felrakott lábbal ül elnyúlva a székén, üti a billentyűket, „beszélget” a barátnőjével.

- És a tolltartód? Van elég ceruzád? – kérdezem idegesen. Tudom, kiabálnom felesleges, veszekednem is, így visszafojtott hangon próbálom rávenni, hogy legalább egy kicsit vegye komolyabban az évkezdést.

- Tavaly sem hordtam tolltartót, hiába vetted meg! A táskámban van mindig egy-két toll! – közli, fel sem néz rám. Tehetetlenül toporgok a szobájában. Tipikus fiú szoba, rendetlen, koszos, az ágy beágyazatlan, mindenütt szerszámok, a szoba falának dőlő kerékpár, ami ki tudja hányadik átszerelésen esett át. Természetesen a szobában, nem az udvaron. Állok a szoba közepén, nem tudom, mit tegyek. Felnéz, elhúzza a száját, ahogy észreveszi, hogy még mindig ott vagyok. Lekapcsolja az üvöltő zenét, feláll, hozzám lép. Két fejjel magasabb, mint én.

- Anya! – kezdi, hangja határozott, erős. - Megígérem, hogy le fogok érettségizni! Ne aggódj, minden cuccom meglesz, késni sem fogok a suliból! – mondja és átölel. Érzi, hogy szívem idegesen dobol, hogy megnyugtasson, megsimogatja a hátamat.

- Minden rendben lesz! – ígéri a fülembe súgva. – De nem megyek el az évnyitóra, és ezen ne veszekedjünk, rendben?

Ma szembe jött velem egy birka az utcán. Bocsánat. Négy lába volt, bégetett és bámult rám. Én birkának azonosítottam, ha nem az volt, tudjátok be tudatlan városi neveltetésemnek. Szóval ma a vasútállomás felől közelítettem meg Piroska házát, mert a buszok valamiért nem voltak hajlandóak járni, a rádió bemondta, hogy a buszközpontban valami történt, talán bombariadó. A lényeg, hogy a vonat járt, elértem, gondoltam, el is találok a kedvesem lakásáig.

És jött ez a négylábú. Egyszerre pillantottuk meg egymást, egyszerre álltunk meg. Ne gondoljátok, hogy féltem tőle, dehogy! De életem első élő birkája volt! Nem olyan mesebeli, mint ami álomországban ugrál a kerítésen át. Nem, ez egy kövér, négylábú valami volt, ami ráadásul közölte velem, hogy: - BEEE. A hangjára előkerült egy fekete kutya is, amitől mindketten megrettentünk. A kutya tudta a dolgát, elterelte előlem az állatot, de azért én óvatosan haladtam tovább Piroska háza felé. Szerencsére, mert a kanyar után, az erdő mellett egy egész csapat birkával találkoztam. Az előbbi kutya most is ott csaholt körülöttük, de a juhász, aki az általam ismert mesékben nagy bundában, csilingelős bottal jár közöttük, természetesen nagy, csavart bajsza alatti mosollyal, egy fiatal suhanc volt, kismotoron. Farmerben, sportcipőben. Azért tudom ilyen jól jellemezni nektek a teljes ruházatát, mert látva, hogy megállok az úton, mellém robogott és rám vigyorgott.

- Megijedtél, kiskomám? – kérdezte és hangosan felröhögött, majd felpörgette az ötven köbcentis motorját. Füttyentett a kutyának, aki lelkesen terelte tovább a birkákat épp a Piroska házának utcájába. Lassan követtem őket. Óvatosan, egyrészt, hogy ne érjem utol őket, másrészt hogy ne lépjek bele az állatok által elpotyogtatott bűzös ürülékkel kevert sárba. Lehetetlen feladat volt. Elmentek Piroska háza előtt, majd eltűntek az erdőben. Cipőm egyre nehezebb lett a ráragadt trutyitól. Ekkor már határozottan éreztem, hogy kezd elegem lenni a falusi életből.

Folytatás: Szenvedésem története 7. rész

Továbbra is tombolt a tél. Tudom, néhányan azt gondoljátok, hogy a cserépkályha melege megoldotta a problémámat, de ez nem így volt. Ismétlem, nem fáztam, csak érzékeltem a hideget. Lent, a földön, a talpamon. Hiányzott az egyenletes meleg levegő. A harminc éves fakeretes ablaknál süvített be az éjszaki szél. Esténként rátapadtam a kályha felforrósított cserepeire. Odakint hol olvadt, hol fagyott. Egyik sem volt számomra könnyen elviselhető. Itt, falun, a fagy azt jelentette, hogy még a levegő is megfagyott. A házzal szemben lévő erdőből, mint a halál sóhaja fújt a jéghideg szél. A föld keménnyé vált, a traktorok által barázdált földúton bukdácsoltam a hajnali és a késő esti sötétben. Ha olvadt, ugyanaz pepitában, nyakig sáros lettem. Az utcán minden második égő világított. A távolsági buszok késtek, a nagykabátos utazók agyonnyomtak. Már persze, ha felfértem a buszra, mert itt az sem volt természetes. Ha a sofőr úgy látta, az a néhány ember a buszmegállóból már nem fér fel, meg sem állt. Munkahelyemről állandóan késtem, pedig egy órával hamarabb keltem, mint a Meredekparti lakótelepi életem folyamán.

Piroska élvezte a telet. Annyira szerette az erős, téli szél ereje alatt hajladozó fák látványát, hogy képes volt percekig nézni az ablakból. Volt, hogy kiszaladt a hóesés örömére. Pólóban! Féltettem őt, de én fáztam meg. Kedvesem szerint azért, mert túlöltöztem. És mert nem fogadtam be a természetet magam körül. Valóban nem.

Számomra az egészben az öröm és a boldogság azokban a pillanatokban teljesedett ki, amikor Piroska végre velem foglalkozott. Akkor mindent feledtem, hiszen vidám életkedve elsöpörte szerinte gyermekes vágyamat a lakótelepi élet iránt. Véleménye szerint a betondzsungel nem alkalmas emberi életre. Ti vitatkoztatok volna vele, mikor sötétkék csipkés hálóingében kifejtette, hogy mennyivel szebb az élet itt, falun? Ott, akkor, az ágyban, egyetértettem minden gondolatával!

Szilveszterkor elment az áram. Fogalmam nincs hova, mi történt, de egy szál gyertya mellett vártuk este hét órakor hogy történjen valami. Kedvesem persze élvezte, azt javasolta, szerelmeskedjünk át az újévbe. Ez egész jó ötletnek tűnt, amíg rá nem döbbentem, hogy az árammal együtt elment a zene, a meleg víz és a gázfűtés is. A kályhában vidáman ropogott a fa, Piroska pezsgőt bontott, az egy szem gyertyánk egyre kisebbre fogyott. Az ablakon kinézve csak sötétséget és a koromsötétségben csak a fák hajladozó ágait láttam. Mint óriás karok borultak jobbról balra. Tudjátok milyen sötét van, ha sehol egy közvilágítás? Ha szembe veled egy hatalmas fenyőerdő van? Ha a gyertyád fénye már csak halványan pislákol? Bepánikoltam.

Jó, persze nevessetek ki, férfi létemre ilyen nyamvadt vagyok! De igenis bepánikoltam, ideges lettem, kiabálni kezdtem Piroskával. Hagyjon a pezsgőjével, fényt akarok! 

Piroska térült, fordult, eltűnt a sötét spájzban, pakolt, elejtett és felborított néhány dolgot, de diadalittasan előkerült egy marék gyertyával. Leültetett a kályha mellé, amelyben legalább a ropogó fa pirosas-kékes lángja lobogott, körülpakolt a gyertyákkal és mindet meggyújtotta. Nem azt mondom, hogy megvakultam a fénytől, de valamennyire megnyugodtam. Kedvesem nem engedte, hogy kinézzek a koromsötét utcára, az erdőbe, felbontotta a pezsgőt és a gyertyák mellé telepedve énekelni kezdett.

Aranyos volt, imádtam érte, hisz mindent megtett értem. Este kilenc óra körül visszatért a villany a lakásba, minden lámpát felkapcsoltam és a tökéletes világosságban boldoggá tettem a drágát. Átszerelmeskedtünk az újévbe, ezzel is megpecsételve közös, boldog jövőnk első óráit.

Folytatás: Szenvedésem története 6. rész

Az első havat nagy hideg követte, és hiába volt Piroska szerelme tüzes, a lakást fagyosnak éreztem. Nem fáztam, csak érzékeltem a hideget. Pedig drága szerelmem mindent elkövetett, a lakásban már 28 fok volt a hőmérséklet. Ha lakótelepen nőttetek fel, értitek, miről beszélek. Eddigi lakóhelyem minden oldalról védett volt, alulról, felülről fűtött lakás vett körbe, mezítláb lehetett a lakásban járkálni, egyenletes hőmérséklet vett körbe. Itt azonban, falun, minden oldalról süvített a hideg szél. A redőny sem segített, a forró radiátor sem bizonyult elégnek, hiába tapadtam rá, így Piroska – látva szenvedésemet – megoldást keresett a problémámra. Előbb az ágyban, és panaszra nem volt okom, szerelmünk kiteljesedése felmelegítette fagyott csontjaimat, de ezt a forróságot nem tudtuk folyamatosan fenntartani, így más megoldásra volt szükség.

Hosszas gondolkozás után kitalálta a megfelelő megoldást: a hálószobába lévő, már rég nem működő cserépkályha melegével gondolta felforrósítani a fagyos téli napokat. Ennek érdekében előbb a szomszéd bácsival kikormoztatta a kéményt és a kályhát. Értitek a szót? Kikormoztatta! Aki nem érti, fordítom: jött a férfi, szilvapálinka illattal és füstszaggal, felmászott a tetőre, valamit művelt, melynek eredményeként a kályha tűz nélkül is füstölni kezdett. Ezt követően alulról is megzargatta a kályhát, így már porban, hamuban, koromban állt az egész szoba. Piroska valódi nő volt, mégsem panaszkodott a sötét por ellen, sőt lelkesen üdvözölte a szomszéd minden mozdulatát, majd köszönetképpen szilvapálinkával kínálta. Álltam a szoba közepén, fuldokoltam a portól, miközben ők vidámkodtak, kezükben a pálinkás pohárkával megbeszélték, hogy mi a helyzet azzal a kóbor rókával, ami legutóbb megtizedelte a tyúkjait.

– Veszett lehet, ha ilyen közel merészkedik, majd kilövetem! - morogta az öreg, és erre inni kell alapon, lenyelte a pohárka tartalmát. Talán a pálinka hozta meg a tiszta látását, hiszen ekkor vett észre engem, vigyorra húzva száját közölte is köszönés helyett:

- Látom, van itt segítség! No, akkor én nem is kellek már, egy óra múlva hozom a fát! – felém biccentett, és ment is.

– Veszett róka? – kérdeztem Piroskától ijedten.

– Ne aggódj, mindig akad! – vont vállat kedvesem. – Ne menj a közelébe, az a lényeg! – figyelmeztetett. – De kilövik, ne félj!

Mitől is tartanék? Veszett róka! Mi az nekem? Kimentem volna a friss levegőre, akármilyen hideg is van odakint, de az előbbi információ mégis arra intett, maradjak a lakásban. Piroskát nem zavarta sem a veszettség, sem a róka, de még a porral kevert korom sem, pillanatok alatt takarítás címén még nagyobb port kavart. Allergiám és asztmám együttes erővel támadtak rám, nem jutottam megfelelő mennyiségű levegőhöz, így mégiscsak az utcát választottam. Pontosabban az udvart, csak ekkor még mindig elfelejtettem, hogy itt a házból kilépve nem az utcára jut az ember. Nem mentem persze messze, már délután öt óra volt, alkonyodott, emlékeimből tudtam, Karrahk is ekkor indul vadászni.

Ahogy álltam az udvaron, óvatosan szívtam magamba a hideg levegőt, annak érdekében, hogy tüdőm is tisztuljon és a hörgőim se fázzanak meg, újra megjelent a szomszéd. Fegyverrel jött, akkorával, mint én magam.

– Gondolom, erre szüksége van! – mondta és a kezembe nyomta. Nem magyarázott semmit, otthagyott csodálkozásomban. Ezt nem bírom a falusiakban! Alig beszélnek! A kezemben lévő valamire bámultam. Nem vagyok buta, azonnal rájöttem, hogy egy fejszét kaptam. A veszett róka ellen? – gondolkoztam, de már a választ is megkaptam a következő pillanatban, a bácsi újra jött, most talicskával. A taliga tartalmát a lábam elé borította és fordult is kifelé.

– Jó munkát! – morogta és még a kaput is becsukta maga mögött.

– Ó, már itt is a fa! – lelkendezett a házból kilépő kedves, a szomszéd után szólva megköszönte kedvességét, melyet nekem nem sikerült felfedeznem benne, majd hozzám lépett és hosszan megcsókolt azzal kellemes, puha, meleg ajkaival.

– Milyen jól áll a kezedben! – gurgulázta nevetve és úgy tűnt, vár tőlem valamit. Gondolom, már rájöttetek, hogy nem vagyok egy puhány csiga, felemeltem a fejszét és büszkén közöltem:

– Jöhet a veszett róka, lecsapom!

– Szuper! – biztatott a kedves. – De most talán a fát csapd össze! – javasolta. – Gyújtós is kell! – tette hozzá, miközben fázósan beszaladt a meleg lakásba. Elgondolkozva bámultam utána. Valóban fát hozott a szomszéd a talicskában, kisebb rönköket, amiket a Meredekparti lakótelep játszóterére is hoztak egyszer, abból építettek a hinta körül kerítést. De itt nincs játszótér, nincs kerítés. Tanácstalanul néztem ki a fejemből, miközben egyre jobban fáztam. Piroska, mint egy bundás tündér jelent meg újra, felöltözve szép kis bekecsébe – igen, ekkor már vágtam, hogy mi az a bekecs – kikapta a nehéz fegyvert a kezemből, egy rönköt felállított, fél kézzel tette rá a másikat és rásújtott. Dobbant a fa, dolgozott az ék, hasadt a rönk. További pár sújtás után tudatta velem, hogy a gyújtós kész, lehet darabolni a többit. Összekapta a fapálcikákat és ismét a meleg lakás felé vette az irányt.

Felfogtam a feladatot. Fél kézzel nyúltam én is a rönkhöz, hiszen erő volt a kezemben, bár ablaktalan, de mégiscsak izzadtságszagú edzőterembe jártam heti két alkalommal is, mielőtt Piroska és a falu beszippantott volna. A rönk azonban kiesett a markomból, elgurult, így a fejszét a hóra téve két kézzel helyeztem a helyére, majd a fejszével pontosan bemértem, hova is illene ütnöm, hogy megfelelően darabokra essen a rönk. Ugye említettem már, hogy informatikus vagyok? Úgy számolok fejben, mint egy számítógép, egy ilyen számítás meg sem kottyant. Próbálgattam a fejsze súlyát, megbecsültem a nyél hosszát, a fa ellenálló sűrűségét.

– Még ma kell a fa! – lépett hozzám ismét Piroska. Kissé füstszaga volt, ebből kitaláltam, hogy már begyújtott a kályhába. Kissé zavarba hozott a megjegyzésével, mert úgy éreztem, nem veszi komolyan a feladatot, a számítást. Mégsem engedtem, újra gondoltam a szépen felállított egyenletet és rácsaptam a rönkre. Valamit elszámíthattam, mert a rönk visszaverte a fejszét, Piroska pedig nevetni kezdett.

– Leég a tűz! – mondta, és hozzám lépve ismét megcsókolt, miközben kivette kezemből a fejszét, és azzal a lendülettel ismét fél kézzel felkapva a rönköt a megfelelő helyre helyezte. Aztán lesújtott. Gondolkodás, számítás nélkül csapott, nem is sikerült neki pontosan középre, viszont a fa széthasadt. Ezt további három rönkkel megtette, majd kezembe nyomta a fejszét, összekapta a fadarabokat és beviharzott a lakásba.

Megszégyenítve bámultam utána. Elhúztam a számat, jelezve, ennyire link munkát nem lehet végezni, így újra tudományosan kezdtem a feladathoz, és határozottan a rönkre csaptam. Most sikerült. A vas belevájt a fába, de az a fránya nem akarta visszaengedni. Egybeolvadtak, mint a megzavart kutyák szerelmeskedés közben. (Erről is volt egy élményem, azt majd később elmondom.) Szóval a fával együtt emeltem a fejszét, de hiába. Húztam, ütöttem, semmi.

– Ajaj! – szólalt meg mögöttem a szomszédból az öreg, aki feltehetőleg eddig mozizta a működésemet. – Nem lesz ez így jó! – közölte, de „kedves” pillantásomnak köszönhetően nem szólt többet, elkotródott a kerítéstől. – Nehogy már ő mondja meg, hogy megy ez! – morogtam, számoltam, ütöttem. Harmadik vagy negyedik ütésre végre darabokra hullt az a fránya rönk, pont akkor, mikor kedvesem ismét kilibbent hozzám.

– Ügyes vagy! – örvendezett, de úgy tűnt, ez az öröm az háromévesek dicséretével vetekedett, aki végre a bilibe volt képes vizelni.

– Ja! – morogtam és kiejtettem kezemből a fejszét.

– Gyere kedves, meleg van már bent! – hívott, és megfogva a kezem beinvitált a lakásba. A hálószoba koromszaga füstszaggal vegyülve valóban valamennyire melegebbnek tűnt, mint eddig, de a köhögési roham, ami a levegőben terjedő apró részecskéknek volt köszönhető, kizavart a szobából. Piroska jött – ment, ablakot nyitott, fát vágott, bepakolta a kályhába, amíg én a fürdőszobába igyekeztem magamhoz térni, éltető oxigénhez jutni. Mire úgy ahogy lenyugodtak a légzőszerveim és kiléptem a fürdőből, ropogott a tűz, eltűnt a füst és a kályha cserepei meleget sugároztak felém. Piroska már rég ledobta a bekecset, pulóvert, egy szál pólóban rohant felém és invitált a hálószobába.

 – Meglátod, nem fogsz fázni! – ígérte és ledobta a földre a puha gyapjútakarót. Az elkövetkező egy órában valóban nem fáztam, sőt a hideget sem érzékeltem. 

Folytatás: Szenvedésem története 5. rész

Harminc éves korára minden férfiban ki kell alakulnia egy egészséges csőlátásnak. A férfi olvasóim részére azt gondolom ezt a jelenséget nem szükséges bemutatnom, de talán a hölgyeknek egy példán keresztül illusztrálnám:

Képzeljük el, hogy egy férfi megkíván egy hideg sört (néha előfordul, de ez csak fantázia, ne vegyük komolyan). Szóval a férfi, aki a hideg sörre vágyik, elindul a hűtő felé, kinyitja a hűtő ajtaját, kiveszi a sörös üveget, bezárja a hűtőt, az első sörbontóig viszi, felbontja az üveget és megissza annak tartalmát. Nem jó példa? Dehogynem!

Ha véletlenül egy hölgy kívánna meg egy üveg sört (fantázia, mindenki tudja!), elindul a hűtő felé, de észreveszi a földre esett papír zsebkendőt. Felveszi, tovább megy. Kinyitja a hűtőt, látja a sörösüveget, de azt is, hogy gyermeke ismét fedetlenül tette be a karfiollevest a hűtőbe, így előbb elmegy a fedőért, lezárja a levest, kiveszi az üveget, mert még mindig tudja, hogy ez az alap cél, és ezt követően ő is eljut a sörbontásig, bár lehet, hogy közben még észrevesz valamit és azt is helyre teszi. Szóval, érzékelhető a különbség, igaz?

Én egészséges férfiember voltam anno, harminc éves, teljesen kifejlett csőlátással. Csak Piroskát láttam, szédítő idomai betöltötték látószögemet, amire az a kb. harminc centi cső lehetőséget adott. Kedves, állandóan vidám hangja füleimtől elzárt minden más zajt a külvilágból. Dolgoztam én, végeztem a mindennapi teendőimet, de Piroska varázsa akkor is bennem élt, ha nem volt mellettem. Reggel mellette keltem, este mellé feküdtem.

És eljött egy vasárnap. És a hóesés. Ne gondoljátok, hogy bérházi gyermek, Meredekparti lakótelepi patkány létemre ne tudtam volna, mi a hó. Tudtam, hiszen harminc év alatt minden télen találkoztam vele. Hógolyóztam is, főként engem dobáltak, de ez akkor részletkérdés volt, amikor Piroska vidám hangjával reggel hatkor így ébresztett:

– Leesett a hó, menjünk, seperjük el!

Ismétlem: vasárnap, reggel hat óra, hóseprés. Szerintetek?

Éreztétek már azt az érzést, amikor valamit először láttok meg, pedig ott van hetek óta a szemetek előtt? Először fogjátok fel valaminek az értelmét, ami eddig is így volt? WÁÓ! Ez azonban kegyetlen volt. Piroska már vastag pulcsiba bújt, gyönyörű combjait elrejtette a kopott farmernadrág, finoman ívelt lábfejét szőrmés csizmába bújtatta. Követtem persze, hogyne tettem volna. Magamra ráncigáltam a fogalmam nincs miféle állatból készült bekecset (értitek a szót? mert én azóta sem!) és kiléptem a házból. A házból. Mert ekkor eszméltem fel arra, hogy házban vagyok, nem lakásban, kertbe léptem, nem folyosóra, és előttem, ameddig a szem ellát, hófedte tér terül el. Piroska kezembe nyomott egy szerszámot.

– Nosza! – mondta és lelkesen nekiállt. Mint a gép, hányta a havat. Mint a gép – mármint az a gép, amely végigmegy a bérházak közötti járdán és lövi oldalra a havat.

– Gyere már! – szólt rám. – Ne csodálkozz, Trabant motor-háztetejéből készült!

Ne csodálkozzak? Képzelhetitek! Én egy egészséges, normális, lakótelepi kölyök vagyok, aki Trabanton tanulta meg a kézifékkel fordulás titkát és a szappantartónak becézett autó karosszériájának többféle módon történő összetörését. De hólapát állapotában nem bírtam felismerni.

Piroska hányta tovább a havat, fáradhatatlanul, én meg álltam a lépcső legfelső fokán. Végül elszégyelltem magam, nekiálltam, követtem imádott hölgyemet. Felrémlett bennem, hogy valamikor gyermekkoromban, az iskola udvarán, a portás bácsi is hasonlóan cselekedett, így rátámaszkodtam a rúdra, és ahogy emlékeimből felsejlett, megtoltam a szerkezetet.

Akkorát estem, mint egy béka. Piroska meg úgy kacagott, mint egy kislány. Ennivaló kislány, így nem haragudtam rá, magamhoz rántottam, beszórtam hóval és megcsókoltam. Nem tiltakozott, dehogy a drága, imádott és én is őt.

Most talán már értitek, miért is kezdtem el naplómat megírni. Szenvedéseimet a falu okozta, mely egyet jelentett szerelmem lakhelyével, édes románcunk helyszínével és mindennapjaim küzdelmeivel. Pedig ekkor még csak leesett az első hó.

Folytatás: Szenvedésem története 4. rész

Többen nem értettétek, milyen módon lehet szenvedni Piroska gyönyörű kebleinek árnyékában. Nos, ott nem is volt semmi probléma. Ahogy nagyapám mondaná: a hölgy megért egy–két ajtócsapkodást. De nem volt ott nagyapám, az én esetemben pedig senki, aki az ajtót csapkodta volna, mikor a testépítő szalonban megpillantottam Piroskát. Fehér trikót és rövidnadrágot viselt, és bár ez egy elfogadott öltözéknek számított az izzadt szagú szalonnak becézett pincében, ő mégsem az erőgépekhez lépett, hanem csak állt a bejárati ajtónál. Én meg a futópadon álltam meg, majd ennek következtében jó nagyot estem a gép mögött.

Akkor már egy éve építettem izmaimat tudatosan. Mint informatikus szakember hamar rádöbbentem arra az egyszerű tényre, hogy a billentyűzet nyomogatása és az egér kattogtatása nem lesz jó hatással izmosnak eddig sem nevezhető testfelépítésemre. Felismerésemet tett követte, némi morfondírozás, átgondolás, haverokkal át– és rábeszélést követően lemerészkedtem a szalonba. A Meredekparti lakótelepen két testépítő klubot lehetett fellelni, és mivel ez volt közelebb a lakótömbömhöz, ide jöttem. Később megtudtam, hogy rossz választás volt, mert ez pincében található, ablaktalan, büdös helyiség szalon elnevezéssel, a másik viszont valóban szalon, ablakkal, légkondicionálóval, csodagépekkel, legmodernebb zenei aláfestéssel. De akkor már határoztam, és az elhatározásaim mellett ebben az időben még hősiesen kitartottam.

Szóval Piroska belépett, én meg leestem a futópad mögött. Az én esésemre senki nem figyelt fel, az ő kecses lépteire mindenki. Megálltak a gépek, elcsitult a lélegzet, a jelenség pedig halkan megszólalt:

– Enikőt keresem! – mosolygott a csendben ránk, elkápráztatott férfiakra. Mindannyian tudtuk, hogy ki az Enikő, és tudtuk, hogy nincs most itt, de ezt senki nem akarta elárulni a szépségnek. Piroska még mindig mosolygott, úgy tűnt, nem zavarja, hogy nyolc izzadt férfi bámulja anélkül, hogy válaszolni képes lett volna bármelyik is. Felálltam, és mivel mozgásban voltam, ezt az előnyömet kihasználva egyenesen hozzá léptem. Nem vagyok vagány gyerek, de a villanás, mely a hölgy megjelenését kísérte, elkápráztatott.

– Nincs ma itt Enikő! – mondtam sajnálkozó képet vágva, bár nem tudtam, mennyire sikeredett igazán úgy, ahogy szerettem volna, mert valójában nem sajnálkoztam. Szívtam magamba a hölgy látványát, illatát, kedves hangját.

– Kösz! – mondta, oly kedvesen, szeretettel, ahogy csak egy megbolondult fül hallhatja azt az egyszerű, odadobott szót. A jelenség megfordult és elhagyta a pincét. Én meg ott álltam egy pillanatig. Majd, mint aki rádöbbent, hogy nincs több lehetősége, csak tőle kaphat éltető energiát, utána szaladtam. Eszeveszett összevisszaságban hadartam el néhány mondatot Enikőről, üzenetről, és ki tudja még miről.

– Iszunk valamit? – kérdezte Piroska, amikor levegővétel miatt elhallgattam egy pillanatra. Bólintottam, már csak szótlanul és követtem az automatáig. Pár nap múlva ugyanígy követtem a kedvenc kávézójáig, majd az imádott folyópartjáig, néhány héttel később pedig a kedves kis lakásáig. Ő vezetett, engem, autót, kettőnk kapcsolatát és én, mint akire valami bolondkór telepedett, követtem, csodáltam és imádtam őt.

Ekkor még messze nem szenvedtem, igaz, nem is tudtam, mi folyik körülöttem, hiszen minden gondolatomat betöltötte Piroska gyönyörű teste, kedves mosolya, vidám hangulata.

És ezzel már túl is léptem a bevezetőt, hiszen akciódús napokat éltem át. Plátóinak messze nem nevezhető kapcsolatunkat nem tudnám lélektani történetbe sűríteni, így ezúton elköszönök ama kedves olvasóimtól, akik ezt várták tőlem. Kapcsolatunkat a bujaság, eszement párbeszédek és előre tervezettség nélküli mindennapok jellemezték ebben az időszakban.

Folytatás: Szenvedésem története 3. rész

Csodálatos gyermekkorom volt. Innen nézve már tudom, bár akkor, amikor át kellett élnem, nem éreztem annyira tökéletesnek. De innen nézve....

A Meredekparti lakótelep kellős közepére helyezett a gólya. Ennek az oka egyszerű volt: oda építették a kórházat. Akkor még nem tudtam kilesni az ablakon, de ha megtehettem volna, végestelen végig bérházak, betontömbök látványa tárult volna elém.

Később édesanyám részletesen is megismertette velem a betondzsungelt és értelmes kiskölyök lévén hamar megjegyeztem az egyforma emeletes épületek között az utat az óvodáig (három tömb előre majd egy tömb balra), majd az iskoláig (három tömb szintén előre, de utána jobbra és már ott is a szürke, betonból épült iskola). A boltok elérése sem volt bonyolult, mert minden negyedik lépcsőházban nyílt egy kisbolt, egy nagyáruházat pedig épp a mi útvonalunkon (a három tömb előre úton) építettek, és se jobbra, se balra nem kellett fordulnom, máris előttem magasodott a világoskékre festett, háromszintes épület.

Mivel értelmes gyermek voltam, nem foglalkoztam játszótérrel és rohangálással, mindig a könyveket bújtam. Így másodikos koromban már regényt is írtam, mely öt oldalon regélte el a Meredekparti lakótelep gyilkosának viszontagságait. Igaz, az egyéb játékok azért is elmaradtak gyermekkoromból, mert balkezes voltam, kissé ügyetlen, vékony és gyenge testalkatú, így nem nagyon akaródzott lemenni a többiekhez. Egy alkalommal felfedeztem, hogy a játszótér azért különleges, mert ott nem minden beton: a játékokat zöld színű műanyagra építették. Ez azonban annyira nem hatott meg, hogy megkockáztassak egy hintából való kiesést.

Anyám harmad osztályos koromban vette észre, hogy valami gond van velem. Ekkor ugyanis a macska című tananyagból, mely a környezetóra témája volt, kettest kaptam. Apám – aki falun nőtt fel – rádöbbent, hogy fiának fogalma nincs, mi az a macska. Én persze állítottam, hogy tudom pontosan, hiszen cirmos cica képét épp annyiszor láttam a meséim között, mint a rút kiskacsát, a vörös, bogárszemű rókát, Kelét, a kelepelő gólyát, a farmernadrágos vakondot, a lila elefántot és kedvencemet, a békakirályt. Anyám ekkor állatkertbe vitt. Ott minden vicces volt, de természetesen én a könyveimnek hittem. Láttam furcsa állatokat, a fű sem a betonkockák között nőtt, hanem csak úgy, mindenütt, de persze tudtam, hogy ez csak a rendezetlenség és az állatkerti furcsaságok miatt történhet meg.

Kamaszkorom egy kissé zavaros volt, mert többet néztem a számítógép monitorján a lövöldözést, mint a könyveket, de szerencsére a középiskola is Meredekpart szélén volt, így nem kellett messzire mennem. Saját, megszokott világomban teljesedtek ki kamaszkori hóbortjaim. Barátaim a szomszéd háztömbökben laktak, az első – titokban elfogyasztott – füves cigit a negyedik háztömb háta mögött szívtuk el a garázssor mellett, és hát az első csók is onnan nem messze, az egyik aluljáróban esett meg.

Ebből a rövid beszámolómból is láthatjátok: csodálatos, gazdag gyermekkorom volt, melyben szüleim mindent elkövettek, hogy felkészüljek a nagybetűs életre. De közbejött valami, illetve valaki: Piroska, a nagy mellű, kerek fenekű, vidám lány, aki elhódította szívemet, lelkemet és mindent megváltoztatott. A hirtelen rám tőrt boldogság, melyet Piroska gyönyörű, simogatni való idoma gerjesztett, eltakarta a valóság ama arcát, melyet csak jóval később ismertem meg. Észre sem vettem a gyönyörűen domborodó mellek árnyékában, hogy mikor kezdődött el a szenvedésem falun.

Folytatás: Szenvedésem története 2. rész

Szombat van. Majdnem negyven fok a lakásban. A rádiót talán megzavarta a meleg, ki tudja, ismert csatornámat nem bírom rajta beállítani, csak zúg, zörög. Keresem az adót, de helyette klasszikus zene tölti be a teret. Megáll a kezem, nem tekerem tovább a csatornakeresőt. Operazene érkezik, az ária beteríti a tudatomat, a meleg és a szoprán együtt hat rám, mintha lágy, kellemes szél ölelne körbe. Pár perccel később egy hölgy veszi át az operaénekestől a szót, ez már nem érdekel, tovább tekerem az állomáskeresőt. Kovács Kati slágerére találok, ismét végignyúlok a fotelben, élvezem gyönyörű hangját, végiggondolom a szöveg értelmét. Több dalt játszik a rádió, a régi sláger után modern gépzene következik. Nem bírom felfedezni a dallamot a zajban, ugyanakkor az ütem, az összhatás elvarázsol.

Elgondolkoztam azon, milyen csodálatos helyzetben vagyok, annak köszönhetően, hogy ilyen sokszínű a világ és hogy lehetőségem van arra, hogy ezt a sokszínűséget élvezzem. Hangulattól, kedvtől, időjárástól vagy ki tudja mitől függően. Én dönthetem el, egy egyszerű állomáskereső segítségével, milyen zenét szeretnék hallani. Számomra mindhárom műfaj tökéletes. Az adott pillanatban élvezetet nyújtó kellemes időtöltést okozó dallamok.

A laptopra tekintve látom a félkész, általam írt történetet. Szerelmes regény születik a fantáziámból. Semmi művészi érték, semmi klasszikus. Nem lesz a világirodalom része, száz év múlva egy szó sem marad fenn belőle. De a ma olvasóját talán elvarázsolja egy időre. Nyugalmat, békét, vidámságot teremt számára. Ha a zenével szeretném összehasonlítani, akkor azt kell mondanom, még Kovács Kati dalainak színvonalát sosem éri el. Talán a gépzene szintjét igen. Talán, bár ez sem biztos. De – elmosolyodom– nincs is rá szükség most. Nem klasszikus regényt szeretnék írni, csak egy kis limonádét. Egy szórakoztató semmiséget. Ezzel is bővíteni szeretném a sokszínűséget. Kiszolgálni az olvasót. Talán van, aki arra vágyik ebben a pillanatban, hogy csak egy kis semmiséget olvasson…

Az Amatőr írók oldalán osztottam meg a regényt, keresem a megfelelő kiadót hozzá. Addig fogadjátok szeretettel az első véleményt:

Amikor az ember egy írótól először olvas valamit, akkor nincsenek előítéletei, csak elvárásai. Aztán vagy megkapja amit várt, vagy nem kapja meg. De valamit mindenféleképpen kap. Egy könyv sikere nem csak kimondottan az irón múlik, mert az író létezése, alkotói kedve, ki van téve az olvasó, a befogadó közeg igényeinek, elvárásainak, hangulatának netán anyagi helyzetének. Az író azt ír amit akar, de az olvasó azt olvas el ami tetszik neki. És akkor kezdődik az író dilemmája, kinek feleljek meg, magamnak, vagy az olvasónak. Ezért néha kompromisszumot kénytelen kötni, nem csak magáért, hanem az olvasóért is, ami mindig paradox helyzetet teremt, mert az olvasó ezerarcú.

Mindezek ellenére a "Hermes kisdiákja" írójának, Kate Pilloy-nak ez maradéktalanul sikerült, olyan karaktereket felvonultatni, olyan helyzeteket teremteni, amelyek egy percig sem hagyták lankadni az olvasó figyelmét--éles helyzetei megmutatták történetformáló képességét, a karakterek egymáshoz való viszonyulása, minden emberi érzést megmozgatott , úgy a férfi , minta női olvasók szívében. Regény-- nem is akasztanék rá más jelzőt - annak klasszikus értelmében, helyzetekkel akciókkal , a jó és a rossz összecsapásával, amiből az olvasó jön ki jól. A két főszereplő-- valahol közös sorsból indul-- Csengét rossz irányba viszi a sors, de nehéz küzdelmek, buktatók után egymásra találnak. És ebben jelentős része, szerepe, van a másik főszereplőnek Chrisnek, aki állhatatosan kitart tévelygésre hajlamos szerelme mellett. Hát kell ennél több? - Igen!- egy újabb regény, ami újabb bonyodalmakba, megoldásokba, fájdalmakba és boldogságba repíti az olvasót!

Tisztelettel Balogh Zoltán. 2013 június.

Köszönöm Zoltánnak, az Amatőr írók oldal oszlopos tagjának  és köszönöm ezt a verset is:

Balogh Zoltán: Csenge

Peches kislány volt a Csenge,

már otthonról rosszul volt elengedve.

Sorsa meg csak egyre romlott

és a rosszra igent mondott.

Választása nem nagyon volt

becsületén esett sok folt.

 Egyszer egy férfi felkarolta,

de nem csak jóra,

rosszra is oktatta

Nevet, alakot, ruhát cserélt,

néhány jó napot is megélt,

és egy boldog életet remélt.

 Már a rendőrség üldözte,

Jótevőjét elvesztette.

Rendőr nyújtott segéd kezet

irányításában segédkezett.

És szerelmes lett a zsaru,

Csengének a szerelem tabu.

A rossz emlék is kíséri,

míg a zsaru kísérgeti

 Hát így állunk most Csengével

csak úgy flörtöl a rendőrrel!

 Balogh Zoltán: Csenge

 Peches kislány volt a Csenge, már otthonról rosszul volt elengedve.

Sorsa meg csak egyre romlott és a rosszra igent mondott.

Választása nem nagyon volt becsületén esett sok folt.

Egyszer egy férfi felkarolta, de nem csak jóra,

rosszra is oktatta, Nevet, alakot, ruhát cserélt,

néhány jó napot is megélt, és egy boldog életet remélt.

Már a rendőrség üldözte, Jótevőjét elvesztette.

Rendőr nyújtott segéd kezet irányításában segédkezett.

És szerelmes lett a zsaru, Csengének a szerelem tabu.

A rossz emlék is kíséri, míg a zsaru kísérgeti

Hát így állunk most Csengével, csak úgy flörtöl a rendőrrel!

Miért írok? Nem írok. Csak élek. Abban a környezetben, világban élek. Mikor kikukkantok belőle és látom, hogy lám, itt más a világ, papírra vetem emlékeimet, amit ott a másik világban megéltem. Ahogy leírom, eltűnik a gondolataimból, marad egy köteg papír, szép emlékképek, a vágy, hogy újra visszatérhessek oda. De ha már itt vagyok, rendbe szedem a papírokat és könyvvé alakítom. Ezt olvashatja, aki kíváncsi rá.

Gyermekkorom óta játszom a két világ között. Néha azt gondolom, ott is van egy asztalfióknyi történetem erről a világról. Ki tudja? Mindenesetre, ami ott megtörténik, itt a papíron megjelenik. Nincs egyforma sztori.

Nőknek szólnak ezek az írások? Nem tudom. Nő írja, ez látszik minden során. Mégis tetszik az írásom férfiaknak is. Na, erről most mit gondoljak?

Humor az alap. Ahogy az élet alapja is a vidámság. És romantika. Mert a szeretet az emberi léthez tartozik. És izgalom.  Mert abból is kell egy cseppnyi az életben. És én élek. Hol itt-hol ott, de mindkét világhoz kell humor, szeretet, izgalom.

Az élet, amely feladatokat ad nekünk, az élet, amelyet boldogan akarunk élni. Mindenki, én is. Te is. Keressük a boldogság felé vezető utat. Közben megpihenünk, kikapcsolódásra vágyunk a feladatok során, melyet harcként élünk meg. Na, akkor most vedd elő Kate Pilloy könyvét. Lépj át a másik világba, élvezd a történetet, aztán lehet újra felvenni a kesztyűt és megtalálni a boldogságot. De ne felejtsük el, a boldogság is csak pillanatokból áll. Mint egy-egy betű a könyvben. A könyv is csak betűkből áll, és egy pillanatra boldognak és könnyűnek érzed magad, mikor magával ragad a történet.

Ha nem ez történik, tedd le a könyvet. Neked nem ez a varázs való. De keresd a saját varázsodat, olvass mást, nézz filmet, sétálj egyet a természetben. Mert csak az a fontos, hogy megtaláld saját boldog pillanataidat. Amikor könnyű vagy, ragyog minden és nagyszerűnek tűnik a világ.