A buszra felszaladó kislány azonnal elfoglalta velem szemben az üres helyet, mellé egy szép arcú, szőke nő ült le. A kislány kiseperte a haját a szeméből és felnézett a mellé ülő édesanyjára. Szépek voltak így ketten, mindketten vékony testalkatúak, hosszú, szőke hajúak, nagyon hasonlítottak egymásra.

–  Mari mama jön délután? – kérdezte a gyermek. A busz csendesen haladt, minden szavát értettem, velük szemben ültem a négy ülések egyikén. Mellettem egy harminc év körüli nő szintén hallgatta a kislány szavait, rámosolygott, amikor tekintetük találkozott.

– Nem, nem fog tudni elmászni! – válaszolta az anyja, miközben hajgumival megigazította a kislány haját. Fekete-fehér kockás ruhát viselt a gyermek, rózsaszín szandállal, ölében szintén rózsaszín hátizsák pihent. Az anyja keze munkájának köszönhetően most már a haja is szépen állt lófarokban, fehér szalaggal átkötve. Okosan nézett maga elé, látszott rajta, hogy gondolkozik.

– Öreg már, azért nem jön? – kérdezte végül.

– Messze van az óvoda a lakásától, annyit nem tud menni – válaszolt az anya türelmesen.

– Annyira öreg, hogy meg fog halni?

– Még annyira nem öreg, csak fáj a lába.

– Piri mama eljön? – faggatta tovább a gyermek.

– Igen, ő eljön a ballagásra.

– Ő nem olyan öreg, el tud mászni odáig?

–  Ő az öregebb, de neki nem fáj a lába.

– Annyira öreg, hogy meg fog halni?

– Még nem, majd évek múlva igen.

– És ha meghal, mi lesz a lakásával? Beköltözik oda egy másik öreg nő? – kérdezte a gyermek. Az anyja rám nézett, zavartan kapta el a tekintetét, a lányához fordulva válaszolt.

– Nem költözik oda senki, még azt nem tudjuk, mi lesz akkor.

– És ha meghal, a lakás a miénk lesz? Eladjuk és lesz sok pénzünk?

Az anya zavarában elnevette magát, a mellettem ülő nő arcán látszott, hogy mennyire meglepi a kislány kérdése.

– Ne foglalkozz most ezzel, majd otthon megbeszéljük – próbálta lezárni a témát az anya.

– Kaphatok majd egy telefont, ha lesz pénzünk? – folytatta a gyermek.

– Dóri, majd otthon megbeszéljük! – szólt ismét az anya a lányára, kikapta a kezéből a rózsaszín kistáskát és elővett egy Barbi babát. – Játssz inkább ezzel!

– És Mari mama, ha már nem fog tudni mászni sem, akkor meghal?

– Dóri, majd otthon megbeszéljük, hallgass már! – szólt ismét erőteljesebben az anya, miközben minket, az idegeneket figyelte. Pechje volt, minden szavukat hallottuk, hiszen a busz csendesen haladt tovább.

–  És akkor majd sírunk, ha meghal? – kérdezte a gyermek, miközben visszagyömöszölte a babát a kis hátizsákjába.

–  Igen, sírni fogunk, de most ne ezen törd a fejed!

–  De mi lesz a Mari mama lakásával, ha meghal? – tért vissza a gyermek a témára.

–  Nem hal meg most senki, a ballagásodon ott lesz Piri mama, Mari mama pedig nem.

–  Mert nem tud odáig elmászni! – rögzítette a gyermek és rám mosolygott. Nem tudtam őszintén mosolyogni rá, pedig nem a kislányt hibáztattam. Az anyja zavartan keresett a saját táskájában egy csokoládét és a gyermeknek adta, amivel le tudta foglalni a gyermeket. Bár láttam zavarát, nem gondoltam, hogy valójában tisztában van azzal, hogy ezekért a mondatokért ő és a férje a felelős. Biztos voltam benne, hogy a gyermek ezeket a gondolatokat a szüleitől vette át, tőlük hallja ezeket a mondatokat. Szülőnek lenni nagy felelősség, bíztam benne, hogy talán egy nap Dóri anyja is megérti ezt.