A metró nagyot rántott az utasokon, amikor hirtelen lefékezett. A húsz év körüli, szőke fiút ez sem zavarta meg, tekintetével a vele szembe ülőt figyelte, amióta beszálltak a kocsiba. A fiatal, barna hajú lány olvasott. Hármas fonással feltűzött haja szép arcát keretezte, szemével a könyv sorait követte. Talán észre sem vette a jármű fékezését, nem észlelte, hogy a mellette ülő idősebb nő ijedten kap a kapaszkodóhoz. A metró lassan újraindult, majd pár méter után ismét megállt. Kinyitotta az ajtajait, az utasok nagy része, megérkezve úti céljához, elhagyta a metrókocsit. A kapaszkodó néni, az olvasó lány és a szőke fiú maradt a kocsiban, és én, kissé távolabb.
Több alkalommal találkoztam már a két fiatallal, szinte mindig ugyanígy utaztak. A fiú a lányt figyelte, aki mindig olvasott, nem tűnt úgy, hogy felfigyelt volna a srácra. Egy hete olvasta ugyanazt, egy vastag, több száz oldalas, színes borítójú könyv volt nála. Arcán nem látszott a történet eseményeinek hatása, én magam is többször figyeltem őt, de sem mosolyt, sem izgalomra utaló jelet nem tudtam leolvasni az arcáról. Szépen ívelt ajkaival mintha néha formázta volna az olvasott szavakat, ekkor talán azért, mert mellette a néni telefonálásba kezdett, a hangos beszéd zavarhatta a koncentrálásban. Az idős hölgy a fiával beszélt, ahogy ezt mind a hárman megtudhattuk, egyeztetett vele arról, hogy nemsokára megérkezik a végállomáshoz. Megnyugtatta, hogy a parkolóig, ahol a fia várja, eltalál, nincs sok csomagja, elbírja. Megtudtuk, hogy szereti őt és nagyon várja a találkozót.
Egy pillanatra összenéztünk a fiúval, de az ő tekintete szinte azonnal visszatért a lányra, mintha attól tartana, hogy eltűnik, ha nem követi szemével az utazását. Szurkoltam neki, vártam, hogy végre megszólítsa. Nem volt kérdés számomra, hogy tetszik neki a könyvével foglalkozó lány, napok óta intézheti úgy, hogy mindig egy kocsiban utazzanak, ki tudja, meddig várt rá annál a megállónál, ahol a lány beszállt a metrókocsiba.
Közeledett az utolsó megálló, ahogy a néni ígérte a fiának, lassan becsorgott a metró a végállomásra. A hangos bemondó már elköszönt magyarul és angolul is, kérte, hogy figyelmeztessük azon utastársainkat, akik esetleg elfelejtenek kiszállni.
A néni ekkor már állt, nagy táskával utazott, vállára téve lépett az ajtó elé. Mindkét kezével kapaszkodott, félve attól, hogy a jármű ismét egy hirtelen fékezéssel áll meg.
Messzebb ültem a fiataloktól, tudtam, ráérek még, nem kell felállnom. Tovább figyeltem őket, jóindulattal biztattam magamban a fiút azért, hogy szólítsa meg a lányt. Kívántam, hogy jusson eszébe egy olyan mondat, amire a másik felfigyel, ami meglepi, amire nyitottá válik. Olyan sokszor hallom, hogy manapság nem lehet sehol sem ismerkedni, sok fiatal egyedül él, keresné a társát, de az éjszakai szórakozóhelyek hangosak, a fiatalok rengeteg alkoholt fogyasztanak, esetleg drogoznak, ezeken a helyeken nem lehet kapcsolatot teremteni. És máshol sem. A Facebook, az Internet és minden más „újfajta kütyü” elmagányosítja az embereket, a fiatalokat is.
Itt azonban előttem volt a két fiatal, előttük pedig a lehetőség, hogy egymásra találjanak.
A metró megállt, nyugodtan, csendesen, nem rántott az utasokon. Az ajtó pár másodperc múlva kinyílt. A lány felnézett, talán csak most vette észre, hogy a végállomásra ért, könyvjelzőt tett a könyvbe és felpattant. A hozzám közelebb lévő ajtó felé indult, láttam, hogy a fiú is felugrik, követi őt. Nem mozdultam, nem néztem rájuk, de gondolatban biztattam a fiút, tegye meg az első lépést.
– Szia! – szólalt meg a fiú épp előttem. A lány megfordult, meglepve nézett a szőke, magas srácra. – Van kedved visszaváltani egy 50 Ft-os palackot? – kérdezte határozott hangon, mosolyogva a fiú.
A lány egy pillanatig nem szólt, majd elmosolyodott.
– Persze, szívesen! – válaszolta.
Együtt léptek ki a metrókocsiból és egymás mellett sétáltak tovább. A fiú a könyvről kérdezhette, mert láttam, hogy a lány megmutatja neki a könyvborítót.
Más felé vezetett az utam, utolértem, majd lehagytam a csomagját cipelő, fiához siető nénit. Odakint esett az eső, ám én boldogan fogadtam az időjárás változását. Örültem az idős hölgy boldogságának, aki találkozhat a fiával, a két fiatalnak, akik reményem szerint legközelebb már egymás mellett ülnek a metrókocsiban és örültem annak, hogy vár otthon a férjem. Így teljes az életünk, ha vannak szeretteink és vigyázunk a környezetünkre.