Az új feladvány:

"Az én feladványom helyszíne Románia. Főhősünk kezdő újságíró, azzal a feladattal a zsebében látogat haza Törcsvárra, hogy valami új szenzációval rukkoljon elő a már annyira elcsépelt témával kapcsolatban; Drakulával. Az első éjszaka szeretett szülői házában száll meg, ahol nagyanyja látja vendégül, ám hamarosan olyan események történnek, amikre főhősünk cseppet sem számít és fény derül egy szörnyű családi titokra is... Hogy mire, az már a ti fantáziátokra van bízva.

A szavak: fokhagyma, zsebkendő, nyúl, bőregér, kocsonya, lovashintó, jegenye, kókuszreszelék, madártej, fejsze.Határidő legyen mondjuk 10.18."

Íme az én történetem:

A kísértés szerelme

Régen néztem ki azon az ablakon olyan nyugodtan, mint akkor este, amikor végre nagyanyám magamra hagyott. Az emlékekkel, a reményekkel, a vágyakkal, a gyászommal harcolva maradtam egyedül a sötét szobában. Sem a drága nagyi, aki madártejjel várt haza, sem a főnököm, aki elvárta, hogy valami szenzációs cikkel térjek haza, nem sejtették, mit is jelent nekem hazatérni ide, az öreg szülői házba. Az ablakon át már csak a lenyugvó nap sugarait láttam, ahogy a ház mögött, nyugaton, elbújt a Kárpátok mögött. Előttem a végtelen fenyves sötétlett, melyből egy-egy mezőnyi területet kegyetlen fejszecsapások irtottak ki. Hirtelen ötlettel kinyitottam a teraszajtót és kiléptem a kellemes hűvösbe.

– Vártalak már! – szólalt meg a férfihang a sötét terasz túlsó végéből. Láttam a napnyugta gyenge fényében a hang tulajdonosát is, azonban nem ismertem meg őt. Hiszen nem lehet ő! Felé léptem, felemelkedett.

– Nagyon vártalak már! – ismételte, közelebb lépett és magához húzott. Nem fogtam fel, hogy valóban ő, tudatom tiltakozott, hiszen a szerelmem meghalt, de érezve csókja ízét, karja erejét, így mégis tudtam, hogy igaz a látomás. Engedett az ölelésből, megfogva a kezem a terasz széléhez húzott.

– Gyere, kevés az időnk! – hadarta és átlépett a korláton. Ismertük a járást, ezerszer szöktem le a gerendákon egyensúlyozva hozzá, a fák közé, de az oly régen volt már.

– Segítek! – mondta és húzott, vezetett, miközben már a földön jártunk, a jegenyefasorral átölelt úton szaladtunk, majd tovább, ki a fenyvesek közé, az egyre sötétedő erdőbe.

– Várj! – torpantam meg, kényszerítettem őt is megállásra és arra, hogy felém forduljon. Ő volt, az imádott férfi, aki most rám nézett azzal a villogó, veszélyesnek tűnő, mégis huncut mosolyával a szemében. – Te meghaltál! – közöltem vele. Elmosolyodott, vállat vont.

– Ahogy gondolod! – egyezett bele a kijelentésembe. Nem akart beszélni velem, jelezte azzal, hogy száját az enyémre tapasztotta. Csókolt, mint egykor, amikor fiatalok voltuk, vágyakozók, reménnyel teli ifjú szerelmesek. Csókolta a számat, nyakamat, úgy, ahogy csak ő tudott kényeztetni. Éreztem a pici harapásokat, a már-már fájdalmas csókokat a vállamon, karomon, testével a földre nyomott, miközben már vetkőztetett és a hűvös, nyári fenyőerdőben végigharapdálva-csókolva testemet, finom leheletével elkábítva magával ragadott. Megszűnt az idő, eltűnt a tér, beleolvadt a világ az ő két szép fekete szemébe. A fenyőerdő mélyén szerelmeskedtünk úgy, ahogy vágytam rá az elmúlt években, úgy, ahogy csak ő tudott magával ragadni, elvarázsolni, boldoggá tenni. Elaléltam a karjaiban, miközben félálomban észleltem, hogy apró kókuszreszelékként hullott ránk a nyári szellő által felborzolt száraz tűlevél.

– Nem haltál meg! – közöltem csendesen. Hangosan felnevetett, nyakamba mélyesztette éles szemfogát, majd ajkaival csillapította az éles fájdalom érzetet.

– Te haltál meg! – mondta csendesen, alig hallhatón. A szerelem átható kedves érzése, a kielégülés boldog utózöngése vagy kedves baritonjának vágyott hangja, magam sem tudom mi, de könnyűvé tett, évek óta tartó harcom elcsendesedett, görcsös aggodalmam lágy morajlássá vált.

– Évekig harcoltam ezért az estéért – súgta és magához ölelt, talán attól félve, elhagyom őt. – Felhasználtam minden tudományom, a családom, az őseim tudását. És most itt vagy! Talán a fokhagyma olaj, talán az a zsebkendőnyi bőregér-szárny, talán a cseppnyi szerelempor, vagy talán a Vlad Tepestől örökölt vérem ereje segített, és végre újra testet öltöttél erre az éjszakára.

– Ha meghaltam volna, nem lennék itt! – tiltakoztam, felé fordultam. Ajka az enyémre tapadt, éreztem, ahogy megharapja a szám szélét, de nem éreztem a vér ízét, mint annyiszor, régen, máskor.

– El kell hagynod ezt a világot! – súgta most a fülembe és éreztem, hogy megremeg a hangja. – Tovább kell menned! Vár téged a nyolclovas hintó, magával repít az örökkévalóságba. Ne kísértsd többé szüleidet, fogadd el a sorsod! – szinte kérlelt, miközben megemelve karját magával emelte az enyémet is. A gyenge holdfényben azonban csak az övé látszott. Bár éreztem, hogy tart két kezével, nem láttam a testem. Megremegtem és ő felsóhajtott.

– Ugye érted most már? – kérdezte, és mintha fátyolt emeltek volna fel a tudatomról, eszembe jutott az a nap, amikor hazaérve az újságíró iskolából, tele reményekkel, vágyakkal, tervekkel, együtt indultunk el a fenyvesbe az édesapámmal, egy nyugodt, csendes, beszélgetős vadlesre. Nyulat akartunk lőni, vagy inkább erőt akartam gyűjteni az újságíráshoz, az új életemhez, apámmal akartam lenni az utolsó este, azonban a golyó megpattant a sziklafalon...

– Az apám? – kérdeztem halkan.

– Megnyugszik, ha nem kisérted tovább. Vigyázok a szüleidre, úgy, ahogy eddig rád is vigyáztam.

– Tudtad, hogy itt vagyok!

– Tudtam, éreztem, észleltem. És azt is tudtam, hogy nem tudsz addig tovább menni, amíg a szerelmünk be nem teljesül ismét. Életem végéig szeretni foglak! – ígérte és széttárta a karját. Valahonnan lágy szellő kerekedett, magával ragadt és én éreztem, hogy engednem kell, mennem kell. Könnyűnek éreztem magam és boldognak. Olyan boldognak, amilyenné csak ő tudott engem varázsolni.

 *********

A férfi belépett az öreg vadászkastély fagerendás konyhájába.

– Azt hiszem, sikerült! – mondta, sóhajtva leült a faragott lócára. Szemében könny csillant, ahogy felnézett az asztalt támasztó idős házaspárra. – Megnyugodott, elment, nem fog többet kísérteni a lányotok.

– Hiányozni fog! – sóhajtott az asszony, miközben úgy tett, mintha az asztalon lévő madártejes edényeket akarná elpakolni. – De bízom benne, most már az apja is megnyugszik végre és nem gyötri magát többet azzal, hogy a lányunk itt jár köztünk és vámpírként kísért.

– A lánya, a szerelmem itt volt köztünk, kísértett, mert úgy érezte, nem teljesedett be a szerelmünk. Az embervért azonban nem ő vágyta. Annak a kérdésnek a megoldása még előttünk áll! – sóhajtott, magára terítette fekete köpönyegét és köszönés nélkül távozott az idős házaspár otthonából.

 *************

Nos, ennyi fért bele a megadott 2 oldal terjedelembe. Véleményezzétek, ha gondoljátok itt, vagy az Amatőr Írók Klubjában ezt a kis írást

És ne felejtsétek:

Még van idő, ha gondoljátok, írjátok meg Ti is a meséteket!

http://amatorirokklubja.network.hu/blog