I. rész

- Minden rendben otthon! – állítja szép kék szemeivel igézve, de tudom, hogy nem igaz.

- Ez jó hír! – mondom némi gúnnyal. Vállat von, úgy tesz, mintha nem szeretne beszélni, de tudom, hogy igen, mert valakinek el kell mondania mindazt, ami vele történik.

**********************

Egy éve játsszuk ezt a játékot. Akkor ismerkedtünk meg. Dávid tizenöt éves volt és sikertelenül fejezte be a hatodik osztályt az általános iskolában. Az osztályfőnöke teleírta az ellenőrzőjét figyelmeztetésekkel. De sajnálta is az értelmes, kedves gyermeket, így szólt nekem. Pontosabban a gyermekjóléti szolgálatnak. Akkor leültünk egymással szemben, mint most is. Dávid unott volt, kedvetlen és gúnyos. „Hagyjon békén!” – ismételgette egy órán keresztül. Én jó jelnek vettem, hogy megszólal, még ha csak ezt a mondatot is skandálja, így másnapra is visszarendeltem magamhoz. Eljött. „Hagyjon békén!” ismételgette újra. Harmadnap is visszajött, és én akkor már nem kérdeztem, mi újság, miről szeretne beszélni. Sportcipőben, szabadidőruhában vártam. Nem tudta, hogy szabadnapos vagyok, hisz én rendeltem be akkor is. Meglepődött a szerelésemen. Kértem, hagyja a táskáját az irodában, jöjjön velem. Szót fogadott, jött, beült velem az autómba. Nem kérdezett semmit, bámult kifelé, nézte a hétköznapi forgalmat. Sok néznivaló nem volt rajta, de nem akart beszélni, viszont úgy éreztem, megbízik bennem, hiszen minden magyarázat nélkül tette, amit mondtam. Kivittem a külvárosba. Aznap élelmiszerosztás volt, az autó hátulja tele volt liszttel, cukorral, tésztával. A várost elhagyva a poros úton lassan haladtunk, az autó majd szétesett alattunk, fejünket be-bevertük a mennyezetbe.

- Vezessek én? – kérdezte, némi gúnnyal.

- Ha lenne jogsid, megtehetnéd! – válaszoltam, vigyázva, bele ne harapjak a nyelvembe, amikor a döccenőnél ugrott egyet az autó. – Most inkább arra kérlek, segíts! – javasoltam, megállítottam az autót a helyi kocsma épülete előtt.

- Leisszuk magunkat? – kérdezte felismerve a helyet. A helyiek az autót ismerték meg, körülálltak minket. A csomagtartóból egyesével adtam mindenkinek egy-egy kilogramm alapanyagot. Dávidot nem kértem újra, magától segített, ő is adta annak, aki nyújtotta érte a kezét.

- De szép fia van! – mondta az egyik néni és megsimogatta Dávid arcát.

- Köszönöm, büszke is vagyok rá! – mondtam. Így kezdődött.

 **********************

- Tudja, hogy tegnap jött a családi - szólal meg. - Anyám megint piás. Nem akarok most hazamenni.

- Elmondtam, hogy van más lehetőség! – jegyeztem meg emlékeztetve arra, hogy ezerszer felajánlottam neki a nevelőotthont. Most is, mint mindig, megrázta a szőke fejét.

- Kibírom. Évike miatt, tudja. Ő jól van! Apám elvitte az óvodába, én megyek érte. Mire hazaérünk, anyám már aludni fog. Majd egy kicsit játszunk a játszótéren, azt Évike is élvezni fogja. Mire apám jön, hazaérünk.

- Mit fogtok vacsorázni?

- Anyám főz! Mindig, akkor is, ha piás. Egész nap vedeli a sört, szívja a bagót, de a főzést nem felejti el. Valami meleg kaja lesz otthon. Csak ne ébredne fel! De kilenc körül, a híradó után mindig felébred, kómásan üvöltözik, apám meg csitítgatja. Rosszabb esetben Évike is felébred, ő meg sír olyankor. Mint a bolondok házában! – sóhajt.

Tudom, sokszor elmondta. Az anyja, ha segélyt vagy családi pótlékot kap, inni kezd. Csak sört. De már kikészült a mája a több évtizedes alkoholfogyasztás miatt így bármit iszik, megárt neki azonnal. Dávid rendszeresen ellopja a pénzt tőle, amit megtalál. Ezeken a napokon abból vesz magának uzsonnára valót, otthonra kenyeret, parizelt, vajat, ami kell. Kifizeti az óvodába Évike után az ovipénzt. És cigarettát is vesz. Az számára az élvezet. Az egyetlen, pedig tizenhat éves.

- Nyugi, ne majrézzon, megoldjuk! – figyelmeztet, elmosolyodom. – Senkinek egy szót sem! – kéri, bólintok.

- Azért kimegyek hozzátok holnap!

- Most ne, nincs olyan állapotban! – kéri, de tudja, menni fogok. – Délelőtt, akkor még talán! – alkudozik.

- Apáddal mi van?   

- Bírja, melózik! – rám villantja kék szemeit. – Ja, melyik, magát mindkettő szokta érdekelni! Az igazi nem fagyott meg a télen, kihúzta a hajléktalanon. Hétvégén láttam, matt részeg volt. A másik okés.

Bólintok, értem, amit mond, ezek szerint Évike apja bírja még a felesége alkoholizmusát. A két férfi védő-óvó ernyőként él ezeken a napokon, az apa pénzt keres, éjszaka kordában tartja az anyát, a gyerek rendezi a kislányt. Két hétig. Addig tart ugyanis a pénz. Mikor elfogy, az anya kijózanodik, sír, könyörög megbocsátásért és egy kis piáért. Az a két hét borzalmasabb vagy ez? Nem tudom. Dávid szerint ez a két hét, mert ilyenkor az anyja az ital hatására vagy magatehetetlen alvó vagy üvöltő állat. Ha nincs ital, beszélgetni is lehet vele, eszébe jut, hogy van fia, szereti is, majdnem hogy foglalkozik vele. És ígéri, hogy nincs több ivás. Ígérete két hétig tart.

II. rész

A javítóintézet légköre olyan, mint egy jégkamra. Érzéketlen, szürke, fagyos hangulatú, félelmetes. Kollégistákat kísérek be a hosszú, szürke folyosóra. Engedélyt kaptunk arra, hogy nyolc középiskolással elrémisztő látogatást tegyünk. A vagány, nagypofájú kölykök elnémultak a szürke folyosó láttán. Pedig még csak beléptünk. Egyenruhás, gumibottal felszerelt kísérőt kapunk. Megmutatja a szobákat, amik nekem celláknak tűnnek. A tanulószobát, a mosdót, az étkezőt. Mint a börtön. Megnézzük az udvart. Már egyik kollégista sem vigyorog, mint a tyúkanyót, úgy vesznek körül. Az udvaron egy hat fős társaság egyenruhában, valami szürkésben áll. Gyerekek a szememben, azonban a törvény szerint fiatalkorú bűnelkövetők. A kollégisták oda se mernek nézni az egyenes sorban, üres tekintettel álló csoportra. Én igen. És megmerevedek. Dávid rám néz, és elkapja a tekintetét. Nem tudom, miért van itt, hogy került ide, de itt van.  

**********************

Két év telt el. Engem leépítettek, mert a gyermekjóléti szolgálatnál sokan voltunk egyesek szerint. Szerintem sosem lehettünk volna elegen, de az én véleményem nem számított. Dávidtól elköszöntem, átadtam az egész írásos anyagot a kollégámnak. Azt is tudta, amiről nem szabadott tudni. Amit Dávid csak nekem mert elmondani anno. A fiú kérte, senkinek ne szóljak, de nem tehettem eleget ennek a kérésének. Beszéltem az iskolai tanáraival, a gyermekvédelmi felelőssel, a háziorvossal, Évike óvodájával, a gyámhivatallal, mindkét apjával, a vidéki nagynénivel, akinek a telefonszámát az akkor épp józan, bűnbánó anyából szedtem ki. Beszéltem Dávid barátaival. Mindenkivel, akivel lehetett. Kértem, segítsenek, figyeljenek.

**********************

Azonnal telefonálok, ahogy belépek a munkahelyemre.

- Szeretnél velem beszélgetni? – kérdezem. A másik oldalon néma csend. Ó, hogy ismerem ezt a félelemmel teli csendet!

- Ha muszáj! - mondja végül. Alig ismerem meg a hangját. Két éve nem beszéltünk, nem mertem vagy nem akartam keresni, ő pedig hiába tudta a privát számomat, nem hívott.

- Nem muszáj – nyugtatom – csak ha akarod!

- Legyen! – vágja rá, és lecsapja a telefont. Vagy kiveszik a kezéből, nem tudom. Javítóintézetben van, bármi megtörténhet.

**********************

Egymással szemben ülünk megint. Megnőtt, nagyon is, férfi lett. Szomorú arcú, rövidre vágott hajú, vékony, magas férfi. Csak a két kék szeme a régi. Rám emeli, majd elkapja a tekintetét. Percek óta ülünk így. Magunkra hagytak, beszélhetnénk, de nem tesszük. Az előbb, amikor bevezették egy pillanatra elmosolyodott. Aztán leül velem szembe, köztünk az asztal, és két év csendje. Vádolom magam, mert keresnem kellett volna. Gyáva voltam, vagy csak lusta? Felelőtlen vagy …vagy igen, nincs mit szépíteni, gyáva voltam. Tudtam, hogy nem tehetek semmit, ezért nem kerestem, nem bírtam volna tehetetlenül nézni, ahogy tönkre megy a fiú az imádott anyja miatt. Nélkülem is zátonyra futott, ide került.

- Gondoltam, annyit mondd, hogy bocs! – kezdi ő vádlón, mintha hallaná a gondolataimat.

- Mi történt? – kérdezem. Nem megyek bele az általa feldobott vitába, nem érnék vele semmit, az már megtörtént, most itt vagyok.

- Olvassa el az anyagomat! – vágja hozzám a szavakat. Elolvastam, de nem az érdekel. Tudja. Mint régi jó barátok, fél szavakból is megértjük egymást. Hátrales, keresi a smasszert, mivel nem látja, fel mer állni, elmegy a falig, nekidől.

- Kellett a pénz – kezdi – Évikét be kellett iskolázni. Mindenféle szarságot kértek. Ilyen füzet, olyan ceruza, tisztasági csomag, meg logikai mit tudom mi! Anyámtól elvettek egyhavi családit, mert sokat hiányoztam a suliból, a többit gyorsan elitta, hogy el ne tudjam venni. Apám reggeltől estig gürcölt piri pénzért, tökre ki volt az öreg. Kitől kértem volna? Évike meg nyafogott, hogy csak neki nincs rózsaszín szalag a hajában! Nem bírtam!

- Lacibá, a gyermekjólétis, nem segített?

- Az egy balfasz! Ki akart emeltetni anyámtól, mert nem jártam suliba, meg nem tanultam! Maga sosem csinált ilyet!

- Akkor még jártál iskolába!

- Akkor még igen. De már minek mentem volna? 18 éves leszek két hónap múlva, nincs meg a nyolcadik! Nem vagyok hülye, tudja maga is, de éjszakánként anyám ordított, apám beteg lett, Évike egyre nyafogott, kaja már csak akkor volt, ha loptam. Kit érdekel ilyenkor a tanulás? Évikével naphosszat kóboroltam óvoda után, hogy ne lássa az anyját olyannak. Egy tisztességes barátom nem volt, aki volt, az meg… - elhallgat, látom rajta, szégyelli, amit csinált. Ezerszer átbeszéltük, hogy csak drogot ne, bármit, csak azt ne használjon.

- … drogot adott – mondom ki helyette.

- Azt! – bólint. – Később jó üzletnek tűnt. Lett pénzem. Kevés, de lett. Igaz, az elején elszívtam, de aztán tettem félre, vettem Évikének ruhát, szalagot, cipőt. Meg magamnak is, sőt anyámnak is, apámnak végre kiváltottam a gyógyszert – meséli, végre elmondhatja, tudja, bennem megbízhat. – Egész jó vásárlói kört alakítottam ki. Aztán az egyik beárult. Ennyi.

- Hogy bírod itt? – kérdezem aggódva. Felállnék, legszívesebben átölelném, de nem merem, már nem kisfiú.

- Mindegy! – mondja, vállat von. – Éviről semmit nem tudok! – teszi hozzá, látom, kérné, ha merné, hozzak infót. Lejár az időnk, megérzi, visszaül a helyére, arca megint érzéketlenné válik, ahogy belép a felügyelő. Szófogadóan feláll, elindul, az ajtóból visszaszól.

- Nem a maga hibája, nehogy szívére vegye! – mondja, kimegy. Az őr kíséri, majd értem jön, engem az épületből is kikísér.

**********************

Hetek telnek el, jórészt intézkedéssel. Utánajárok a történteknek, keresem a fiatalkorúak ügyészét, ügyvédet fogadok, és a gyámhivatal előtt életemben először kiharcolom, hogy egy gyermeket kiemeljenek a családból. Sosem hittem, hogy ez jó megoldás, most megteszem. Évike az egyik közeli ismerősömhöz, nevelőszülőhöz kerül papíron, valójában sokat van velem. Nem ismer, két éve még kicsi volt. Az apja kétnaponta hozzám jár, ragaszkodik a gyermekéhez, de nincs hova vinnie, a felesége megint mattrészeg. Elmondása szerint most már folyamatosan. Dávidnak küldök csomagot és telefonon beszélek vele. Eltelik két hét, a fiú nagykorú és születésnapját egy javítóintézetben tölti. Bűnhődik a sorozatos lopásokért, a tudatmódosító szer terjesztéséért, használatáért. Két évet kap, de már nem a város javítóintézetében kell letöltenie. Utolsó telefonon történt beszélgetésünkkor mérgesen közli, hogy nem ezt várta tőlem. Soha nem gondolta volna, hogy képes vagyok Évikét az anyjától elvenni. Az anyjuk szereti a lányát, mindent megtett volna érte. És Dávid is mindent megtett azért, hogy Évike az anyjuknál maradhasson.

- Soha többet nem akarok magáról hallani! – ordít a telefonba.

Másnap elviszik az ország másik végébe.

**********************

Három év telt el. Évike hozzám nőtt, megszokott. Pszichológus, fejlesztőpedagógus segít neki feldolgozni a kisgyermekkorában ért sérüléseket, én is igyekszem minden időmet vele tölteni. Elvégeztem érte a nevelőszülői tanfolyamot, így hivatalosan is én vagyok a gyámja. Meg az apja mentora, aki még mindig nem bírja elhagyni alkoholista feleségét. Tűr és harcol érte. Lassan felőrli a kilátástalan helyzet. Dávid ügyvédje egy alkalommal keresett, amikor közölte, hogy a fiú kiszabadult. Féltést hallottam a hangjában, hiszen tudta, hogy milyen módon váltunk el. Kértem, segítse őt, amiben tudja, legfőképp szerezzen neki munkát. Többet nem hívott, Dávid nem jelentkezett sem nálam, sem a nevelőapjánál. Évikének semmit nem mondtam.

Főleg most nem, hogy végre csupa négyes osztályzat van a harmadik év végi bizonyítványában. Ő mondhatja az egyik verset az évzárón. Ügyes, szerethető, kedves kislánnyá cseperedett. Három szál virágot vásárolunk, miközben sétálunk az évzáróra. Az ünnepség rövid, Évike ragyog, a verset ügyesen elmondta, megtapsolják. Hozzám fut, a karomba veszem, magamhoz ölelem.

- Szaladj vissza a virággal a tanító nénihez! – kérem tőle. – Köszönd meg neki, hogy segített neked egész évben!

Átveszi a virágot, gondolkozik, felnéz rám, úgy kérdezi:

- Nem a tied a virág? Te segítettél nekem, nem Ő! – mondja.

- De igen Évike, neki jár minden virág! – szólal meg mögöttem egy férfihang, tekintetemet beborítja egy nagy csokor virág.

- Dávid! – sikít a kislány, a bátyjához szalad, aki felkapja, magához szorítja. Dávid rám mosolyog, a gyermeket a kezében tartva engem is átölel, megpuszil.

- Mindent köszönök!  - súgja, és nem enged el, magához szorít Évikével együtt.