Boboztál már valaha? Érezted azt a hosszú, várakozás teli pillanatot, amikor a könnyű gépben, felkapaszkodva a meredek úton, arra vársz, hogy kiengedjen a fék és alásuhanj. Ülsz a pici műanyag ülésben, alig férsz el, kényelmetlen a széked, lábad betámasztva, előtted a lejtő. Sejted, hogy mi vár rád, talán kicsit félsz, izgulsz, de akarod, és nagy levegőt veszel, mikor elenged a fék.

Hirtelen megszűnik a múlt és a jövő. Csak jelen van. Zuhansz lefele, átéled az érzést, szorítod a pánikkart, de nem nyúlsz a fékhez. Suhansz, szinte repülsz. Kívánod ezt az érdekes bizsergést a gyomrod táján. Nincs már aggodalom, nincs félelem. Eggyé válsz a pillanattal, élvezed a jelent. Rohan veled a gép. ereszkedsz a körpályán, engeded, hogy a gravitáció húzzon, dobáljon, nem érzel veszélyt, és most nem rágódsz a múlton, nem aggódsz a jövőn, sőt nem törődsz azzal, illik-e sikítani. Teszed, majd’ hangszálszakadásig, és továbbra sem fékezel. Élvezed a pillanatot, kacagsz. Nevetésed betölti a bobpályát.

De elérkezel a pálya végére, lassít és megáll a gép. Még ott a felhőtlen boldogság az arcodon, miközben kikászálódsz a bobból, de lábad földet ér, visszatér a múlt és a jövő, eszedbe jut, hogy talán kócos a hajad.

Egy percre még visszanézel az üres bobpályára, ahonnan az imént érkeztél, szívedet ismét elönti a boldog, felhőtlen pillanat, visszavágynál oda, a sínpályára, az átélt szabadságba, de a gyerek megfogja a kezed és már húz a fagylaltárus felé. Átvillan a gondolat a fejedben, hogy vajon van-e még fagyira pénzed és aggódni kezdesz a jövőn, elfelejtve ismét a jelen boldog pillanatát.