1. fejezet
A nyitott borítékot a dohányzóasztal közepére dobtam.
– Ma beszélnünk kell végre erről! – jelentettem ki.
Mindenki ismerte a levél tartalmát. Napok óta azzal foglalkoztam, hogy megtudjam, kiről szól a történet, aki miatt egy közjegyző hagyatéki tárgyalásra invitál. Csakhogy falakba ütköztem. Apám összeszorította a száját, és az újságja mögé bújt. Így szokott, amikor valamiről nem akart beszélni, pedig tőle vártam legjobban a választ. Anyám idegesen
pattant fel, ahányszor felhoztam a témát. A konyhába rohant, és hangosan csörömpölt a mosogatóban, hogy még a kérdésemet se hallja. A bátyám szokásához híven rám hagyta, hogy elvigyem a balhét. Most is csak rám villantotta a tekintetét egy kissé gúnyos mosoly kíséretében, de nem szólt. És persze nem is mozdult, kíváncsisága maradásra késztette.
Egész életemben ezt a műsort játszottuk. Én kértem, mondtam, javasoltam valamit, de apám ellenállt, és összeszorított ajkaival szótlanul böngészte az újságját. Anyám a mosogatóban mindig talált piszkos tányért, a bátyám hol mellém állt, hol meg sem szólalt, csak élvezte a történések feszültségét.
Valamiért ő és a szüleim sosem kerültek szembe egymással, nekem rendszeresen sikerült. Már egész kicsi korom óta „lázadtam”, ahogy anyám fogalmazott, amikor ezekre az eseményekre visszaemlékezett. Apám mindig azt mondta a viselkedésemre, hogy nálunk ez nem szokás, legyek komolyabb, csendesebb, és persze viselkedjek úgy, ahogy egy lányhoz illik. Ez azonban nekem sosem működött.
Tizenhárom évesen például autószerelő szerettem volna lenni, de nem engedték a szüleim. Pedig a szakiskola nem volt messze, hároméves képzést ígért, és a tanműhelye elvarázsolt: a berendezése, az a sok szerszám, az olajos szag, a piszkos kezeslábasban dolgozó emberek, és legfőképpen az, ahogy felmorogtak a gépek. A mester komolyan vette az érdeklődésemet. Elmondta, hogy idővel egy jó szakember a motor hangjából tudja, mi a kocsi problémája, és én ilyen szakember akartam lenni.
Apám összeszorított szájából annyit préselt ki:
– Szó sem lehet róla!
Miután nem adhattam be az autószerelő szakiskolába a felvételi papírjaimat, gimnáziumba kényszerítettek. Kéretlen-kelletlen elfogadtam, de menekülni szerettem volna a szigor elől, így a négy év gimnáziumi kényszertanulást Zalaegerszegen akartam letölteni, kollégiumban.
– Szó sem lehet róla! – közölte mindkét szülőm (ezúttal) egyszerre – akkor még anyám sem menekült a mosatlanokhoz.
Természetesen nem mentem kollégiumba. Szombathelyen végeztem el az általános gimnáziumot. Utána eldöntöttem, hogy kimegyek Ausztriába dolgozni, nyelvet tanulni. A „Szó sem lehet róla!” akkor is elég határozott volt, pedig csak harminc kilométer választott el a másik országtól. Csak annyit tudtam elérni, hogy az addigi angol és orosz tudásom mellé a német nyelvet is tanulhattam egy olyan főiskolán, amire áldást kaptam tőlük, és még én is láttam benne fantáziát.
Ekkor már betöltöttem a tizennyolcat, és nem kellett mindenhez engedélyt, beleegyezést kérnem. De szüleim kétségek között figyelték minden döntésemet. A „Szó sem lehet róla!” időszak eltűnt, helyette a „Gondold át, kislányom!”, illetve a „Zárjuk le a témát!” felszólítás hangzott el egyre gyakrabban.
A főiskolai szak azonban rossz döntés volt. Azt gondoltam, egy kommunikáció szakos főiskolai diplomával el tudok helyezkedni, azonban Szombathelyen nem találtam megfelelő állást. Így irodai munkát kellett vállalnom, amit az első perctől utáltam. A legjobb barátnőm, Móni ugyanígy járt az óvónőképzővel. Rövid idő alatt rádöbbent, hogy nem neki való munka, bármennyire is szereti a gyerekeket. Valójában ő gyermekkora óta grafikus szeretett volna lenni, nagyon jól rajzolt, igazi tehetség volt.
Én is szerettem rajzolni, bár nem tudom megmondani, nálam mikor kezdődött. Állítólag az óvodában már érdekelt a ceruza, aztán az általános iskolában állandóan mindent összefirkáltam. Betűkből házat vagy bohócot alakítottam ki, később autók, virágok, emberalakok is megjelentek a füzeteim, könyveim szélein. Mindig rajzoltam. Ha unatkoztam, ha ideges voltam. Ha a tanár beszélt, ha mást feleltetett, ha kész voltam a leckével. Rengeteg beírást, fekete pontot, később egyest kaptam ezért, de valamiért nem bírtam abbahagyni. Apám utálta ezt a tulajdonságomat, folyton rám szólt, hogy figyeljek, és ne firkálgassak. Anyám viszont valamiért megértette. Végighallgatta a tanárok szidalmait, de igazán nem dorgált meg, inkább rajzfüzetet vett nekem. Semmi sem vette el a kedvem a folyamatos firkálgatástól. Mindig volt nálam egy ceruza és egy füzet.
„A rajzolás nem csupán kreativitásunk kifejező formája, ez a tevékenység számos kedvező hatást gyakorol az agyunkra.” Ez volt az egyik olyan mondat, ami miatt Móninak sikerült rábeszélnie, hogy beiratkozzak vele egy rajztanfolyamra. A két év monoton irodai munka után úgy éreztem, akkor erre volt szükségem.
Örültem, hogy így alakult a helyzet, hiszen Mónit a legjobb barátnőmnek tartottam. Bár kissé különböztünk, hiszen én nyíltabb, közvetlenebb voltam, ő viszont alig beszélt magáról és az érzéseiről. De mindig mellettem állt, meghallgatott. Néha úgy éreztem, kihasználom, sokszor csak a saját gondjaimmal traktáltam őt. Ennek ellenére töretlen barátságával segített nekem, hogy megértsem önmagam, és átvészeljem apám konokságát.
Mára megtanultam kezelni apám viselkedését. Rengeteg időt és türelmet fektettem abba, hogy kevesebb vitánk legyen, de most épp nem volt időm, válaszokat vártam tőle.
A közepes méretű boríték azonban hiába csattant az asztalon, apám nem volt hajlandó kinyitni.
– Inez volt az egyetlen testvérem, zárjuk le végre ezt a kérdést! – közölte határozottan. A dohányzóasztalon heverő távirányítóért nyúlt, és egyúttal leseperte a borítékot a földre. A tévé felé fordulva, érdeklődést mímelve nézte a műsort, kapcsolgatta a csatornákat. Anyám azonban leült mellé, és a karjára téve a kezét finoman kényszerítette, hogy felém fordítsa a figyelmét.
Múlt hét pénteken kezdődött minden, amikor anyám legnagyobb meglepetésére a postásunk ragaszkodott ahhoz, hogy csak én vehetem át a nevemre szóló ajánlott küldeményt. Különös volt ez, hiszen a postást ezer éve ismertük, általában át szokta adni a leveleinket a szüleinknek, ilyen kérdésen nem akadt fenn. Ezúttal azonban ragaszkodott a szabályokhoz, anyámnak nem adta oda a levelet.
Ezért hétfőn személyesen, hosszú sorban állást követően kaptam kézhez a vaskos borítékot, amit kíváncsiságom okán még ott az épületben kibontottam.
Végigfutottam a szövegen, ám elsőre semmit nem értettem. Csak a második, lassabb átolvasás után fogtam fel a tartalmát. Egy közjegyző tájékoztatott, hogy az öt hónapja elhunyt Farkas Ágnes hagyatéki tárgyalásán várja a megjelenésemet. Többször elolvastam a szöveget, ellenőriztem az adataimat. Minden helyesen szerepelt, csakhogy én nem ismertem egyetlen Farkas Ágnest sem.
Döbbenten hagytam el a posta épületét, gondolataim a táskában lapuló levél körül forogtak egész hazaúton. Az iratok elárulták, hogy Farkas Ágnes a néhai nagynéném volt, apám testvére, akiről életem első huszonöt évében még csak nem is hallottam. Sem a szüleimtől, sem Inez nagynénémtől, sem a nagyanyámtól, de még csak egy fénykép kapcsán vagy egy családi történet elmesélése közben sem említették meg a nevét.
Mindettől beparázva értem haza. Éreztem, hogy valami nagy gáz lehet az eddigi titkolózás mögött, amiről a közjegyző levele most le fogja rántani a leplet. Aznap este talán nem a legjobb mondattal indítottam:
– Képzeljétek, kaptam egy levelet, amely szerint Farkas Ágnes nevű nagynéném meghalt.
Apám vékony arcán az izmok ideges pattogásba kezdtek, sötétbarna szemét rám emelve feszülten emelkedett fel a kanapéról, miközben közölte:
– Nincs ilyen nevű nagynénéd!
A szobája ajtaját bevágva egyértelműen jelezte, hogy erről a témáról nem kíván beszélni.
Anyámra néztem, aki szótlanul figyelte az eseményeket. Látszott rajta, hogy fogalma sincs, mit mondjon vagy tegyen. Végül döntött, és apám után ment a hálószobájukba. Én meg álltam a nappali közepén, ezer kérdéssel és teljes megrökönyödéssel a szüleim reakciója miatt.
A bátyám később ért haza. Csodálkozva téblábolt az ebédlőasztal körül, nem értette, hol marad a vacsora. Csak engem talált terített asztal és ételek helyett, valamint a levelet, amit szó nélkül nyújtottam át neki. Ő is kétszer olvasta át, majd levonta a következtetést: ez valami tévedés. Ebben maradtunk, bár erősen kételkedtem, hogy egy közjegyző ekkora baklövést követne el.
Másnap délelőtt felhívtam a levélben megadott számot. A vonal túlsó végén a közjegyzőnő készségesen időt szánva rám elmondta: nincs tévedés, a nagynénémről beszélünk. Tájékoztatott arról, hogy szeretné még ebben az évben lezárni a hagyatéki eljárást, ezért a következő hét csütörtökén vár. Felajánlotta, hogy ha Debrecen túl messze van, egy kollégája budapesti irodájában is lefolytathatjuk a hagyatéki tárgyalást. Kérdéseket tettem fel, hogy megtudjam, ki lesz jelen, mi várható, egyáltalán miért szerepelek én a végrendeletben, ha a családom többi tagja nem. Ezekre már nem adott olyan készségesen válaszokat, jórészt terelt, ám ígérte, személyesen mindent elmond. Budapestet választottam a találkozásunk helyszínéül.
Ezért nem hagyhattam kedden, hogy apám lezártnak tekintse a témát, de azt engedtem, hogy a tévécsatornák váltogatása közben erőt gyűjtsön a válaszadásra. Miután anyám is kedvesen ösztökélte, ismét rám emelte a tekintetét.
– Nekem csak Inez volt a testvérem – szólalt meg végre.
Most nem a szokásos, elutasító arckifejezéssel nézett, ahogy szokott, amikor meg akarta tagadni valamelyik kérésemet, inkább egy megtört, szomorú szempárt láttam. Gyuri kikapcsolta a tévét, sosem szerette beszélgetés közben a háttérzajt. Az viszont különös volt, hogy anyám még mindig óvón fogta apám karját.
– Inez nagynénéteket jól ismertétek, csupa szív és szeretet volt – folytatta apám, messze elnézve mellettünk, a falon lógó fényképre összpontosítva. Valamikor évtizedekkel korábban készült a kép róluk.
Abban igaza volt apámnak, hogy jól ismertük a nagynénénk stílusát, főleg én, aki nem voltam igazán a kedvence. A „csupa szív és szeretet” viselkedés valójában ismeretlen volt apám családjában, inkább a szigorú, komor, hagyománytisztelő jelzőket tudtam volna felsorolni, úgyhogy kissé erős túlzásnak éreztem ezt a jellemzést, de nem ellenkeztem, örültem, hogy végre megnyílik előttem. Gyuri is megengedett egy halvány mosolyt, szerintem a „csupa szív” jelzőt még ő is képtelenségnek tartotta.
– Inez és én a köztünk lévő öt év korkülönbség ellenére is nagyon jól kijöttünk egymással. – Felsóhajtott, tudtam, hogy nehéz neki erről a témáról beszélni, mert bár komor hangulatú, katonás családban éltek, mindig törődtek egymással, apám nagyon szerette és tisztelte a nővérét.
– Mindig odafigyelt rám, gondoskodott rólam – folytatta apám merengve, mintha a múltban járnának a gondolatai. – A szüleink úgy gondolták, amíg ők dolgoznak, az ő feladata az, hogy vigyázzon a kisebbekre. – Elhallgatott, majd kimondta: – Igen, Ágnes is a nővérem volt, három évvel volt idősebb nálam.
Összenéztem a bátyámmal, most először hallottuk apánk szájából a kisebbik nővére nevét. Régebben sokat mesélt a gyermekkoráról, arról, hogy milyen jó testvérek voltak Inezzel, mindig ezzel példálózott, amikor Gyuri és én vitatkoztunk. Ehhez képest most nagyot változott az elénk tárt kép.
Megszédültem a munkahelyemen, elestem, de szinte azonnal pattantam is fel és haladtam volna tovább, azonban a kollégák megállítottak. 
