A lemenő nap árnyékában - XIV. fejezet
XIV. fejezet 1. rész Miért építik a bíróságok épületét hatalmasra? Ahogy fellépkedtem a lépcsősoron, a magas kőoszlopok között picinek, jelentéktelennek éreztem magam. Pedig amúgy is tele voltam aggodalommal és félelemmel. Nem tudtam, mi vár rám odabent, bár az ügyvéd igyekezett felkészíteni. Nevetve mondta, hogy aki ennyi mindent kibírt, mint én, az egy bírósági tárgyalástól nem félhet. Akkor, ott, a magas oszlopok között tudtam, hogy nincs igaza, szorongtam az ismeretlen helyzettől.Két hónap telt el, ami alatt végig tartottuk a kapcsolatot egymással. Már másnap előadtam neki, amit a szürke zubbonyostól megtudtam, és amit a bátyám szerint elmondhattam. Nem hitt nekem. Naná, én sem hittem volna neki, ha ő áll elő hasonló mesével. Sőt, még magam sem tudtam, hogy hihetek-e a szürke zubbonyosnak. De végül is sok minden őt igazolta. Később az ügyvéd beszélt az altiszttel, aki bár ismételgette, hogy bűnös, jórészt alátámasztotta az általam előadottakat. Az is döntésre kényszerítette az ügyvédet, hogy védence egyre rosszabb állapotban volt. A fogda orvosa szerint az alkohol és a most bekövetkezett alkoholelvonás egyszerre nyírta a beteg szervezetét. Vlagyimirnak gyógyszerre volt szüksége, kezelésre, pszichológusra. Gyorsan kellett lépni és végül emiatt is döntött úgy a fiatal ügyvéd, hogy kisebb módosításokkal, de bevállalja a kockázatot. Kiderült, nincs lehetőség fellebbezésre, ahogy a szürke zubbonyos mondta, viszont az újratárgyalási lehetőség kérése működhet. A férfi, akit az altiszt kimentett, előkerült. Ketten voltunk tanúk, emellett az ügyvéd benyújtotta a listát is, egy hosszú beadvánnyal, melyben kifejtette, miért kér gyorsított eljárást és teljes felmentést védencének. Ennyije volt, ebből gazdálkodhattunk, ezzel mentünk a csatába. 2. rész Otthon kezdett elmérgesedni a helyzet. A két hónap hosszúnak bizonyult. Tom aggódott a kedveséért, Erica nem bírta a bátyám nélkül, Alexander nélkülem, apám az egész ügyet támadta. Nekem kellett lépnem valamit, hiszen minden mögött én álltam. A döntésemet senki nem helyeselte, de végül mindenki elfogadta. Albérletet vettem ki, nem messze a bátyáméktól. Két háztömb volt köztünk. A másfél szobás lakást Tom és Erica segített berendezni, Alexander saját szobát kapott, melyet a bátyám szépen berendezett, kedvese függönyökkel, falra ragasztott meserészletekkel látott el. Igazi fiússzoba lett. Erica hazamehetett a bátyámhoz, így visszakapták saját életüket. Gyermeket vártak, amit a sógornőm egyre nehezebben viselt. Legyengült, rendszeresen hányt reggelenként, semmilyen étel nem maradt meg benne, vérnyomása alacsony volt, folyamatosan ájuldozott. Ápolása a bátyám gondolatait és ideje jó részét lekötötte, Alex-szel egyedül maradtunk. Kialakítottuk saját kis életünket, lassan megszoktuk, hogy ketten vagyunk. A gyerek mindezt jól tűrte. Hihetetlen gyorsan fejlődött, és bár olvastam a szakirodalmat, néztem a netet, úgy éreztem, csodagyerekem van. Szerettem volna mindezt megosztani valakivel, de senkit nem akartam terhelni vele. A család most el volt foglalva, így rászoktam arra, hogy egyre többet beszélgetek a fiammal. Több időt töltöttünk együtt, bevittem a munkahelyemre, bemutattam a kollégáknak, a könyveknek, még a könyvespolcnak is, ami mellett egyik délután sikerült felhúzódzkodnia, és magára rántania egy sor szépirodalmat. Emiatt egy ideig nem mentünk újra együtt dolgozni. Esténként mesét olvastam neki, hajnalban ő olvasott nekem, nem hagyta, hogy aludjak, cserébe ő sem aludt ebéd után. Alkudoztunk, neveltük egymást, és azt vettem észre, hogy a fiatalember már egy éves kora előtt dirigálni próbál nekem. A vérében volt a parancsosztogatás, valódi katona volt, mint az apja, aki nem is tudott róla. 3. rész Az ügyvéd mindenre felkészített. Elmondta, hogy néz ki belülről a bíróság épülete, hova kell mennem, pontosan hány órára. Megnyugtatott, hogy senkivel nem kell beszélnem. Előttem a férfi tanúskodik, utána bemegyek én a tárgyalóterembe. Csak a bíróra kell figyelnem, aki megkérdezi majd, hogy fenntartom-e az írásban tett nyilatkozatomat. Fel sem fogják olvasni az egész szöveget, mert mindenki megkapta már. Aztán meg fogja kérdezni, hogy bárkinek van-e kérdése a tanúhoz, de senkinek nem lesz. Ezt követően ki is engednek. Esetleg a bíró megkérhet, hogy olvassak fel egy részt a nyilatkozatomból, ezért az együtt megszerkesztett szöveg végére írtunk néhány sor összegzést. Így csak azt kell majd felolvasnom. Azt meg szinte tudtam kívülről. Ennyi. Kijövök, haza mehetek, vagy megvárom, amíg kijön ő is, de ez sem muszáj. Elmondta, bent lesz a vádlott, az ügyész és ő meg persze a bíróság egyéb résztvevői, de ők hivatalból.Gyomrom görcsbe rándult, amikor rátaláltam a tárgyalóra. Magam sem tudtam, miért. Amit tudtam, megtettem, itt már semmi bajom nem eshetett. Viszont lehetőségem lesz látni őt. Fogalmam nem volt, mit fog kiváltani belőlem a látványa, és mit fog belőle az enyém. Az ügyvéd nem beszélt kettőnkről, arról sem, hogy az altiszt bármit is kérdezett volna rólam. Ez volt a legnagyobb félelmem. Hogy nem fogom érdekelni. Talán csak egy voltam a többi között, talán egy kellemes emlék maradtam számára. Tudtam, ő egy katona, akit nem az érzelmei vezetnek. Átgondoltam még az este ezt a kérdést magamban, miközben Alex-et altattam. A gyermek nem azért született, hogy az apját magamhoz láncoljam vele, vagy zsaroljam, ezt tisztán tudtam. Hiszen akkor, amikor erről kellett döntenem, még azt sem tudtam, hogy az apja élni fog-e, kiszabadul-e valamikor onnan. Alexnek tehát nincs köze hozzá. Én pedig alig öt napig voltam vele. Az érzéseim, a szakkönyvek állításai szerint bizonytalanok, egy emlékképhez ragaszkodom. Ennyi. Akkor meg most mit izgulok? Megteszem, amit a becsület megkíván, aztán folytatom eddigi életemet. Csak nem fogok harcolni tovább a rendszerrel, a szürke zubbonyossal, és nem aggódom valakiért, hiszen már tudom, hogy jó helyen van. Ennyi a feladatom.Szétnéztem az üres folyosón. Senki nem állt a tárgyaló ajtaja előtt, ezt ígérte az ügyvéd is. Nem volt visszhangja a tárgyalásnak, a nyilvánosság semmiről nem tudott. A két hónap elég volt arra, hogy minden lecsendesedjen. Eltűntek a hírek az újságokból, gyanítottam, nem véletlenül. És eltűntek a tanúk is, pontosabban elnémultak. Járkálni kezdtem a folyosón. Türelmetlenül, remegő gyomorral.Bár vártam, meglepett, ahogy az ajtó kinyílt. A másik tanú jött ki. Néhányszor már találkoztunk. Ötvenes éveinek végét járó, alacsony emberke volt. A peremvidéken élt, afrikai feleségével és két gyermekével. Csak őt kapták el és hurcolták el akkor. Végigélte, amit én. Azt hitte, meghal. Rettegett ő is az altiszttől, hisz őt még jobban megverte, mint engem. Dolgoztatta, vele takarítatta ki a lakását, és miután megtudta, hogy ezermester, polcokat szereltetett össze vele. Nem engedte ki a két szobás lakásából, rendszeresen verte, az arcát ütötte, eltörte az orrát is. Viszont, mivel a férfi beszélte a peremvidékiek nyelvét, az altiszt ráparancsolt, hogy kezdjen el egy füzetbe hasznos szavakat írni. Azt hiszem, abból tanultam én később. Az altiszt napokig ott tartotta a fehér bőrű férfit, egyfolytában beszéltette a peremvidékiek nyelvén, az öreg szerint, tanulta tőle a nyelvet, gyakorolta, bővítette tudását, szókincsét. Az öreg úgy érezte, összebarátkoztak, de az altiszt neki sosem mondta, hogy ki fogja menteni onnan, majdnem minden nap megverte. Több mint két hetet töltött vele. Egy este aztán nyugtatót adott neki, és másnap reggel egy furgonban ébredt. Sötétbőrű, néger katonák kiabáltak vele, láncra verték, de nem bántották. Egy teljes napig rettegett az öreg, miközben a furgon vitte egyre északabbra. Csakhogy ő ezt nem tudta. Félt, imádkozott, majd belehalt abba, hogy mennyire kilátástalannak látta a helyzetét. Végül a négerek összekötözött kézzel kidobták a furgonból. Nem sokkal később rátaláltak a határvédők. Így jutott ki, és akkor fogadalmat tett, hogy soha nem felejti el, amit az altiszt tett érte. Felesége és gyermekei túlélték a borzalmakat, vártak rá és reménykedtek abban, hogy visszakapják őt. Most pedig, hogy béke született és megnyíltak a határok, északabbra költöztek. Elmondta az öreg, hogy most sem jó, a családját még mindig nem fogadták be a szomszédok. De biztonságosabban élnek, és ott, ahol ők szerettek volna.– Minden rendben – nyugtatott most az öreg, és megfogta a kezem. – Valóban annyit kell tennie, amennyit az ügyvéd mondott. Egy kicsit furcsa a bíró, kérdezget, méreget, de ne foglalkozzon vele!Rám mosolygott, majd mindketten a nyíló ajtó felé fordultunk. A bírósági tisztviselő a nevemet mondta és behívott. Az öreg biztatva kísért az ajtóig. Azt gondoltam, egy óriási terembe lépek, ehelyett egy nagyobb irodának tűnt a tárgyalóterem. Megálltam az ajtóban egy pillanatra, hogy feltérképezzem, mit látok. A bíró körül még három ember ült, mikrofonok voltak előttük, oldalt egy nő papírokat pakolgatott. Mindhárman engem néztek. A fiatal ügyvéd is, aki velük szemben ült, fekete, hagyományos talárhoz hasonló öltözékben. Mellette egy szőke férfi foglalt helyet, játszott a tollával, fel sem nézett. Nem ismertem meg, de tudtam, hogy ő az altiszt. Távolabb, egy másik fekete ruhás alak ült, ő is engem bámult, ő lehetett a vád képviselője.– Jöjjön! – lépett értem vissza a hivatalnok, elvezetett egy székhez, szemben a vádlottal, a bíró melletti sorban. A bíró felé fordultam és próbáltam rá koncentrálni. Ahogy felolvasták az adataimat, az altiszt egy pillanatra felnézett. Láttam, hogy barna, világos szemét rám emeli, de semmilyen reakciót nem váltott ki belőle a látványom. Visszafordult a tollához, tovább játszott vele. Próbáltam a bíróra figyelni. A bírósági tisztviselők végezték a dolgukat, minden úgy folyt, ahogy az ügyvéd mondta. Semmit nem kérdeztek tőlem, de akarták, hogy olvassak fel a nyilatkozatból egy részletet, így átadták a papírokat, amiket azelőtt beazonosítottam, hogy én írtam. Remegett a hangom, ahogy megszólaltam. Az altiszt akkor nézett fel másodjára. Tekintetünk találkozott, mely pillanat nekem erőt adott, bár semmilyen gondolatot nem tudtam kiolvasni belőle. Visszafordultam a papíromhoz, és habár tudtam a szöveget szó szerint, onnan olvastam fel. Hangom egyre erősebben csengett, majd mikor befejeztem a felolvasást, csend telepedett ránk. Ennyi volt. A bíró megköszönte, hogy eljöttem, majd a tisztviselő kivezetett.A folyosón még mindig ott várt a másik tanú, az öreg. Biztatóan rám mosolygott. Vele szemben, az ablaknál, a szürke zubbonyos férfi állt. Felém biccentett köszönésképpen, majd elfordult. Én sem szóltam hozzá. Félelmeim felerősödtek. Miért jött ide? Mikor derül ki, hogy az egész átverés? Mikor tudom meg, hogy ismét becsapott? Senki nem szólt, az öreg sem, bár amúgy elég beszédes volt. Úgy láttam, most ő is izgul. Talán fél órán keresztül álltunk ott, néma csendben. Aztán hirtelen kinyílt az ajtó, két tisztviselő jött ki, majd az ügyész. Egyenesen a szürke zubbonyoshoz lépett, mondott neki valamit, az bólogatott. Közben kijött az ügyvéd is, az altiszt mellette állt, kezén még mindig bilincs volt. Az ügyvéd felé fordult, mondott neki valamit, majd hagyta, hogy bilincsben elvezessék a védencét. A fiatal srác viszont felénk lépett.– Jöjjenek velem – kérte. A másik tanúval egymásra néztünk. Baj van, csak ezt érzékeltük.– Minden rendben van! – mondta az ügyvéd egy távolabbi folyosóra érve, felénk fordulva.– Csak? – kérdeztem azonnal.– Nincs csak. Elismerték, amit tett, az önök állítása, a tények és a bizonyítékok alapján, megköszönték az ügyfelem önfeláldozó, életmentő tevékenységét, és átadták a katonai bíróságnak, ahol előreláthatóan tíz évre fogják elítélni.– Tíz évre? – kérdeztünk egyszerre vissza.– Nem tudtuk bizonyítani, hogy parancsot teljesített! Katona volt, elhagyta a kijelölt laktanyáját, és ezzel megszegett egy sor katonai előírást.– Ez hülyeség! Ez mese! – tiltakoztam. – Most mit csináljunk? – kérdeztem.– Semmit – vont vállat az ügyvéd. – Ez már nem polgári eljárás, ez a katonai ügyészségre tartozik!– Tehát ez volt az egészben az átverés! – gondolkoztam hangosan.– Nem feltétlen – vont vállat ismét a védőügyvéd. – A védencem életét megmentették, a bíróság elismerte, hogy bizonyíthatóan embereket mentett meg, így kitüntetésre terjesztik fel. Ezt a katonai ügyészség is figyelembe fogja venni – magyarázta, majd rám nézett. – Nem akar magával találkozni, azt mondta. Sajnálom. De köszöni mindkettőjüknek, amit tettek – fordult a másik tanú felé, kezet fogtak és elindultunk kifelé a bíróság épületéből.Automatikusan követtem őket, majd ugyanígy, automata robotként, hazamentem. Nem gondolkoztam, nem is mertem átgondolni ezt az egész helyzetet. Örülnöm kellett volna, hogy sikerült bebizonyítanom az ártatlanságát. Valamiért mégsem éreztem boldogságot. A bátyám örömmel fogadta a hírt. Sosem mondta, de tudtam, hogy nem örülne, ha a gyermekem apja körülöttem lenne. Lezártnak tekintette az ügyet és arra kért, tegyem én is ezt. Kielemezte, miért is jó, hogy minden így történt, hogy a bíróságon megtehettük, amit kellett, és most, a katonai dolgokba már nem lesz beleszólásunk. Az a katonaságra tartozik, és nem rám – mondta ő. Az, hogy engem nem akar látni a férfi, fel sem merült újra témaként.– Jobb lesz így, lépj tovább. Nem is ismered őt, semmit nem tudsz róla. Kezdj el élni, fiatal vagy még! – javasolta és átölelt. Tudtam, hogy hálával tartozom neki és nem álltam le sírbákolni azért, ami valójában fájt. Azért, hogy nem is kíváncsi rám. Látni sem akar. Még a tárgyaláson sem akart látni, kétszer nézett fel rám egy-egy pillanatra. Bár hazudtam magamnak, hogy ez már engem nem érdekel, valahol mélyen nagyon is fájt az elutasítása. De tudtam, a bátyámnak igaza van. Tovább kell lépnem.Tom egyébként is boldog volt. Erica teste végre elfogadta a babát, megszűnt a reggeli hányás, a rosszullét. A véreredmények egyre jobbak lettek, Erica megnyugodott. Hasa gyorsan gömbölyödni kezdett, látszott rajta, hogy elhízott kismama lesz.
