A második osztályos gyermekek örömmel szaladtak ki a teremből az iskola udvarára, ahol talán a szünet kedvéért hullni kezdtek apró pelyhekben a fehér hópihék. Ádám a cipők között téblábolt, sehogy sem akaródzott neki kimásznia a szétdobált kiscipők közül.

– Nincs csizmád megint, igaz? – gúnyolódott Tomi és nevetve szaladt el mellette. A többiek is csak gúnyos mosolyt küldtek felé, senki nem szerette őt. Legalábbis a kisfiú így érezte. Előző évben még minden jó volt, de most, mióta megtudták, hogy az apja meghalt, elutasították. Mintha ő tehetne róla. Apu beteg volt, Ádám tudta. De mégis mindenki őt hibáztatta. A gyerekek árvának csúfolták, anyu otthon türelmetlenül kiabált vele, nagyapa azt mondta, semmirekellő.

– Menj már az útból! – szólt rá Évi azon a nyafogó hangján. Feszített az új, piros csizmájában, rá is taposott Ádám lábára. A fiú vállat vont, mint akit nem érdekel az egész történet. Volt cipője, az jó a teremben, Az igaz, hogy az udvarra csizmában vagy bakancsban bújva szaladhattak csak ki, de kit érdekelt az udvar, meg az a vacak hóesés!

Gabi néni, a tanító meglátva a kisfiút a terem végében lévő ruhafogas alatt, odament hozzá, melléguggolt, nézte, ahogy Ádám a kiscipője cipőfűzőjével játszadozik.

– Nem szeretnél kimenni a többiekkel? Hógolyózhatnál velük! – javasolta, de a kisfiú csak a cipője fűzőjét húzogatta. – Mi baj van, Ádám?

– Anya nem találta reggel a csizmámat, így csak ezt adta rám! – magyarázkodott a kisfiú, de szégyenében nem mert felnézni. – Ez meg beázott már akkor, mikor reggel jöttem. Csupa víz! – mutatta fel a saját cipőjét. A tanító néni átvette tőle a rövid szárú cipellőt és a radiátorra tette száradni. Ádám ült a cipők között, szomorúan. Kintről behallatszott a többi gyermek vidám sikongása. – Mindegy is! – mondta halkan a kisfiú. – Én úgy sem tudok hóembert építeni! – vont vállat, miközben belerúgott a körülötte lévő cipőkbe. – Mindig azt mondják, semmirevaló vagyok!

– Valamilyen módon meg kellene lepni a többieket! – gondolkozott hangosan a tanító néni. – Nem lesz kedvük tanulni, amíg odakint ilyen szép az idő! – mondta és Ádámra nézett. A kisfiú tovább rugdosta a cipőket elkeseredésében. – Te szépen tudsz rajzolni, igaz? – kérdezte tőle. Ádám felnézett rá, vállat vont.

– Apa régen azt mondta, hogy szépen rajzolok. De már nincs apa.

– Mi lenne, ha idevarázsolnánk egy kis telet a terembe? – kérdezte a kisfiút a tanárnő. Szerette volna, ha a gyermek nem a gyászára gondol. Az édesapja fél éve történt halála megviselte Ádámot, hiányát nem tudta feldolgozni a család sem, az édesanya nehezen találta a hangot a gyermekéhez. Gabi néni mindezt tudta, de eddig nem talált megoldást arra, hogy tudna segítséget nyújtani a gyermeknek.

Ádám most érdeklődve emelte rá barna szemeit.

– Rajzolhatnál a tábla egyik felére egy vidám hóembert, aki köszöntené a többieket, ha bejönnek! Én addig főzök teát a tízóraihoz.

Ádám felállt, elgondolkozott.

– Timi néni megtiltotta, hogy a táblára firkáljunk! - figyelmeztette tanárát.

– Nem firkálunk, alkotunk! – bíztatta Gabi néni és előkeresett egy nagy doboz színes krétát.-- Meglátod, neki is tetszeni fog, ha jön délután! Hozd ide azt a széket! – kérte a kisfiút, aki lelkesen szaladt elfeledve cipője miatti bánatát. Gabi néni letörölte a fekete táblarészt, húzott egy vonalat ezzel kijelölve, hova kerüljön a hóember. Aztán elfordult, vizet tett fel forrni, csak fél szemmel figyelte, ahogy a kisfiú előbb bátortalanul, majd egyre ügyesebben készíti el a rajzát.  

A szünet végét jelző csengő már egy piros kalapú, vidám hóembert talált az osztályterem tábláján. Ádám az utolsó simításokat végezte, Gabi néni a teafüvet áztatta, mikor az osztály nagy hanggal bevonult. Különféle véleményekkel nyugtázták Ádám művét:

– Nézzétek, összefirkálta a táblát!

– Milyen aranyos hóember! Nekem is kell egy ilyen!

– Mi nem is építettünk kint hóembert! – A gyerekek szájtátva bámulták Ádám munkáját. Átöltöztek és a helyükre ülve nézték az utolsó mozdulatait, majd azt, hogy a kisfiú zavartan helyére tolja a széket és beül a padjába. Gabi néni addigra kész lett a teával, mosolyogva nézett a teljes táblát beöltő vidám hóemberre.

– Ádám, gyere már vissza ide, mutasd be a barátodat!

A gyermek meglepődve, szégyenlősen állt fel. Nem szeretett szerepelni, kiállni oda a tábla elé, az osztálytársai szeme elé. Lassan haladt Gabi nénihez, majd megállt vele szembe. Nem tudta, mit mondjon.

– Elhoztad nekünk Hóember Marcit, a barátodat, igaz? – segített Gabi néni. Ádám bólintott, majd elmosolyodott. Gabi néni helyette beszélt, átkarolva a kisfiú vállát az osztály felé fordította a szégyenlős kisfiút: – Gyerekek, ő Hóember Marci, Ádám barátja, aki azért jött el hozzátok, hogy legyen kedvetek ma is sokat tanulni ebben a szép időben. Gyertek, ha bemutatkoztok a hóembernek, mindenkinek jut egy pohár tea.

A másodikosok szépen, poharukkal a kezükben mentek a táblán feszítő hóemberhez, megmondták a nevüket, nevetgélve köszöntötték a rajzot. Jó hangulatban telt a délután, és még Timi néni sem haragudott, amiért a fél táblára nem tudott számokat írni. Udvariasan köszöntötte ő is Marcit, megdicsérte készítőjét. Gabi néni fényképezőgéppel tért vissza a napközi óra végén, az összes gyermek Marci köré állt, középre ültették Ádámot és megörökítették a barátja vendégeskedését a második b osztályban.

Ádám édesanyja csizmával a kezében érkezett a kisfiúért. Amíg a gyermek öltözött, Gabi néni a táblarajzot csodáló édesanyához fordult.

– Hóember Marcit Ádám rajzolta a nagyszünetben. Nem tudott kimenni a teremből a csizma miatt. Tehetséges, ügyes gyermek.

– Igen, amíg az apja élt, ő foglalkozott vele. De most ….

– Most is kell vele foglalkozni, nagyon igényli a kisfiú. Talán írassa be a gyermeket egy rajzszakköre. Tessék – nyújtotta át a fénykép egy példányát az édesanyának.

– Hetek óta nem láttam ilyen boldognak a fiamat! – mesélte az édesanya látva a kisfiú vidám mosolyát az osztálytársai között. Ádám melléjük ért, büszkén nézte a hóemberét.

– Anya látod, Gabi néni megengedte, hogy odarajzoljam a hóembert és el is neveztük Marcinak!

– És ezentúl te leszel a terem díszítéséért a felelős!  - egészítette ki Gabi néni a beszámolót.

– Hűha, ez komoly feladat! – guggolt le fia mellé az édesanyja. – Akkor mától készülnöd kell! Mit szólnál hozzá, ha rajzszakkörre járnál?

– Mehetek? – kérdezte a kisfiú csillogó szemmel. Mellettük egy kislány is megkérdezte az anyukáját:

– Anya, mehetek én is! Ilyen hóembert akarok én is rajzolni! – visította.

Ádám felé fordult:

– Megtanítalak, ez nem nehéz! – nyugtatta, a szülők mosolya kíséretében.

 Ádám attól a naptól kezdve egyre nagyobb kedvvel ment iskolába és a szakkörre. Még előfordult, hogy nem tudtak időben beszerezni egy-két felszerelést, esetleg édesanyjának nem volt mindenre pénze, de a színes ceruza mindig a keze ügyében volt, és ha szomorúnak érezte magát, felrajzolta a füzetére Hóember Marcit, aki mindig vele tartott.