A lemenő nap árnyékában - XI. fejezet
XI. fejezet 1. rész A politika mindig kiismerhetetlen volt számomra. A háttérben folyó tárgyalások, alkudozások, szerződéskötések még azok előtt is titokban maradtak, akik pedig nagyon figyeltek. Minden, számomra elérhető forrást figyeltem, de nem tudtam megfejteni, milyen feltételekkel kötötték meg a szerződést. Szépen adagolták a népnek a híreket. Csak azt vettük észre, hogy már nem szajkózzák a spórolásra és takarékosságra felhívó reklámokat, egyre kevesebbet beszélnek arról, hogy a föld ásványi anyag készlete kimerülőben van. Hiszen nem is az volt kimerülőben, hanem a fehérek által ellenőrzött területek készletei. Ismét tudtunk burgonyát, paradicsomot venni a piacon, a zöldségek árai csökkentek. Pedzegetni kezdték a tantervmódosítást, elsiklottak a fajelmélet óra fontossága felett, megjelentek a világtérképek az üzletekben. Az egyetemen előrehozott vizsgákkal befejeztem a történelem szakot és a szociálpedagógia első félévét. Bátyám bíztatására azonnal bejelentkeztem a következő félévre, cserébe megkértem, kezdjen el nyelvet tanulni velem. Meglepte a kérésem, engem meg az, hogy szót fogadott. Valamiért nem kételkedett a szavamban, pedig én magam is csak reménykedtem, hogy valóban sikerül minden, és béke lesz. Furcsa érzés volt, amikor a lakásuk nappalijában leült mellém egy füzettel és a peremvidékiek nyelvét kezdte ismételgetni. Elöntötte a könny a szememet, ahogy eszembe jutott az altiszt barna szeme, követelőző tekintete, mikor rá akart venni, hogy minél gyorsabban tanuljam meg az alapszavakat. Azokat a kifejezéseket sosem felejtettem el, bár nyelvtudásom még mindig gyenge volt. De akkor, ott a bátyámmal ismét nekiálltunk tanulni. A szürke zubbonyos nem jelentkezett, bár Monica sokszor olyan kérdésekkel állt elő, ami arról győzött meg, még mindig jelent rólam. Már nem is nagyon titkolta, hogy minden tudni akar. A babáról egyfolytában faggatott. Tudni akarta, ki az orvosom, védőnőm, mikor megyek vizsgálatra, mikor, milyenek az eredmények. Így már a következő vizsgálatnál szóltunk az orvosnak, aki felvitte az adataimat a központi rendszerbe. Alexet hivatalosan is bejegyezték, mint hamarosan megszületendő gyermeket. Ezer kérdés merült fel az orvosban is az apjáról, de nem kapott választ. Azt állítottam, futó kapcsolat volt. Annyira csúnyán nézett rám, hogy elpirultam és szégyenérzetem lett. Pedig tudtam, az altiszt nem futó kapcsolat volt. Arra az együttlétre mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy futó, érzelemmentes együttlét volt. Ha eszembe jutott az a néhány nap igencsak vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba, de az altisztre gondolva, boldog, melegséggel teli érzés uralkodott el rajtam. És szomorúság. Hiányzott. Az a néhány nap mindent megváltoztatott bennem. Az a néhány boldog pillanat, az a beszélgetés a nappaliban, miközben a hajammal játszott és én a vállára hajtottam a fejem… Hát erről nem beszélhettem sem Monicának, sem az orvosnak, de még a családomnak sem. Talán egyszer, Alexnek, igen.Monica felvetette az Erickel való kapcsolatomat is, szerette volna megtudni, szoktam-e beszélni a srácról bárkinek, keresem-e őt, nem-e ő a gyermek apja, már tudtam, hogy ő a valódi besúgó. Játszottam a szerepemet és bíztam abban, hogy ezzel megelégednek. Eric amúgy sem keresett, így sokat nem kellett hazudnom Monicának. Semmit nem tudtam a fiúról és a régi társaságomról, csak annyit, amennyit még Erica és Tom elmondott az étteremben. Úgy tűnt, elnyelte őket a föld, vagy beálltak a rendszer által megkövetelt rendbe, bár ez eléggé hihetetlen volt számomra. Gyorsan telt az idő. A hasam nőtt, a gyermek lubickolt a pocakomban. Akkorákat rúgott, hogy már-már fájdalmas volt. Erica etetett, mindenféle jóval, és mivel a piacon is egyre többféle gyümölcsöt lehetett kapni, a húsellátás is helyreállt, súlyom szépen gyarapodott, már több mint tizenöt kilogrammot szedtem fel, amikorra az orvos is, a védőnő is elégedett lett velem. Minden adatunk, laborunk rendben volt, a gyermek szépen fejlődött. Ráadásul semmilyen problémát nem okozott, a terhességem alatt végig tudtam dolgozni, tanulni, az egyetemi órákból sem kellett kihagynom sokat. Az emberek kedvesek voltak velem, nagy pocakom utat tört a tömegközlekedési eszközökön, az áruházakban, a piacon. Élveztem, hogy figyelnek rám, csak azt nem szerettem, ha az apáról kérdeztek. Ilyenkor elhallgattam, hagytam, hogy azt gondoljanak, amit szeretnének. Voltak elképzelések arról, hogy mi történt velem, suttogtak az egyetemen is, munkahelyemen is, de nem érdekelt. Boldognak éreztem magam. Mennyire volt ez normális? Néha elgondolkoztam rajta, biztos megtörtént-e velem mindazok a szörnyűségek, amik rémálmomban elő-előjöttek. Mivel senkivel nem beszélhettem erről, néha felrémlett, hogy talán mindaz, nem igaz. De a pecsét a csuklómon még látszott, Alex a pocakomban rugdosott és egy barna szempár kísért, amikor lecsuktam a szemem.Az aggodalom sem csökkent bennem. A szürke zubbonyos nem jelentkezett, de mégsem gondoltam, hogy ennyi volt, és már nem fog megzsarolni valamivel. Az altisztről sem tudtam továbbra sem semmilyen információt. Monica mégis ott volt, így épp ő volt az, aki miatt állandóan figyeltem a szavaimra, óvatosan interneteztem és óvtam a születendő gyermeket. Megpróbáltam rávenni az orvosomat az otthonszülésre. Aztán Ericát arra, hogy nem kell a szüléshez orvos. Egyik sem sikerült, így amikor a gyermek jelezte, hogy elege van a benti létből, aggódva vonultam be a kórházba. Erica és a bátyám végig velem voltak, nyugtattak, és amikor a kisfiam megszületett, a sógornőm ment a gyermeket gondozó nővérrel, egy pillanatig nem tévesztette szem elől őt. És nem történt semmi gond. Három nap múlva otthon voltunk, én és Alexander, egészségesen, boldogan, megnyugodva. Alexander fehér bőre, barna szemei megnyugtatták a családot. Szőke kisfiam a család kedvence lett, napok alatt belopta mindenki szívébe magát. Kivéve apáméba. Ő haragudott rá. Mert egy olyan emléket idézett benne, amikor talán máshogy kellett volna viselkednie. Amikor tehetetlen volt és az ő, imádott Központja nem állt mellé, nem mentette meg a lányát. Egyre biztosabb voltam abban, hogy ő mindent tudott arról, ami történt. Azt, hogy a barátaimmal mit műveltünk még annak idején, az egyetemen, majd a peremvidéken, és azt is, hol voltam öt napig. Tudta, de nem tudott semmit sem tenni ellene. Ezért haragudott Alexre. A gyermek azonban semmiről sem tehetett. A rendszert pedig már nem érdekeltem, úgy látszott, a szürke zubbonyos örökre eltűnt. 2. rész – Itthon van! – közölte az öreg, amikor leült velem szembe az asztalhoz. A kocsma semmit nem változott, az öreg idősebbnek tűnt, én pedig örültem, hogy széken ülők, különben elszédültem volna a hír hallatán.– Hogy érti ezt? – kérdeztem vissza.– Mit nem ért? – bámult rám a férfi. – Itthon van, a Fővárosban!– Él! – fogtam fel végre, és megkönnyebbülten sóhajtottam.– Még! – húzta el a száját az öreg. – Még él. De el akarják ítélni és ki fogják végezni!– Tessék? Miért? Ki ítéli el? Miről beszél? – zúdítottam rá a kérdéseimet.– Maga semmiről nem tud? – kérdezett vissza az öreg, és most ő sóhajtott fel. – Mondtam a múltkor, hogy oda fogják dobni koncnak! A békekötés része volt, hogy a gyilkosokat kiadják! Hát kiadták őt is, hiszen ő a „Hóhér”!– A Központ embere! Több száz embert mentett meg! – értetlenkedtem. Az öreg úgy bámult rám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna.– Maga hol élt eddig? A múltkor még normális volt! Mi történt? – kérdezte felháborodva. – Nem érti, hogy nem állnak ki mellette? A Központ nem mondhatja, hogy az ő embere, mert azzal bevallaná, hogy tudott a mészárlásról, tudott a bázisokról, ahol gázkamrában vagy fegyverrel ölték meg a fehéreket és a peremvidékieket! Nem fogják bevallani, hogy hónapokig tűrték a tömeggyilkosságokat! Ez politika! Védi mindegyik magát!– Te jó ég! – ennyi volt, amit akkor mondani tudtam. Bámultam az öregre, ő meg maga elé.– Ráadásul – szólalt meg egy idő után – nagyon rossz állapotban van. Az utolsó napokon a bázisvezető úgy döntött, minden foglyot azonnal megölet. Azokat is, akiket addig csak dolgoztattak. Nem tudott senkit kimenteni már. Ezt nem bírja feldolgozni. Azt mondta, megérdemli a halált.– Beszélt vele? – kérdeztem csodálkozva. – Hogy jutott be hozzá?– Az apja vagyok – mondta úgy, mintha tudnom kellett volna róla. – Egyszer bemehettem hozzá – folytatta. – Egy nyikhaj ügyvédje van, aki ennyit tudott elintézni. De szóba sem akart velem állni a fiam.Kábultan bámultam az öregre. A gyermekem nagyapjával beszélgettem. És Alexander apja él. Az az ember, aki megmentette az életemet. Ha semmi más nem történt volna, akkor sem tartottam volna igazságosnak ezt az eljárást. De a szemem láttára mentett meg másik húsz embert, mikor visszavezényelte őket a kisbuszra és egy szőke lányt, akit a bázisvezető szinte halálra kínzott.– Meg van még a notesz? – kérdeztem hirtelen. – Kérem a neveket, és az ügyvéd elérhetőségét! – mondtam határozottan. Az öreg rám nézett, láthatta rajtam, hogy újra a régi vagyok, bólintott és felállt. Egy perc múlva egy fiatal lány fekete italt tett elém, és egy tányér ételt. Nem tudtam mi az, de nem kívántam. Eltoltam magamtól, miközben gondolkoztam, hogyan tovább. Nem tudtam semmit az altisztről, csak hallottam, hogy a béketárgyalás része a bűnösök kiadatása. Annyit tudtam, hogy megkezdődött a déli táborok felszámolása és a tiszteket a peremvidékiek átadták a Központnak. Azért jöttem el, hogy megtudjam él-e még. Erre a fordulatra egyszerűen nem számítottam. Sőt, semmire nem számítottam. Alex lekötött, nehéz volt a gyermeknevelés, az egész életemet átszervezte a gyermek. Élveztem, imádtam, de más lett az életem. Segítettek a bátyámék, de mégis. Sokkal kevesebb időm volt arra, hogy magammal törődjek, gondolkozzak, a múlton rágódjak, vagy a jelen félelmein. A szürke zubbonyos nem jelentkezett, Monica is el-elmaradt, ahogy egyre kevesebb időt töltöttem én is csevegéssel, olvasással. A gyermeknek éltem, ami szabad időm volt, vele töltöttem.– Egyen! – szólt rám az öreg, amikor visszatért az asztalomhoz. Egy kedves szava sem volt, utasításszerűen társalgott, de a jó szándék mégis benne volt. Szinte elém tolta a tányért. Kezembe fogtam a villát és elkezdtem enni az ételt. Valami savanykás káposztaféle volt, nem tudtam, mi az, de kellemes íze végül is meghozta az étvágyamat. Az öreg közben csendesen beszámolt arról, hogy nincs sok név a noteszben, mert nem mindenkinek volt irata, volt olyan, aki csak eljött a pénztárcájáért, ékszeréért, de nem árulta el neki a nevét. Mindegyik félt, a legtöbb még beszélni sem volt hajlandó, azt sem merte elmondani, hogy akitől a falu nevét tudja, arról mit tud.– Féltek beszélni! A gyávák! A Központ emberei mindenkit megfélemlítettek, volt, akit bezártak. Tudok arról, hogy egy busznyi embert találtak a Központ határ-rendészei az erdőben, de egyikük sem tudta megmondani, hogy kerültek oda. Látták a tábort, aztán valaki visszafordíttatta a buszt és kész. Nekik is hallgatniuk kellett! – dühöngött, és átadta a másolatokat. Úgy tűnt, készült erre a lehetőségre.– Van még valaki, aki szólt, hogy segít, mint ahogy én is?– Egy férfi. Egy idősebb, valami műszerész. Ő több napot volt a fiammal, állítólag bevitte magához dolgoztatás címén. Egy hete járt itt, neki is átadtam mindent. Itt a címe! – mutatta meg. – A magáét nem adtam meg neki, nem tudtam, fog-e jönni, mer-e még bármit tenni. De a neve, címe a listában van, elvileg magára találhat.– Megteszem, amit tudok – ígértem, befejezve az ételt. – Nem tudom, mit etetett velem, de finom volt.– Ha visszajön, megmondom az étel nevét! Még a receptjét is megkaphatja – felállt, elgondolkozva rám nézett. – Magában bízom. Látszik magán, hogy akaratos, határozott, célratörő. Bárcsak ilyen lenne az ügyvédje is!Nem tudtam, mit válaszoljak. Szerettem volna, hogy igaza legyen, és olyan erős tudnék lenni, ahogy ő gondolja. Felvettem a másolt lapokat és az ügyvéd névjegykártyáját az asztalról, majd kimentem a kocsmából. Ideáig senki nem követett, de azt nem tudhattam, hogy az öreget figyelik-e. Elmentem a barlangig, a tömegben megnéztem végre a fényeket. Most nem volt olyan hideg, mint legutóbb, így hajlandó voltam várakozni, beszélgetni a körülöttem állókkal. Valaki mellettem azt állította, hogy ezek az orosz medve fényei. Nem is értettem mit mond, mások helyeseltek. De a fények szépek voltak, még sosem láttam ilyet. Eszembe jutott, hogy Alexandernek is biztos tetszeni fog, amikor elhozom ide őt. És bemutatom neki a nagyapját. Vajon erre bármikor sor fog kerülni? Vajon egy nap kimondhatom, hogy az ő gyermeke? A tömeggel visszaindultam a bérelt autóig, majd elindultam északnak. Úgy tűnt, senki nem követ. Üres volt az autópálya. Letértem az első nagyvárosban, kerestem egy internet-kávézót, beszkeneltettem a listát, e-mail-en elküldtem több címre, másolatokat készíttettem róla és három példányt postára adtam. Az egyiket magamnak, a másodikat az ügyvédnek, a harmadikat a könyvtárnak, ahol dolgozom. Erica annak idején, Alex születése előtt azt javasolta, a nyilvánosságot hívjam segítségül. Úgy döntöttem, most is azt fogom tenni. 3. rész Tom, a bátyám, harmincöt éves, magyar szakos, egyetemi tanár volt. Erica velem egyidős, informatikát tanított. Mindketten egyszerű, kedves, gyermekszerető emberek voltak, akikről tudtam, hogy szeretnek és megértenek engem. Alexet szeretettel fogadták és segítettek a nevelésében. A gyermek mindkettőjüket szerette, úgy éltünk együtt, mint egy nagy család. Sem a terhességem idején, sem később nem kérdezték, ki az apja, honnan van a gyermek. Tudták, valamiért hallgatnom kell. De ez eddig tartott. Most beszélnem kellett velük. Féltem ettől a pillanattól. Mit fognak megérteni? És mit mondjak el? Gondolkoztam sokat, hogy csak a legszükségesebbet, azt, hogy milyen érzéseim voltak a gyermek apja iránt, akit ki akarok most menteni, és amihez az ő segítségüket kérem. És amivel őket is veszélybe sodorhatom. De igazságos lenne ez? És mit szólnának, mikor utólag megtudnák, hogy egy Hóhér „becenevű” fazonról meséltem minden szépet és jót? Akitől az egész tábor retteget? Mit mondjak nekik?Leültettem őket a nappaliba, miután Alexander elaludt, és elmondtam mindent. Az elejétől. Azt is, amit még Eric-kel csináltunk, a peremvidék vendégeként. Aztán beszámoltam az elrablásomról. A bázisban történt dolgokról. Mindenről, amire csak emlékeztem. Az összes pofonról, verésről, a lányról, a bázis vezetőjéről, az erőszakról, a szerelemről, a félelemről, mindenről. Erica sápadozott, de nem szólt, a bátyám néhány mondatomnál ökölbe szorította a kezét. Elmondtam nekik azt is, ami azóta történt, és nem tudhattak róla. Az öregről, a Központ jelenlegi politikájáról, a listáról. És elmondtam a tervemet: elmegyek az ügyvédhez és tanúskodok, ha kell, az altiszt mellett. Megkeresem a többi embert, és megmentjük őt, ahogy ő is megmentett minket.Aztán elhallgattam. Ők sem szóltak egy ideig. Ültünk egymással szemben, újra és újra átgondoltam a múltat, gondolkoztam, nem hagytam-e ki valamit. Szinte újra átéltem a történetet. Azt sem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy egyáltalán beszélhettem ezekről a dolgokról és róla. Megkönnyebbültem, ahogy minden előjött és kibeszéltem magamból. Éreztem, hogy egy óriási súly szűnt meg bennem. Kimondtam, hogy beleszerettem, hogy övé a gyermek és azt is, hogy ő nem tud sem rólam már, sem a gyermekről. Fájt, de kimondtam. Jól esett kimondani.Erica törte meg a csendet:– Jól értettem, megtartottad annak a gyermekét, aki megerőszakolt?Nem válaszoltam.– Lehet, hogy kihozott onnan, de ez egy állat! Aki képes nőt verni, bármiért is, az nem ember! – folytatta. Nem akartam vitába szállni vele.– Ebbe voltál olyan fene nagy szerelmes, hogy hetekig nem tértél magadhoz? – kiáltotta rám dühét. – Megőrülök! – felállt és kiviharzott a szobából.– Mindjárt lenyugszik! – szólalt meg a bátyám. Bólintottam, tudtam, hogy sokkolni fogja a lány érzékeny lelkét mindaz, amit hallania kell tőlem. Erica visszajött, leült az előbbi helyére. Egy pohár víz volt a kezében, iszogatta, megnyugodott ez idő alatt.– Tényleg nem volt neki más lehetősége? Csak hogy rendszeresen verjen és megerőszakoljon? – kérdezte.– Hallottam egy lány sikolyait éjjel, láttam összeverve. Többször hallottam a fegyverropogást és az azt követő csatakiáltásokat. Olyankor embereket öltek. Szerinted, ki hitte volna el neki, hogy a nála lévő embereket agyonveri, ha rajtam nincsenek kék-zöld foltok? Halottak közé dugott el, úgy jutottam ki! – Ezt az előbb elfelejtettem, hát most elmondtam. Ericának nem hiányzott még ez az információ is.– És ezzel akarsz együtt élni? – kérdezte, teljesen kiakadva.– Nem! – válaszoltam határozottan. – Meg akarom menteni! Eddig azt hittem, hogy halott, vagy nagy valószínűséggel, az lesz rövidesen. Alexander az én fiam, én vállaltam őt, és azt is, hogyha kell, egyedül felnevelem. Nem férjet akarok és apát, de megmentette az életemet! Nem hagyhatom, hogy elítéljék emberölésért, mikor senkit nem ölt meg!– Vagy úgy gondolod, hogy nem ölt meg senkit – javította ki a bátyám az állításomat. Bólintottam, úgy gondoltam. – Ha jól értem, semmit nem tudsz róla! Ki ő, honnan jött, mit csinált?– Talán katona volt, nem tudom. Azt mondta, önvédelmi harcot tanít, gondolom, valahonnan megtanulta. Az apja említette, hogy volt egy felesége, aki meghalt, és ezután döntött úgy, hogy nincs értelme élnie, ezért bevállalta ezt a feladatot. Ami azért valljuk be, nagyon veszélyes volt.– Lehet, kinyírta az asszonyt – elmélkedett Erica, majd rám nézve elmosolyodott. – Bocs!– Akkor gondolkozzunk! – sóhajtott fel a bátyám. Hátradőlt és átölelte Erica vállát, mintegy belevonva az értelmes beszélgetésbe.– Elmész az ügyvédhez, beszélsz vele és kideríted, mit tud, mire alkalmas. Ettől függetlenül felvesszük azzal a férfival a kapcsolatot, aki kapott még listát, hogy tudjuk, ő mit intézett. Ha kell, végigkeressük az embereket! Én írok egy cikket ma éjjel, azt elküldjük minden újságnak. Kell a nyilvánosság, az segít!– Én küldöm el, téged nem keverünk bele! – szóltam közbe, bólintott, majd folytatta. – Szóval bevonjuk a közvéleményt. Anyáéknak bejelentjük, hogy felújítjuk ezt a lakást, és mivel Era gyermeket vár, Alexszel együtt átköltöznek hozzájuk holnap estétől.– Gyermeket vársz? – kérdeztem meglepődve. Era mosolyogva bólintott.– Még pár hetes. Nem akartuk addig mondani, amíg nem teljesen biztos.– Teljesen mindegy – szólt közbe Tom. – Erre hivatkozunk és mentek.– Apám mellé Alexander? Nem tudom! – aggódtam, hiszen apám nem rajongott a gyermekért. Ő úgy tudta, erőszakból született és én nem is mondtam neki az ellenkezőjét.– Lehet, hogy van ellenérzése vele szembe, de megvédi. És ha valaki meg tudja őket védeni, az az apánk!– Költözz te is oda, maradok én itt egyedül – javasoltam. – Aztán ha baj lesz, ugye, felnevelitek? – kérdeztem félénken. Era szeme elkerekedett, Tom elhúzta a száját.– Lehet, hogy nem vagyok olyan erős, mint az a fickó, de ha itt vagyok veled, az már védelmet jelent számodra! – mondta kissé sértődötten. – Egyébként meg a te gyereked, neveld fel te! – közölte. Elmosolyodtam, hisz ez olyan férfias, érzelemmentesnek tűnő, érzelemgazdag mondat volt. Bólintottam. Tom átült az íróasztalához. Era elgondolkozva nézett rám.– Hihetetlen, mit bírtál ki és még csak nem is beszéltél róla!– Ő kért rá! Azt mondta, ha beszélek, lebuktatom!Erica bólintott, de nem válaszolt semmit.– Ne haragudj rám! – kértem. – Mindent elkövetek, hogy a bátyám kimaradjon ebből és ne legyen semmi baja.– Ezt ajánlom is neked! – szólt halkan, rám emelve a tekintetét. – Én nem vagyok olyan erős, mint te. Én nem bírtam volna ki, ha megvernek és megerőszakolnak. Beleőrültem volna ott, azonnal. És nem lennék képes egy ilyen alak iránt bármi érzelmet kimutatni. Még hálát sem. Egy papírfecnit sem tennék érte arrébb! De az biztos, hogy nem vagyok képes egyedül felnevelni sem egy, sem két gyermeket, tehát mindkettőtökre szükségem van! – mondta szomorúan mosolyogva, előrehajolt, átölelt. Láttam, hogy a bátyám hátranézett az asztalától, és ő is elmosolyodik, ahogy meglát minket.
