A lemenő nap árnyékában - X. fejezet
X. fejezet 1. rész Domanov olyan kisebb falu, amelynek egy utcája, talán tíz háza, egy boltja és egy kocsmája volt. Lehetetlennek tűnt feltűnés nélkül megérkezni. Rám bámultak, ahogy az autóval megálltam, de tovább is léptek, mintha hozzá lennének szokva a turistákhoz. Betértem a kocsmába, ahol a falu nagyságához képest sok ember beszélgetett, iszogatott, de találtam helyet. Leültem az egyik fal melletti asztalhoz és vártam. Sokat nem kellett, hamar jött egy idős férfi, kezembe nyomta az étlapot, miközben alaposan megnézett magának. Már kérdeztem volna, mikor határozottan rám szólt:– Rendeljen!Bólintottam, ő is, ellépett az asztalomtól. Fura volt a keménysége, de hát ki tudja, idős volt, sok a munka is. Így átolvastam az étlapot, és meglepődve tapasztaltam, milyen sok ételt kínálnak, ráadásul jó részüket nem is ismertem. Kiválasztottam egy ismeretlent a kész ételek közül, és vártam vissza a pincért. Néztem az embereket, volt, akik ettek, de egy részük olvasott, beszélgetett, térképet nézett. Meglepődtem, hiszen azon kívül, hogy megnéztem az autóstérképen, hol van a falu, semmilyen más infót nem kerestem róla. Nem is volt időm, azt kellett kitalálnom, hogy mit hazudok Ericának, a bátyámat hogy nyugtatom meg, hogy rázom le a tegnap reggel rám mászott megfigyelőmet. Egy fiatal srác volt, állandóan ott lebzselt a lakás, a bolt, az egyetem körül, ahol én is. Nem volt nehéz kiszúrni, főleg azért, mert ahányszor meglátott, zavartan rám mosolygott. Simán leráztam. Közben arra is volt időm, hogy elintéztem az álláslehetőséget is. Boldog voltam, mert azonnal felvettek, tetszettem nekik, azt mondták, szimpatikus vagyok számukra, így jövő héttől kezdhettem a munkát. Kisegítő munka volt, de az nem számított. Egy könyvtár mélyére bújhattam el és bíztam abban, hogy ott utána olvashatok a babával kapcsolatos dolgoknak, találok nyelvkönyvet, és talán feltűnés nélkül internetezhetek is.– Tessék! – lépett hozzám vissza az idős férfi, kérés nélkül elém tett egy adag ételt és egy csomó színes papírt. – A barlangot éjszaka érdemes megnézni, akkor látszanak a fények – közölte. – Elég ennyi prospektus? – kérdezte. – Ezek az ingyenesek.– Nem elég! – mondtam hirtelen ötlettel. – Minden érdekel! – jelentettem ki és magam elé húztam az ételt. Az öreg ismét bólintott, magamra hagyott. Érdekes, savanykás ízű levest kaptam, megettem, jól is esett. Mire elfogyott, az öreg visszajött, újabb adag papírral és étellel a kezében. Most nem szólt hozzám, mindent elém tett, elvette az üres tányért.– Nem kell úgy sietni, van időnk! – morogta, bólintottam, lassabban álltam neki az újabb adag ételnek. Ezt sem ismertem, valami zöldséges tészta lehetett, az íze finom volt. Nem bírtam megenni, így egy idő után olvasgatni kezdtem az elém hordott prospektusokat. Megtudtam, hogy van egy barlang a közelben, ahol éjszaka az északi fény hatására különleges fényjátékok láthatóak. Egyesek szerint isteni eredetű, más írások szerint egyszerű természeti jelenség volt. Most már értettem, miért van a kocsmában olyan sok ember és miért nem voltam érdekes a helyiek szemében. A kocsma lassan csendesedett, ahogy a prospektusok és a tészta végére értem, szinte kiürült. Az idős férfi szolgált ki mindenkit, éltes kora ellenére gyorsan végezte munkáját, mindenkivel beszélgetett, egész jó kedélyűnek tűnt, ahhoz képest, ahogy velem beszélt. Mikor végre rám is volt ideje, elvette a tányért, elvonult vele, majd egy pohár itallal jelent meg. Letette elém, de le is ült velem szembe.– Fizetne? –– kérdezte és átnyúlva az asztalon, szinte észrevétlenül tette le elém egykori pénztárcámat és irataimat.– Még ráérek, ha ön is – mondtam és számhoz emeltem az italt, miközben az iratokra rádobtam néhány reklámújságot. Az öreg hátra nézett, a kocsmában, a még asztalnál beszélgető három férfira és bólintott.– Helyiek! – mondta és tudtam, végre beszélhetünk.– Él még? – kérdeztem halkan.– Két napja még élt – válaszolt ő is csendesen. – Legalábbis azt mondják.– Tud azokról valamit, akiket kihozott? Neveket, címeket?– Minek az magának? – hökkent meg.– Hogy meg tudjam majd védeni, ha más nem teszi.– Szóval tud erről is. – Elismeréssel nézett rám, pedig valójában semmiről nem tudtam. Csak egy megérzés volt abból, amit a szürke zubbonyos mondott. – Van egy notesz – mondta halkan az öreg. – Másolatban odaadom, ha olyan lesz a helyzet.– Hogy hívják? – kérdeztem felbátorodva. Meglepődött a kérdésemen, de mégis válaszolt.– Vlagyimir. Vlagyimir Alexander Gyenyiszov.– Szláv? – csodálkoztam. Az öreg bólintott.– Orosz. Fehérorosz, ha már ennyire érdekli.– Katona?– Az anyakönyvi kivonatát nem akarja látni? – kérdezett vissza. – Itt akar aludni? Van szállás.– Akarjak? – kérdeztem, nem nagyon terveztem.– Legfeljebb a barlang miatt.– Az nem érdekel. Tud még valamit róla?– Él, magának ez nem elég?– Kijön?– Nem hiszem – vállat vont – Amíg tud ott kezdeni valamit, addig nem. Nincs miért.– Ezt hogy érti?– Azért ment be, mert már nem volt miért élnie. Miután meghalt a felesége, nem akart élni. Szóval nem fog kijönni. De ha bekövetkezik a béke, ezek oda fogják dobni koncnak!– Ezért kell a notesz! – vágtam rá. Ugyanazt mondta, amit a szürke.– Akkor még találkozunk.Bólintottam. Ő is, összeszedte az asztalról a prospektusokat, egy adagot nekem hagyott.– Azt vigye magával. Ilyen itt mindenki kezében van. Menjen át a falun, balra le a földúton, ott a barlang. Nézze meg, bár semmi különös. Csak a népek azt hiszik, mert kell nekik a szenzáció. De nézze meg, hogy lássák: ott volt.Ismét intettem a fejemmel elfogadva ajánlatát és fizetni akartam az ebédet, de elutasította a pénzt. Felállt, el sem köszönt tőlem. Megittam az elém tett folyadékot, amiről kiderült számomra, hogy fekete bodza lé, aztán autóba ültem és elindultam a barlang felé. Sok autó és ember állt a bejáratnál. Egyre sötétedett és hűvösebb lett az idő. Az emberek beszélgettek egymással, mutogatták a prospektusokban talált képeket, találgatták, vajon mi van valójában a barlangban. Nem tudtam azonosulni az izgalmukkal, kedvem pedig nem volt ahhoz, hogy fényekre várjak a hideg éjszakában, ezért megfordultam és visszamentem az úton. Három autókölcsönzőn keresztül jutottam ide, úgy is mentem vissza a Fővárosba. Estére értem haza, köszöntem a bátyámnak, megettem, amit Erica elém tett, elmondtam, hogy állást szereztem és bevonultam a szobámba. A magam csendességében vettem elő a rég látott irataimat. Elöntöttek az emlékei annak az éjszakának, amikor elvették tőlem, amikor először találkoztam vele. Az iratok mellett ott volt a pénztárcám és a jegygyűrű is. Semmi más, se egy üzenet, se egy tárgy. Valamit vártam, de semmi mást nem kaptam. Kissé csalódott voltam, de mégis, a hír, hogy él, hogy már tudom a nevét, hogy valóban volt felesége, de már rég meghalt, tehát a szürke zubbonyos megint hazudott, megnyugtatott.– Él az apád! – közöltem a pocakommal. Tudtam, hogy ez időleges, de mégis örültem neki. És már azt is tudtam, hogy fogják hívni a gyermekemet: Alex, akár lány lesz, akár fiú. 2. rész Egyre jobban éreztem magam. Most úgy gondoltam, van értelme az életemnek. Hiszen nő bennem egy élet. Egy gyermek, akinek senkije nincs csak én. És aki az én felelősségem. Végigolvastam a könyvtár mélyén az összes fellelhető babáról szóló könyvet, aminek az lett az eredménye, hogy aggódni kezdtem. Annyi ellenőrző vizsgálaton kellett volna már átesnem! Vérvételen, ultrahangon, színhang-ellenőrzésen! Ezeket mind kihagytam, a súlyomra sem voltam képes vigyázni, egyszerűen nem volt étvágyam. Gyümölcshöz alig tudtam hozzájutni, amikhez igen, arról nem tudtam, milyen permetezőszerrel tartósítják, így inkább kerültem őket. Almát ettem sokat, az legalább a közelben termett és télen is lehetett kapni. Azzal vigasztaltam magam, hogy a történelem folyamán rengeteg gyermek született állandó orvosi felügyelet nélkül, sőt, a nomád népeknél talán még mindig így van. Alexnek pedig semmi baja nem lehet, hiszen én egészséges vagyok, az altiszt is annak tűnt, mióta tudok róla, imádom őt, hát hogy érhetné baj!A vizsgák gyorsan mentek, sikerültek. A karácsonyt nagy családi rendezvényként kellett megélnem, de túléltem. A munka egyszerű volt. Bejött a számításom, olvasgathattam könyveket, más neve alatt interneteztem. Eldöntöttem, tanári diplomát szerzek, így beiratkoztam keresztfélévre szociálpedagógus szakra. A család örült, én számolgattam, meddig lehet még titkolni a kicsit. Azzal a lánnyal, akivel többször összefutottam, egész jól összebarátkoztunk, együtt készítettük el a tételeket, jött ő is a szociál-pedagógiára, megosztotta velem a magánéletét, a gondolatait. Nem mertem neki sem beszélni sokat magamról. Valahogy a félelem belém égett. Nem hisztiztem és nem voltam paranoiás, legalábbis azt gondoltam, hogy nem, de mégis meggondoltam minden mondatomat, letöröltem minden közösségi oldalról a nevemet, a régi blogokat, ha saját néven jelentkeztem be, kitöröltem magam után az előzményeket. Sok cikket elolvastam a biztonságos netezés és számítógép–használatról, a titkos szolgálat munkájáról. Egyszerűen úgy éreztem, muszáj óvatosnak lennem.A szürke zubbonyos úgy tűnt, egy dologban igazat mondott. Egyre több hír szólt arról, hogy az európai kultúra megmentése érdekében nem szükséges körbebástyázni magunkat, a sokszínűség akár a fejlődés előmozdításához is vezethet. A peremvidék nyíltan felvállalta egységét, szavazást tartottak, vezetőket választottak. A Központ elismerte a peremvidék önállóságát, sőt, tárgyalásba kezdtek a határok megnyitásáról. Egyre kevesebb friss élelmiszerünk volt. Két hónap telt el karácsony óta. Az emberek arról beszéltek, hogy az volt az utolsó ünnep, amikor kalácsot ehettünk.Az eltűnt emberek számát nyilvánosságra hozták. Hihetetlen botrány tört ki, az emberek felszólaltak, hidegháborúról beszéltek. Március végén megjelent az első peremvidéki írás arról, hogy náluk mi folyik, részletes beszámolót adtak az ellenségről, akik már nem a fehérek voltak, és nem is a déliek, hanem a vallási fanatikusok, akik a feketék dühös csoportjaival fogtak össze. Úgy tűnt, minden úgy történik, ahogy az altiszt megjósolta. Vajon honnan tudta? És vajon mi van vele? Semmit nem tudtam róla, nem is volt, kit kérdezzek. A faluba nem mentem újra, nem mertem menni, tudtam, figyelnek. Erica nem követett, ő csak otthon kérdezgette, hogy merre jártam, mivel foglalkozom, de a kissrác még fel-feltűnt, zavartan bámult rám. A szürke zubbonyos azonban nem került elő, pedig a világban történő változásokról, talán, ő tudott volna a legtöbbet mondani nekem, már ha akart volna bármiről is tájékoztatni. 3. rész Erica vacsora után jött be a szobámba. Kopogott, illedelmes volt, mint mindig, mióta velük éltem. Leült mellém az ágyra, ahol a tananyagom szétterítve hevert. Felém fordult, és határozottan közölte:– Holnap háromra van időpontom az orvosomhoz. Szeretném, ha velem jönnél.– Nem akarok pszichológushoz menni – jelentettem ki olyan kedvesen, ahogy csak képes voltam rá.– Szülész-nőgyógyász – mondta és folytatta is, nehogy közbe szóljak: – Az unokaöcsém vagy húgom. Nem bírom tovább nézni, hogy nem eszel rendesen, nem mész el vizsgálatokra, nem foglalkozol az egésszel!Meglepődtem kifakadásán. Erica nyugodt, csendes viselkedésére ez nem volt eddig jellemző. Kihúztam magam és nyugalmat erőltetve hangomra, válaszoltam:– Erica, nincs gyermek, nyugi!– Hülyének nézel? – kérdezte, egyre idegesebb lett. – Nő vagyok, és bár nem szültem még, látom rajtad a terhesség összes jelét. Ahogy viselkedsz, megállsz, fogod a derekad, simogatod a hasad önkéntelenül, kivirultál és már kerekedik a pocakod is!– Rendben! – sóhajtottam és úgy döntöttem, felveszem a kesztyűt. – Gyermeket várok, és nem engedem, hogy a barátaid megakadályozzák, hogy megszüljem! Nem megyek sehová veled, és elmondhatod nekik nyugodtan, hogy ez a baba meg fog születni!– Te kiről beszélsz? – kérdezte, úgy tűnt, meglepődött.– Sajnos nem szokott bemutatkozni a fazon! – gúnyolódtam, de azonnal meg is bántam. Erica nem ezt érdemelte, ha segített is a szürke zubbonyosnak a megfigyelésemben, akkor sem azért tette, hogy ártson nekem. Talán, hogy valakit védjen, és ez egész más. Meg is osztottam a lánnyal a gondolataimat: – Figyelj, tudom, hogy segítesz nekik a megfigyelésemben, de ez nem baj, nem bánt engem. Nem tudom, hogy megzsaroltak-e, a bátyám miatt vagy a családod miatt teszed, de ez nem probléma, megértem.– Hülye vagy? – kérdezte. Annyira őszinte volt a reakciója, hogy meglepődtem. – Azt gondolod, besúgó vagyok? – bámult rám felháborodva. – A szerelmem húga vagy! Soha nem tennék ilyet! – közölte sértődötten, és felpattant az ágyról. – Ezt képzelted rólam? – kérdezte még, és kiviharzott a szobámból. Csodálkozva néztem utána, nem ezt vártam. Persze, gondoltam, hogy tagad, de annyira meg volt lepődve és fel volt háborodva, hogy az attól teljesen őszintének tűnt. Magam elé bámulva gondoltam át, amit mondott. Ha nem ő, akkor ki? Kétségbeesés futott át a gondolataimon, mert eddig annyira megnyugtató volt, hogy tudtam, kivel kell óvatosan beszélnem. De ha nem ő, akkor ki?És az is ijesztő volt számomra, hogy elmondta, mennyire látszik rajtam, hogy babát várok. Ha így van, tudják a szürke kabátosok is. Vajon miért nem akadályozták meg? Vajon mire várnak? Kavarogtak bennem a gondolatok. Teljesen összezavarodtam. Végül felkeltem a jegyzeteim közül és kimentem a konyhába. Erica mosogatott, a bátyám a szobájukban tévézett, hallottam a hangokból, hogy híradót néz.– Ne haragudj rám! – kértem a sógornőmet. Elzárta a csapot, felém fordult és átölelt. Minden reakciója normális volt, ilyennek ismertem meg.– Te ne haragudj, nem lett volna szabad így beszélnem veled! – mondta és elnevette magát, ahogy elengedett. – Összevizeztelek teljesen, bocsi!Megtörölte a kezét és visszafordult hozzám.– Esküszöm neked mindenre, hogy sosem árulnálak el. Szeretem a bátyádat. Ő nem bocsátaná meg, ha ilyet tennék. És egyébként is, tisztellek azért, amit tettél, és azért, hogy azóta is hallgatsz! És most a babát is képes vagy vállalni, mert bár nem tehet róla, de micsoda körülmények között készült…– Csodálatos körülmények között készült! – nevettem el magam. – Valóban ennyire látszik?– Minden nap találkozunk, persze, hogy észreveszem! El kell menned orvoshoz, vizsgálatokra, ultrahangra, értsd meg, a baba miatt, muszáj!– Meg akarják ölni! – mondtam és leültem a konyhaasztalhoz, a székre. Mellém ült, láttam rajta, hogy nem tud mit mondani. – De ha nem te, akkor ki a besúgó?– Esküszöm, nem én! – ismételte. Elgondolkoztam, honnan tudhattak még a babáról akkor, amikor számomra is épp csak kiderült. A tesztet nagyon körültekintően vettem meg, annyira nem figyelhetnek, hogy akkor, ott lebukhattam volna. Aztán darabokra törtem szét a könyvtárban, utána pedig már ott volt a szürke zubbonyos. És Monica, aki azóta is mellettem van. Tehát Monica. Átgondoltam újra a helyzeteket, ahol megjelent és minden nyilvánvalóvá vált. Azt láthatta, amikor a könyvtárban azon a soron nézelődtem, ahol terhességről szóló könyvek voltak, a polcok mellett olvastam bele néhány könyvbe. Hiszen utána is ott volt, az egyetem kávézójába. És épp valakivel társalgott a net-en. Azóta is mennyit chat-el mellettem! És mennyit kérdez…– Biztos, hogy tudnak arról, hogy babát vársz? – kérdezte gondolataimba szólva Erica. Vállat vontam, fogalmam nem volt róla. Monicának egyszerű óvatosságból nem beszéltem a babáról, de ha azt mondja Era, hogy látszik rajtam… – Mert ha tudnak, és eddig nem tettek semmit, akkor feltehetőleg elfogadták, hogy van, nem gondolod?– Nem tudom – mondtam őszintén.– Nem is tudom, kikről beszélsz, és kiktől félsz, de ha annyira hatalmasak, akkor már rég megoldhatták volna, hogy ne légy terhes. Bármikor elkaphattak volna, kényszeríthettek volna, ki tudja. De semmit nem tettek, igaz? – gondolkozott hangosan. – Akkor meg ne aggódj! Gyere el velem holnap az orvoshoz! Én vagyok bejelentkezve, majd csak ott, a rendelőben mondjuk el neki, hogy te vagy a páciens. És mondd el a családnak, a szüleidnek, mindenkinek! A nyilvánosság meg fog védeni!Ebben volt logika. Eddig hallgattam, mert azt gondoltam, hogy a titkolózás megvéd. De így egyedül maradtam. Az elmúlt hónapokban nagyon egyedül. És ezt rosszul éltem meg, hiszen ember vagyok, társas lény. Szenvedtem attól, hogy titkok súlya nyomja a lelkem, hogy fecsegek mindenféléről, de ami valóban izgat, amiben segítségre lenne szükségem, amit szeretnék megosztani másokkal, arról hallgatnom kell. Tudtam, az altisztről továbbra sem beszélhetek, de egyébről miért ne?– Elmegyek veled holnap – döntöttem el. – Utána beszélek a családdal – folytattam, felé fordultam, átöleltem. – Köszönöm, hogy segítesz! És ne haragudj, amiért meggyanúsítottalak!– Tiszta lökött vagy! Tudd, hogy bennem és a bátyádba is megbízhatsz, mint saját magadban – mondta és felállt, folytatta a mosogatást. Néztem egy ideig, hogy milyen nyugodtan végzi a dolgát. Csodáltam őt. És irigyeltem. Volt munkája, szerelme, terve, szerette vezetni a háztartást, elfogadta a körülötte történő dolgokat. Csendes és nyugodt életet élt. Valahol, belül erre vágytam én is. 4. rész Ericának és a régi, baráti kapcsolatuknak köszönhettem, hogy az orvos nem jelentett fel a terhességem elhanyagolása miatt. Morogva bár, de kihagyta a központi rendszert is, megvizsgált, vért vett tőlem és ultrahangos 4D–s képet mutatott a babáról. Végül még örült is, hogy a kicsi és az anyja is egészséges. Lelkemre kötötte, hogy híznom kell, és rendesen megjelennem az ellenőrzéseken, aztán Ericára szólt, hogy ideje lenne, ha követné a példámat. Ígéretet tettünk mindketten, majd elhagytuk az orvosi rendelőt. Nem tudtam megmondani pontosan, hogy hiszek-e Erica őszinteségében vagy sem, de még az éjjel eldöntöttem, hogy ezen már nem lehet tovább törni a fejem. A lány tud mindenről, ha besúgó, akkor már a szürke zubbonyos is, ha nem, akkor is lehet, hogy teljesen mindegy, hiszen ahogy mondta, látszik rajtam.– Elmegyünk a Virágszál étterembe! – közölte Era, ő vezetett, így nem volt sok választásom. – Odajön a bátyád is, megebédelünk, és szépen elmondod neki, hogy babát vársz. Aztán pedig a családnak is, este.– Muszáj máris? – tiltakoztam.– Tom szeret téged! Azért nem vett feleségül még engem, mert nem tudta elképzelni az esküvőjét a kedvenc húga nélkül. Melletted áll, bízz benne!– Miért kell mindehhez étterem? – érdeklődtem tovább, de csak egy megnyugtató mosolyt kaptam. Pár perc múlva, tudtam, hogy miért kell nyilvánosság. A bátyám nyugodt, kedves stílusa egy pillanat alatt elpárolgott, mikor meghallotta a hírt.– Vetesd el! – közölte azonnal. Ledöbbentem, szólni sem tudtam.– Már nem lehet! – szólt közbe Erica.– Meg akarom tartani! – jelentettem ki. A bátyám teljesen kiakadt a hír hallatán.– És az apja, az az Eric?– Honnan tudsz Ericről? – lepődtem meg.– Felkeresett minket, mielőtt a kórházból szóltak, hogy ott vagy. Előtte pár nappal jött a srác és érdeklődött, nem-e tudunk rólad valamit, mert eltűntél! – magyarázta Erica.– Jópofa volt, hónapokig nem láttunk, pedig még kerestünk is, erre beállít a hírrel, hogy eltűntél. Szerettem volna felpofozni! – dühöngött Tom. – Azt gondoltam, veled van, hiszen abban a társaságban láttak téged utoljára. Erre közölte, hogy igen, együtt voltatok hónapokig, de elvesztett valahol és most fogalma nincs, hol vagy. Aztán megbeszéltük, hogy visszajön, segít keresni téged, de persze, azóta sem jelentkezett. Igaz, pár nap múlva már megtaláltalak a kórházban.– Nem ő a gyermek apja – nyugtattam meg, és nem mutattam ki, mennyire örülök annak, hogy Eric, ezek szerint, épségben hazaért a Központ fennhatósága alá.– Az jó, nem volt túl szimpatikus – morogta, miközben rám nézett. – De úgy tűnik a tekintetedből, a másik sem lesz az.– Nem mondhatom el, hogy ki az apja.– Fehér? – kérdezte most a bátyám. Meglepett a kérdése, sosem gondoltam, hogy ez felmerül benne.– Azt gondolom, igen – válaszoltam zavartan, miközben az altiszt kreolbőrére gondoltam. Talán a vitamintól volt sárgásbarna, talán nem. Talán fehér bőrű, talán nem. Számít ez? – gondoltam magamban mérgesen. – Azt hiszem, fehér bőrű – ismételtem meg, hogy megnyugtassam a bátyám.– Azt gondolod, hiszed? – háborodott fel Tom. – Sötét volt, vagy mi a fene történt?Elvesztettem a türelmemet, nagy levegőt vettem. Erica visszahúzódott az asztal mögé, ő talán tudta, hogy a bátyámmal még sem lesz olyan egyszerű. Ittam egy kis vizet, hogy időt nyerjek, Tom lenyugodjon, csak aztán válaszoltam:– Azért nem mondhatom el, hogy ki ő, mert akkor további ezer kérdésed lenne! Arra pedig azért nem válaszolhatnék, mert veszélybe sodornám őt is, magamat is, titeket is.– El fog venni? – tette fel az újabb kérdését, mely számomra szintén nem volt fontos. Neki, úgy tűnt, igen.– Nem hiszem.– A gyermeket elvállalja? – jött a következő kérdés. Felsóhajtottam.– Az sem biztos, hogy él még – mondtam végül. A bátyám felháborodva sóhajtotta ki az összes aggodalmát. De legalább egy időre nem volt több kérdése. Ebédet hoztak, csendben ettünk. Erica megpróbált fecsegéssel hangulatot teremteni, nem járt sok sikerrel. A bátyám láthatóan duzzogott, én meg nem tudtam, mi lesz a következő lépése.– És akkor hogyan tovább? –kérdezte Tom, miután elfogyasztotta a megrendelt ételt.– Kerestem munkát, tudod, hogy már ott dolgozok néhány hete. Bármikor otthagyhatom az egyetemet, azonnal felvesznek teljes munkaidőbe, a könyvtárba. Elköltözöm tőletek, mielőtt megszületik a baba – nyugtattam meg. Tom úgy nézett rám, mintha a szemével át akarna szúrni. Sóhajtva emelte tekintetét át rólam, Ericára, aki csak a vállát húzta meg, mintha ezzel is azt jelezné, hogy „ez van, így gondolkozik”.– Hugi, tényleg ennyit nézel ki belőlünk? – kérdezte a bátyám visszafordulva felém. – Sértő, hogy azt gondolod, a pénz érdekel! Nálunk maradsz, amíg az a jómadár elő nem kerül, ez nem kérdés! A kérdésem arra irányult, hogy mi lesz most, amikor közeleg a háború? Nem lesz élelmiszer. Mit csinálunk most? Hogy tudjuk a babának biztosítani azt, amire szüksége lesz?– Nem lesz háború – nyugtattam meg. – Lesz mindenünk, békét fognak kötni a peremvidékiek a Központtal. Az oltóanyagért és az egészségügyi fejlesztésekért cserébe kapunk élelmet. És lezáródik a délen folyó tömeggyilkosság is.– De jól értesült vagy!– Nem történhet más! Ha nem így lesz, a másik variáció valóban a háború, akkor pedig néhány hónap alatt leigáznak minket. De ez nekik sem lehet a céljuk! Egyre több a beteg, már nem csak az új vírus, a régi, történelmi korokban többször megjelent járványok, a kolera, a pestis is terjed. Kellenek nekik az oltóanyagok, nekünk pedig a nyersanyag.– Belőnéd pontosan a dátumot, hogy mikor tőr ránk a béke és a nyugalom? – gúnyolódott a tesóm.– Egy év maximum! – állítottam. Bólintott, hitt nekem. Persze, nem magamtól voltam ilyen okos, több internetes csatornából szedtem össze az információkat az elmúlt hetekben. Megtanultam feltörni titkos weboldalakat, eljutottam olyan blogokhoz, amik korlátozva voltak. Bíztam abban, hogy igazam van. A hírek, amik napvilágra kerültek, egyelőre engem igazoltak.– Akkor talán mi is beizzíthatnánk a babaprojektet! – mosolyodott el Tom és Ericára nézett. – Kettőt mégis könnyebb felnevelni, mint egyet! – javasolta. Erica bólintott, és megcsókolta a bátyámat. Jó volt látni őket, a boldogságukat, a szerelmüket. A szüleim előtt a bátyám védett meg. Kívülről úgy tűnt, mintha maga is egyetértett volna azzal, hogy ezt a babát meg kellett tartanom. A nővérem csendesen bámult rám, mintha meg akarta volna tudni, egész pontosan hol is van a baba. Arra gondoltam, harminc évesen ennyi tudással kell rendelkeznie, így nem árultam el neki a titkot. Ő nem szólt semmit. Valahogy ő mindig ilyen volt. Szófogadó, csendes, otthonülő. Pedig talán ő volt köztünk a legokosabb. Két diplomája volt, matematikával, programozással foglalkozott és a Központnak dolgozott. Bennfentes ember volt, mindent tudott arról, ami a Központban folyt, de sosem beszélt. Nekem úgy tűnt, kissé bezárkózott, saját világában élő gyermek maradt. A szüleink szoknyája mellett élt, velük jött-ment a munkába, apám szerezte neki az állást, anyámmal együtt horgolt, főzött, sütött. Férfit sosem láttam körülötte, pedig szép nő lett volna, ha nem anya választotta volna a ruhatárát és a fodrászát. De erről nem lehetett vele beszélni, velem sosem foglalkozott, Tommal is csak azért, mert a bátyánk erőltette a beszélgetést. A nővérem imádta a szüleinket, minden szavukat igaznak, szentnek hitt. És mindennek azért volt jó oldala is. Így engem legalább hagytak élni a szüleink.Most azonban megint én voltam a fekete bárány szerepében, mint már annyiszor. Anyám a kezét tördelte és a „mit fog ehhez szólni a világ” szlogent ismételgette, mintha a világot érdekelné az én dolgom. Apám viszont veszekedni kezdett, elvesztve önuralmát ordibált volna velem, de mivel Tom nem engedte, rajta vezette le a mérgét. Eközben többször elárulta magát. A „megerőszakoltak, minek megtartani” és a „néger, erőszakos állatok” félmondataiból rádöbbentem, ő tudta, hol töltöttem el azt a néhány napot, amivel nem tudtam volna elszámolni nekik, ha kérdezik. Nem szóltam egy szót sem, de igencsak rosszul esett, hogy az apám nem volt velem őszinte. A bátyám is felfigyelt apánk szavaira, de hazafelé csak ennyit mondott: remélem, egyszer elmondod a teljes igazságot! Többet nem kérdezett, én pedig hálás voltam ezért, mert már elegem volt abból, hogy hallgatnom kell, vagy hazudnom.Másnap elmondtam Monicának is a „jó” hírt, és figyeltem a reakcióját. Már nem tudtam, ki a besúgó, ki nem, egyszerűen csak vártam a szürke zubbonyost. Azonban sokáig nem jött.
