Az írás fikció, a történet kitaláció, nem valódi személyek szerepelnek benne és nem létezik a helyszín. A téma érzékenyen érinthet néhány olvasót, azonban nem áll szándékomban se pro, se kontra véleményt alkotni, csupán csak eljátszottam egy gondolattal.
3. rész Eric átverése nehezebb feladat volt, mint az őrzőponton átcsúszni. A srác figyelte minden mozdulatomat, de a hazafelé induló csapatszervezéshez ő is kellett, így a többiek akaratlanul segítettek, elvonták a figyelmét rólam. A motort ismét a hídnál hagytam, pedig a kosaram súlya miatt jól jött volna, ha nem kell cipekednem. De így biztonságosabb volt. Fekete sísapkát vettem, szőke, derékig érő hajamat aládugtam, a hosszú ujjú felső pedig a fehér karomat takarta. Csak a kezem és az arcom volt hófehér, de az ellen nem tudtam mit tenni. Nem akartam sok időt odaát tölteni, hiszen átismételve magamban az olvasott és szóban kapott információkat, tudtam, hogy sötétedés után egyre veszélyesebb itt lenni. De a kislány lázasan várt rám.Gyomrom épp úgy görcsben szorított, mint az első napokban. Milyen érdekes is az emberi érzés! Fellángol, majd lecsendesedik, idővel hozzászokik az ember, fel sem veszi újra, amíg nincs újra oka rá. Az első napokban a rettegés miatt még hánytam is, mikor visszatértem a biztonságos övezetbe. Lesütött szemmel, összehúzódva osontam az utcákon, falhoz lapulva, szinte láthatatlanná válva, összeszorult gyomorral. Aztán, ahogy teltek a napok, egyre kevésbé féltem. Bár ez így nem igaz, hiszen a probléma, a veszély, végig ott volt velem, és a tudat is, az, hogy bármikor elkaphatnak, megölhetnek, ki tudja, mit tehetnek velem. De mégis, oszlott a félelem bennem, valahogy hozzászoktam. Mert láttam, mennyire örülnek nekem. Mert tudtam, hogy van értelme kockáztatni.És lám, most újra görcsben a gyomrom. Pedig tegnap óta itt semmi változás nem történt. Az agyamban, gondolataimban azonban igen, és a félelem fátyla megint elfedte tudatomat, nem voltam képes úgy gondolkozni, mint előző nap. Talán levegőt is alig vettem, amíg a hídtól a kislány szüleinek házáig értem. Ahogy beléptem a jól ismert ajtón a két szobás lakásba, ismét levegőhöz jutottam.– Nem gondoltuk, hogy eljön! – köszöntött az anya. Nehezen értettem a szavát, ő a peremvidékiek kevert angolját beszélte, de eredeti nyelvéből több szót használt, így számomra szinte érthetetlen volt. – Az éjjel hallottuk, mi történt a világban. A rádió bemondta. Hétszáz holttestet találtak!Nem válaszoltam, mit mondhattam volna? Elkezdtem az asztalra pakolni a kosár tartalmát. A nő tovább beszélt, miközben segített. Éreztem a teste illatát, azt a tipikus, néger illatot. Elszégyelltem magam, hisz tudtam, hogy ő meg az én fehér, állítólag disznó illatú szagomat érzi. Mégis, kellemetlen volt számomra elviselni a közelségét, így a gyógyszert magamhoz véve, hátrább léptem.– Mindannyiunkat megölnek! – beszélt tovább, miközben rakosgatta az élelmiszereket a szekrénybe. Valódi negroid volt, tudtam, hogy ő nincs veszélyben. A férje és a gyermeke igen, de ő nem. Néger arcának jellemző vonásai feltűnőek voltak, sötét bőre épp úgy világított, mint az én hófehérem. Meggyőződésem volt, hogy minden ember ugyanabba a fajba tartozik, most mégis különbséget éreztem, ahogy ott állt mellettem, láttam, hallottam és éreztem őt. Kivertem a fejemből ezt a gondolatot és a gyermekszoba felé indultam. A kislány ismét lázas volt. A szobában zárt, áporodott levegőben, egy nagy halom ágynemű között feküdt.– Egész éjszaka magas láza volt! – lépett be a szobába az apa. Tisztán, érthetően beszélte az angolt, bár valamikor Dél-Afrikából jöttek fel északra, a Központ hívó szavára. A fehérek tudták, hogy kitűnő mérnök, szükségük volt rá, azonban azzal nem számoltak, hogy a felesége néger. Mikor kiderült, kidobták őket ide, a peremre. Így legalább most még élnek. Ki tudja meddig. A szőke, alacsony, kissé köpcös férfi a gyermeke felé hajolt. – Nem vitte le a lázát a gyógyszer, amit hozott.– Csavarjuk vizes ruhába! – javasoltam és már vettem is le a sísapkámat, a hosszú ujjú pulóveremet. Törölközőt kértem és segítséget. Az apa segített, az anya jajveszékelt. Nem értette, mit művelek, náluk a hűtés nem volt szokás. A gyermek engedelmesen tűrte, hogy forró testét a langyos-vizes lepedőbe csavarjam, mint ahogy egykor tette velem az édesanyám. Visszafektettem az ágyba, de a fekhelyből kigórtam a felesleges ruhákat, takarókat. A férfi nem szólt, sőt az asszonyt csitította, majd elküldte teát főzni.– Hogy tudott átjönni fényes nappal a kordonon? – kérdezte, ahogy a felesége magunkra hagyott minket.– Máshol jöttem – vontam meg a vállam, hárítottam, erről nem akartam beszélni.– Vigye vissza őt is! – szólalt meg újra, hadarva, csendesen mondva a szavakat, miközben a gyermekére mutatott. – Vigye magával, itt meghal!– Meg fog gyógyulni – néztem fel rá, és próbáltam mosolyogni. Tisztában voltam azzal, hogy nem tudnék egy négy éves gyermekkel átjutni ott, ahol jöttem, és amúgy is, mit kezdhetnék egy gyermekkel odaát? Kinek adjam, hová tegyem? A barátaim már csomagolnak, útra készek, vissza akarnak utazni a Fővárosba. Egy beteg gyermekkel ez lehetetlen. – Hoztam gyógyszert, lázcsillapítót, antibiotikumot – magyaráztam. – Meg fog gyógyulni.– Vigye magával! – kérte újra a férfi és az egyik fiókból egy köteg pénzt vett ki, amelyet felém nyújtott. – Kérem!Meglepődve néztem rá. Tudtam, a felesége erről az akciójáról nem sejt semmit, a pénzt pedig valószínűleg úgy szerezhette, hogy valamelyik értékes dolgát eladta, jóval áron alul.– Ön megteheti, hogy átmegy – utasítottam el. – Maga fehér, a gyerek majdnem az, visszafogadják.– Nem hagyhatom itt a feleségemet! – vont vállat a férfi és még mindig nyújtotta a pénzt felém. A gyermek felé fordultam, úgy válaszoltam:– Nem vihetem el őt, önök a szülei. Ott senkije nem lenne: itt, önökkel, van esélye!– Már senkinek nincs! – mondta szomorúan a férfi és elrakta a pénzt, feladva a próbálkozást. – Tegnap éjjel a lenti utcából elvittek négy felnőttet. Nem nézték már a bőrük színét! A peremvidékieket ellenségnek tekintik. A fehérek is annak tartanak minket. Itt fogunk meghalni mindannyian!Nem mondott többet és én nem tudtam, mit válaszoljak. A gyermek láza csökkent, izzadni kezdett. Megtöröltem az arcát és leültem mellé. Vártam, amíg pulzusa felveszi a normális ritmusát, majd visszaadtam vékony testére a pizsamát, megitattam teával, gyógyszerrel. Mikor fáradtan visszafeküdt, alaposan betakartam és végre kinyitottam az ablakot. Az őszi, friss levegő betódult a szobába. Az asszony ismét jajveszékelni kezdett. Felmutattam neki az áljegygyűrűmet.– Nekem is van gyermekem, tudom, hogyan kell ellátni a beteget – hazudtam, és elhitte. Leültettem a két szülőt és részletesen elmondtam nekik, hogyan kell lázat csillapítani, miért fontos a könnyű takaró, a friss levegő. A gyógyszereket is részletesen bemutattam, melyiket, hogyan kell szednie a gyermeknek. A férfi a saját nyelvükön magyarázta el a nőnek, így kicsit lassan haladtunk, de az anya lassan megnyugodott, már nem jajveszékelt, nem kántált, figyelt és megértette, amit mondok.– Akkor megyek – álltam fel. Már jóval elmúlt dél, talán este öt óra lehetett. Arra gondoltam, hogy a barátaim le fognak szidni, talán útnak is indultak. Esetleg Eric megvár, de a többiek miattam nem maradnak, ha összepakoltak, mennek. Odakint egyre hűlt a levegő és sötétedett. Tudtam, könnyebb lesz így a megfigyelők megkerülése, de itt, a peremvidék utcáin egyre nagyobb a veszély. A két szülő hálálkodott, majd az asszony közölte, hogy elkísér. Nem tartottam jó ötletnek, de lebeszélhetetlen volt. Elmondtam neki, hogy még beszaladok egy kisfiúhoz, bólogatott, akkor odáig kísér. Felöltöztem, miközben hallottam, hogy az apa beszélgetni kezd az ébredező gyermekkel. A kislány hangja erősebb volt, nem lehetett már magas a láza, nem zihált, jó hangulatban volt és ez megnyugtatott, úgy éreztem, hogy volt értelme a mai napnak. Az asszony egy nagy, sárga kendőt terített magára, úgy indult el velem.A szomszéd utcáig egyikünk sem szólt, nem hiányzott, hogy az angol szót bárki meghallja. Bekísért a házba, ahol a kisfiúnak átadhattam a kisautót. Nem a megfelelő színű volt, de így is örült neki. Cserébe ismét kaptam egy adag kormot az arcomra és szidást, amiért újra itt vagyok. Elköszöntünk, nem mondtam senkinek, hogy holnap nem jövök. Hogy többet nem jövök. Sőt, feltehetőleg más se jön. Ezt nem tudtam nekik megmondani. A kislány anyja tovább kísért, nem értette meg, hogy nincs rá szükség. A fal mellett haladtunk, a peremvidék északi része felé. Erre nem volt veszélyes, hiszen a másik oldal olyan közel volt, hogy a fehér katonák akár át is lőhettek volna a folyó partján a portyázókra. 4. rész Nem hallottam meg a teherautó motorjának a hangját. A kislány anyjának sikítását azonnal, így tudtam: baj van. A nő a felénk haladó két férfi elé állt, zömök, széles testével és sipítozó hangjával próbálta megállítani őket, miközben én, eldobva a kosaramat, futni kezdtem. Nem gondolkoztam, csak futottam a híd felé. Ott, nem messze a fahídtól, volt egy hivatalos átkelő. Tudtam, ha odáig elérek, esetleg a katonák észrevesznek, akkor megmenekülök. Bezárnak, árulónak kiáltanak ki, de életben hagynak. A mögöttem loholó férfi viszont megöl, ha utolér. Futottam, ahogy bírtam. Talán kiáltanom kellett volna, vagy nekem is sikítoznom, hogy felfigyeljenek az átkelő őrei, de nem voltam képes. Némán futottam, ahogy csak bírtam. Éreztem, hogy a másik egyre messzebb zihál mögöttem, így tudtam, lefutottam. Az, hogy talán előveheti a fegyverét, eszembe se jutott. Pedig lelőhetett volna. De ez csak később tudtam meg. Akkor az ostorát vette elő. Csak egy furcsa zajra lettem figyelmes és már hasra is vágódtam. Lábamra csavarodott az ostor, gazdája pedig mellém ért. Felráncigált és az arcomba vágott. Szemöldökömből ömleni kezdett a vér, a fájdalomtól megszédültem. Támadóm hatalmasnak tűnt, kreolbőrű, magas, göndör hajú férfi volt. Ordibált velem, miközben kiszabadította lábamat, majd a karomnál fogva magával ráncigált. Az autóhoz érve hátracsavarta a kezem, összekötözte, majd egyszerűen felhajított a platóra.Az autó már elindult, amikor végre megmozdultam. Ahogy felemeltem a fejem, csak lábakat láttam. A plató két oldalára erősítetett padokon ültek a foglyok. Egy erős, durva kéz felráncigált és leültetett az egyik szabad helyre. Pislogva, fél szemmel láttam csak. A megütött szemhéjam lüktetett, feldagadt. Iszonyatos fájdalmat éreztem. Életemben talán először ütöttek meg. Szétnéztem magam körül. Páran voltunk az autón, egyikük az emberrablókhoz tartozott, ő kifele nézett, miközben a fegyverével játszott. Szemben velem a kislány anyukája ült, a nagy, sárga sállal.– Jól van? – kérdezte, majd nem törődve az őrrel, rám terítette magáról a sálát, szinte beborított vele. – Csak dolgozni visznek minket! – súgta, majd visszaült a helyére. A többiek egy szót sem szóltak. Maguk elé bámulva, csendesen ültek. Hallottam én is azokról a hírekről, miszerint azért rabolják el az embereket, hogy dolgozni vigyék őket. Hiszen délen tombol a járvány, nincs aki a földeken, a gyárakban dolgozzon, kétkezi munkát végezzen, de ugyanakkor szaktudás sincs. A szakembereket viszont nem lehet az utcáról összerabolni. És ez az alak, aki velünk együtt utazott, nem úgy tűnt, mint aki munkásokat keres. És az sem tűnt annak, aki megütött, összekötözte a kezem és feldobott ide, a platóra. Így hát nem tudtam, honnan vette a nő, hogy dolgozni viszik őket, de azt biztosan tudtam, hogy én éppen a halálba utazok. Ez nem volt számomra kérdés. Ahogy körbenéztem, láttam, hogy kreol, bézs és fekete bőrű foglyok is ülnek körülöttem, de én hófehér bőrű voltam. Legkésőbb reggelre kiszúrják a bőröm színét. Jobb esetben azonnal megölnek, rosszabb esetben meg is kínoznak. Főként, hogy nő vagyok. Úgy hallottam, állítólag a feketék imádják a fehér nőket. Megerőszakolják, fogva tartják őket, mint a rabszolgákat. Bár hallottam olyat is, hogy váltságdíjat kérnek, vagy a tárgyalások során felhasználnak. De tudtam, a végén mindenképpen megölnek.A félelem megbénított. Percekig nem fogtam fel, merre haladunk, mi van körülöttem. Csak a gondolatok forogtak bennem, a rémület, hogy ennyi volt. Mennyi volt? Huszonöt év? Majdnem huszonhat. Mit tettem eddig? Azt gondoltam, most, ebben a pillanatban, fel fogom tudni mutatni, hogy valamiért jó volt élnem. De nem, a rémület pillanatában semmi nem jutott eszembe. Tudatomat a félelem járta át, nem bírtam gondolkozni, emlékezni, használni az agyam. Az egyik nő halkan sírni kezdett. Nála elszakadt a cérna. Én csak bámultam tovább magam elé. Meg fogok halni. Mindjárt. Nemsokára.
